Helsinki Figyelő

Interjú Hárdi Lilla pszichiáterrel

„Trauma mindig volt, mindig van és mindig lesz” – mondja Hárdi Lilla, a hazánkban egyetlenként kínzásáldozat menekülőket gyógyító Cordelia Alapítvány orvos igazgatója. Beszélgetésünk egyik apropója, hogy ma van a kínzás áldozatai támogatásának világnapja. A másik, hogy bár nagyszerű munkát végeznek, az állam mindet elkövet, hogy ne tudjanak segíteni beteg embereken, akik történetesen menedékjogot kérnek itt.

cordelia_csoportkep_2016.jpg

Szerte a világban ma emlékeznek meg a kínzás áldozatai támogatásának világnapjáról. Meg lehet pontosan határozni, le lehet határolni, hogy kik is azok a kínzásáldozatok?

Minden olyan személyt annak kell tekinteni, akit valamilyen fegyveres hatalom, hivatalos személy vagy paramilitáris csoport szisztematikusan bántalmazott, megkínzott annak érdekében, hogy megalázzon, vallomást csikarjon ki tőle – hogy tartósan kirekessze őt a társadalomból vagy közösségből.

Ez minden esetben fizikai erőszakot jelent elsősorban?

Nem szükségszerűen. Ma már az is előfordul, hogy pszichés módszereket használnak inkább. Finomodnak a kínzási módszerek, és egyre inkább efelé toldódik el a kínzás gyakorlata. Már csak azért is, mert a külsérelmi nyomok hiánya megnehezíti, hogy a kínzókat felelősségre lehessen vonni. Azért jellemzően a fizikai és pszichés abúzust többnyire együtt alkalmazzák vagy egymás után. Például valakit elfognak, megbilincselnek, fejére csuklyát húznak, ami fizikai ingermegvonás és megalázás is egyben. A mozgás- vagy döntési szabadságtól való kényszerű megfosztást is nehéz lenne csakis az egyik vagy másik csoporthoz sorolni.

Tudnál még példákat mondani a pszichés kínzásra?

Nagyon sokfajta van. Az egyik leggyakoribb az ingermegvonás. Például betesznek egy rosszul világított süketszobába, elszigetelnek mindentől és mindenkitől, csupán az élelemről meg a folyadékbevitelről gondoskodnak valamennyire. Ez még fokozható rendszeres fénystimulációval. Ezt szenzoros deprivációnak hívják. Aztán van az ősi kínai módszer, amikor vizet csepegtetnek a fejedre, és a pici ingerek keltette monotóniával akár pszichotikus állapotot is elő tudnak idézni. De drogok, bizonyos gyógyszerek használatával is lehet paralizálni az áldozatot mind a szellemi kapacitás terén, mind érzelmileg. Sok olyan „kifinomult módszer” van, amellyel a személyiség magva megtámadható és összeroppantható. Márpedig a részekre szakított személyiség egy ideig biztosan nem tud egészséges ember módjára működni.

Gyakorlatilag a rendszerváltás óta foglakozol kínzásáldozatok gyógyításával. Mi vitt erre a területre?

Korábban nem gondoltam volna magamról, hogy majd ez lesz a hivatásom. A Cordeliát 21 éve alapítottuk, de már előtte is ilyen munkát végeztem egy másik alapítványnál. Az egész azzal indult, hogy egy kis dán orvoscsoport itt Budapesten tartott tanácskozást a témáról, és az előadásokat hallgatva köteleződtem el az ügy iránt. Azóta a kis csoport nagyra, nemzetközivé nőtte ki magát, ma a Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa (IRCT) nevet viseli, és a Cordelia is akkreditált tagszervezete. A ’90-es évtized elején mindez pszichiátriai szempontból feltáratlan, szűz területnek számított, és nem csak nálunk. Dél-Amerikában, Chilében és Argentínában a diktatúrák után ugyan már léteztek ún. traumaközpontok, de a szisztematikus kutatómunkát az RCT indította el, és most már 162 traumaközpont működik a világon.

Mégis mi a felemelő ebben a nehéz munkában?

Pontosan a nehézségei teszik számomra felemelővé. Az emberiségnek egyik legnyomorultabb betegcsoportja a kínzásáldozatoké, akik a kínzás által kiváltott poszttraumás stresszzavarban (PTSD) vagy egyéb pszichiátriai-pszichológiai bajokban szenvednek. És hát az egyik legnemesebb feladat őket abban segíteni, hogy meggyógyuljanak vagy legalább valamennyire funkcionáljanak, mondjuk, a családjukban, ahol nagy szükség van rájuk.Ráadásul nagyon izgalmas pszichológiai kihívásokkal néz itt szembe maga a terápiás szakember is, mert neki sem könnyű rendezni magában a megismert, feltárt borzalmakat. Mi mindeddig csakis menedékkérőkkel, menekültekkel és oltalmazottakkal foglalkoztunk, nekik segítettünk. És amikor még másként működött a menekültügyi rendszer, akkor szép számmal voltak sikereink is. Én esküszöm arra, hogy a megkínzottakat nem mindig elég csak verbális módszerekkel rehabilitálni, kellenek hozzá nonverbális, művészeti és egyéb módszerek is. Az egyik iráni betegünket is egy kis team vette körül legalább két éven át. Nagyon szépen rendbejött, azóta egy amerikai autószerelő műhelyt vezet. De említhetném egy afgán tanárnő esetét, akinek egyéni verbális és nonverbális terápiával sikerült segíteni. Férjhez ment és gyerekei vannak. Már ő sem itt él.

Hogyan lehet megteremteni a terápiához szükséges intimitást akkor, ha az orvosnak és betegének nincsen közös nyelve?

A jó tolmácsolás segít ebben, anélkül nem is menne. A tolmácsot mi képezzük ki, a tolmács rendszeres szupervíziót kap minden eset után, valamint minden fordítási vagy magatartási nehézséget meg lehet beszélni. A tanulás viszonos: mi is nagyon sokat tanulunk a tolmácsoktól, és ők is sokat tanulhatnak tőlünk. Szoros az együttműködés.

Hogy látod, terapeutaként egykor a délszláv térségből menekülő emberekkel könnyebb volt-e a dolgotok, mint most a távoli külföldiekkel, szíriaiakkal, afgánokkal vagy szomáliaiakkal?

A kulturális minták sokat számítanak a kommunikációnál. A nyitottságot elérni és a bizalmat megteremteni valakinél könnyebb, másnál nehezebb, és ebben szerepe van a kultúrának is. Nem titok, a Boszniából érkezők esetében többnyire egyszerűbb volt a dolgunk nekünk, „doktoricáknak”. Egy időben a szíriaiakkal kicsit nehezen indulta dolog, mert nagyon bizalmatlanok voltak, attól tartottak, hogy valami „kiszivárog” a terápiáról. De ezen nem lehet csodálkozni, hiszen egy olyan véres, többszereplős polgárháborúból jöttek, ahol egy idő után már senkiben nem lehetett megbízni. De például a szomáliaiakkal általában jók a tapasztalatok. Úgy látom, nagyon fontosak és segítenek a kulturális ismeretek, de az alaphelyzet nem változik, ugyanaz, mint a hazai betegeknél: a bizalmat vagy sikerül megteremteni, vagy nem.

Magyarországon nincsen kínzás?

A fentebb ismertetett értelemben rendszerszerű kínzásról itt, Magyarországon nem beszélhetünk. Még rendőri vagy fogdaőri erőszak esetén sem, mert az nem szisztematikus, nem rendszeres, nem szolgál hatalmi célokat, hanem túlkapás.

És mi a helyzet a tranzitzónákban akár hónapokig fogva tartott személyekkel, különösen a sérülékeny csoportokhoz tartózókkal, gyerekekkel, betegekkel vagy éppen egykori kínzásáldozatokkal?

Köztudott, ugye, hogy – ahogyan sok más civil szervezetet – minket sem engednek be a tranzitzónákba. Gyógyító, terápiás munkát így ott nem végezhetünk, másutt meg nem nagyon van már módunk menedékkérőknek segíteni. Ez nyilván embertelen húzás a bent lévő sokszor súlyosan beteg emberekkel szemben, merthogy szakszerű és hatékony pszichiátriai kezelést ott bent – tudomásom szerint – nem kapnak. Nem akarok túlozni, de Magyarországon több tapasztalat és tudás nincs felhalmozva ezen a területen, mint nálunk. Egyszerűen luxus ezt kihasználatlanul hagyni, ráadásul a mi költségeinket az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és az Európai Unió állja. De vissza a kérdéshez. Igen, a zárt környezet biztosan nem használ senkinek sem, különösen nem sérült lelkű embereknek. Akikkel a szabadulásuk után találkozunk, sajnos, ott már nincs mód igazi terápiára, mert gyorsan továbbmennek Nyugatra. Maradnak tehát azok a korábban menedékjogot szerezett emberek, akiknek valamilyen pszichés problémával küzdenek, nekik igyekszünk segíteni.

Mit fogtok tenni, ha nem lesznek menedékkérő betegeitek?

Más területek után nézünk. Erősen foglalkozunk azzal, hogy traumatizált magyar embereknek nyújtunk pszichiátriai szolgáltatást. Ugyan szisztematikus kínzásról itt nemigen lehet beszélni, de embertelen vagy más kegyetlen bánásmódnak itt is vannak áldozatai, nekik is elkél tehát a segítség. Azért ezen a területen sem kell túl nagy versenytől tartanunk, bár a pszichotrauma egyre inkább slágertéma lett, igaz, elsősorban nem a kínzás következtében fellépő pszichotrauma. Mi a közelmúlttól eltekintve csöndben végeztük a dolgunkat, még a szakma sem érdeklődött különösebben irántunk. Aztán a dolog nagyot változott. Ezért hoztuk létre a pszichotrauma szekciót a Magyar Pszichiátriai Társaságon belül.

A terápiás munka mellett oktatási és tudományos munkát is végeztek. Itt is van változás?

Ezek megmaradtak. Rendszeresen tartunk tréningeket, igény szerint szupervíziókat. A trauma sok mindenkit érdekel, főleg az, hogyan bánjanak az ügyfelek traumáival, de az is, hogy a szakdolgozók hogyan küzdjenek meg mások traumáival. Ez nem megy ki a divatból. Trauma mindig volt, mindig van és mindig lesz.

Készültetek valamilyen külön programmal a mai napra?

Igen, ez nekünk minden évben kiemelten fontos nap. Ma délután ötre hívtuk meg barátainkat a CEU-ba. Felelevenítjük a legfontosabb kínzás elleni dokumentumokat, lesz filmvetítés, irodalmi felolvasás és egy kis fogadás is. Idén azért a szokásosnál biztosan keserűbb lesz a szánk íze.

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr414074795