Helsinki Figyelő

Ludwig van Beethoven (1770–1827) értesülve arról, hogy a francia első konzul császárrá kívánja koronáztatni magát, széttépi és megtiporja készülő III. szimfóniájának címlapját, amelyen névadóként még Bonaparte Napóleon szerepel. Egy kortársi beszámoló szerint a tajtékzó zeneszerző így kiállt: „De hisz ő is csak egy olyan ember, mint bárki más! Mostantól kezdve ő is lábbal tiporja majd az emberi jogokat, és csak egyéni céljai érdeklik. Mostantól kezdve úgy érzi majd, hogy mindenki felett áll, és zsarnokká válik.”

A nagyjelenet minden valószínűség szerint valóban lejátszódott, de az öntörvényű és az utókor által morálisan is tévedhetetlennek tekintett művészzseni, illetve a hozzákapcsolt reményeket eltékozló zsarnok viszonya ennél sokkal szövevényesebb volt. A végül Eroicának, hősinek elkeresztelt szimfónia viszont maga az egyértelmű zenei forradalom, és nem csak szerzője életművében, de a nyugati zene történetében is.

0528_eroica.jpg

Beethoven élete során mindig hajlamos volt dührohamokkal reagálni a külvilág fontos és kevésbé fontos nehézségeire. Sokan úgy képzelik, ez összefüggött hallása elvesztésével, de ingerlékenysége sokkal korábbi eredetű. Még a bécsi pincérek sem voltak biztonságban haragjától: ha „arra vetemedtek”, hogy összecserélték a megrendelt ételt, azt kockáztatták, hogy a pörköltös tálat a fejükre borítja. Bárha túlzó is, de Goethének találó a jellemzése róla: „Lenyűgöző tehetség, de sajnos végtelenül zabolátlan természet, és noha nem minden ok nélkül tartja gyűlöletesnek a világot, semmit nem tesz azért, hogy önmaga és a mások számára élvezetesebbé tegye.” Persze, amikor Goethe találkozott vele, még messze volt a IX. szimfónia és az Örömóda.

1804-ben járunk, Beethoven éppen öles léptekkel halad a hírnév és a halhatatlanság felé. Formálódik az életmű, és elkezdődik legenda szövődni a korszakos zseni alakja köré. A „kis korzikai” is bámulatos pályát fut be, olyannyira, hogy a XIX. század első éveiben egész Európára Napóleon árnya vetül. A szellemi életben is elkerülhetetlen tisztázni a viszonyt a francia forradalomhoz, a francia birodalomhoz és a francia zsarnokhoz. Ráadásul Napóleon különösen nagyra értékeli a zene szerepét, mondván, annak a legnagyobb a hatása a kedélyre, tehát azt támogatni kell. Így is cselekszik, a zenevilág európai központjáva fejleszti Párizst. Logikus tehát, hogy Beethoven a provinciálisnak érzett Bécsből oda vegye az irányt, ahol van a zenei életnek kellő lendülete és ragyogása. De nem akar előkészítetlenül odarohanni, és a nagy gonddal kiépített lehetőségeit eltékozolni. (Évtizedekkel később Richard Wagner például elköveti majd ezt a hibát.) Egész kis marketingtervet készít, ennek részét képezi készülő III. szimfóniájának Bonapartéról való elnevezése.

Nem igaz tehát, hogy a szerző akárcsak 1801 és 1804 között különösebb illúziókat táplált volna Napóleonnal szemben. Imponált neki, persze, hogy elsősorban katonai és politikai tehetségének köszönhetően az első konzul is alulról hódította meg a csúcsokat, de tisztában volt gátlástalan hatalomvágyával is. Különösen a pápával 1801-ben kötött konkordátuma borította ki.

Beethovent szokás az első modern művésznek, legalábbis az első modern zeneszerzőnek tekinteni. Miszerint ő volt az, aki szakított azzal a gyakorlattal, hogy a királyi udvar, az arisztokrácia vagy a klérus kegyeit keresse, és megalkuvást nem ismerve mindenben művészi önállóságra és a teljes alkotói szabadság megteremtésére törekedett. Sok minden igaz ebből, de nem minden. Egyrészről, ilyen óhaj korábban is megfogalmazódott a művészek körében, és nem ők tehettek róla, hogy a társadalmi körülmények nem kedveztek megvalósulásuknak. Másrészről, Beethovennek szerencséje is volt abban, hogy éppen nagy fordulat játszódott le a kultúrafogyasztásban. A zeneműkiadók megjelenése, a városiasodás, a polgárság megnövekedő kulturális igényei és lehetőségei is lehetővé tették, hogy a zenész és a zeneszerző a valóságos piacon érvényesülhessen. A romantika pedig alapjaiban formálta át a társadalom művészképét, a zseniális szolgáltatók mellett megjelentek az öntörvényű zsenik, sőt ők váltak mintává. Beethoven ezzel együtt úttörőnek számított, és sokat kellett harcolnia a lehetőségeiért. „Ilyen értelemben Beethoven – sokkal inkább, mint Haydn és Mozart – »szabad«, emancipált zeneszerző volt. Ő maga határozta meg a játszani kívánt játék szabályait. Uralta a művészetét, és ezért lett belőle annak egyik egyeduralkodója” – írja róla kiváló monográfiájában Jan Caeyers.

De Beethovennek is voltak mecénásai, így például Lobkowitz herceg, aki szó szerint megvásárolta a III. szimfónia ajánlását és az első előadások jogát a zeneszerzőtől (hogy aztán utóbbit jó pénzért továbbadja majd). És voltak magas állású mentorai is, így Lajos Ferdinánd porosz herceg vagy az osztrák udvari körök, leginkább a kiváló billentyűjátékosnak számíró Rudolf herceg.

A posztunk elején szereplő nagyjelenet minden valószínűség szerint valóban lejátszódhatott valamikor 1804 májusának második felében, hiszen 18-án „döntöttek” Napóleon örökletes császárságáról és koranabirtokáról. A mai képünk, ami a partitúra fedlapjáról készült is jól mutatja, hogy Beethoven valóban Bonapartéról nevezte el művét, és a „munkacímet” valóban eltávolította onnan (bár itt kaparást látni). De az, hogy a művész korábban azonosította volna az első konzult a szent világszabadsággal, vagy az emberi jogok heroldjának tekintett volna őt, biztosan nem igaz.

Beethoven és Napóleon viszonya később is furán alakult. A zeneszerző letett a párizsi költözésről, és nem örült Bécs megszállásának, de azért magas francia körökben arról puhatolózott, hogyan kaphatna mégiscsak nemességet. És Bonaparte öccsénél, a Vesztfália királyává emelt Jerome-nál is jelentkezett az udvari karmesteri állásért. A császár azonban sem Bécsben, sem másutt nem tartott igényt szolgálataira. E visszautasítás biztosan megkönnyítette a Wellington győzelme, avagy a vittoriai csata c. nem túl jelentős, de vitathatatlanul Napóleon-ellenes alkalmi mű megkomponálását, amely sok pénzt hozott neki a konyhára. Élete végén aztán állítólag azt mondta tanítványának, Czernynek: „Napóleon! Régen ki nem állhattam. Manapság egészen másképp gondolkodok róla.”

A fenséges zenéjű Beethoven, persze, minimum titánokhoz mérte magamagát. Márpedig mégiscsak kijár Napóleonnak legalább a „vesztes titán” besorolás. De azért a bécsi zeneszerző „tudta”, kinek hol a helye a zsenialitást illetően, mert állítólag így morfondírozott: „milyen kár, hogy a hadművészethez nem értek úgy, mint a zenéhez, mert biztosan legyőzném”. És lőn, a tömegeket megmozgató temetése napján már a bécsiek is mint a „zenészek vezérlő tábornokáról” beszéltek róla.

#emberijogikalendarium  #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6614002832