Helsinki Figyelő

Barátja, a Nobel-díjas Wigner Jenő a legnagyobb elragadtatással beszélt Szilárd Leóról (1898–1964), miszerint soha mással nem találkozott, aki nálánál csillogóbb elme lett volna, noha munkatársként Einsteint is elég jól ismerte… Szilárd zsenialitása minden tekintetben szokatlan volt. A legnagyobb könnyedséggel váltott a mérnöki tudományokról fizikára, majd biológiára és alkalmazott orvostudományokra. A probléma izgatta, nem a besöpörhető akadémiai elismerések.

A tudomány mellett a másik életre szóló szenvedélye a politika volt. Lenyűgözte Platón utópikus állama, amelyet filozófusok irányítottak volna. Szilárd utópiájában a tudósok kaptak kulcsszerepet, mint olyanok, akik helyes irányba löködik a politikusokat. Szilárd Leó öntörvényűsége és csökönyössége nem csak az atombomba megépítésénél, de a nukleáris arzenál kontrolljánál is fontos szerepet kapott. Olykor meg akarta menteni a világot, máskor pedig meg akarta javítani.

0530_szilard_leo_1.jpg

Hirosima és Nagaszaki elpusztítása, illetve a II. világháború lezárulta után heves vita folyt arról az Egyesült Államokban, hogyan folytassák a nukleáris programot. A hadsereg szerette volna megtartani magának, ez egyúttal a titkosítás fenntartását is jelentette. A Kongresszusban többen kardoskodtak a polgári ellenőrzés mellett. De még az is szóba került, hogy az ENSZ felügyelje majd a kísérleteket, mert hát nem lehetett tudni, az Egyesült Államok meddig képes fenntartani az atomfegyver-monopóliumát.

Szilárd Leó már 1945 szeptemberében megjósolta, hogy nem sokáig, mert az oroszok hamarosan fel fognak zárkózni. A fegyverkezési verseny gerjesztette globális katasztrófa megelőzésére a szovjet-amerikai megegyezést tekintette az egyik megoldásnak. Korát megelőzve az is javasolta például, hogy garantálják azoknak a tudósoknak a biztonságát, akik hírt adnának az egyezmény megsértéséről.

Az őt nem ismerők által bogarasnak tartott tudós mindent megtett, hogy az atomfegyverek ügye ne maradhasson a hadsereg kizárólagos ellenőrzése alatt. Törekvése eredménnyel járt, az Atomenergia Bizottságot végül polgári szervként hozták létre.

Szilárd kétféle békét különböztetett meg: a kanti „örök békét”, amelyhez azonban „világkormány” szükséges, illetve a reális, elérhető vagy „tartós békét”, amely az államok önérdekének racionális felismeréséből jön létre. Egyik első kiötlője volt a „kölcsönösen garantált megsemmisítés” (MAD) elvének, amely az atomhatalmakat végül is valóban elrettentette a nukleáris fegyverek bevetésétől a hidegháborús korszakban. A „telítési egyenlőség” elérését tartotta a „tartós béke” legfőbb garanciájának.

Meghökkentő, a közvélekedésre fittyet hányó ötleteit új hazája, Amerika nem mindig díjazta. Különösen az váltott ki ellenkezést, amikor Szilárd azt javasolta, hogy a „tiszta hidrogénbomba” előállítása érdekében végzett amerikai kísérletek eredményét osszák meg a szovjetekkel.

Igazából már az atombombát létrehozó Manhattan-projektből kiszorították és a titkosszolgálat 1944-től megfigyelte. Ez állítólag őt nem különösebben izgatta. A McCarthy-időszakot jellemző általános lapítás idején sem fogta be pörös száját, és kiállt a szólás- és véleményszabadság mellett.

A hidegháború idején politikai tevékenysége leginkább az általános leszerelésre irányult. Amikor megtörtént az első sikeres kísérleti hidrogénbomba-robbantás, három hónapra fizetés nélküli szabadságra ment, hogy kidolgozza békestratégiáját. Igaz, a nukleáris fegyverek meglétét realitásként kezelte, inkább a velük való „biztonságos együttélés” feltételeinek kialakításán fáradozott. Drasztikusan csökkenteni akarta az atomfegyverek mennyiségét – írja Hargittai István. Szilárd javaslata nyomán épült ki például a „forródrót” Moszkva és Washington között, hogy a fatális félreértéseket ki lehessen szűrni.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr5913992218