Helsinki Figyelő

Egy látszólag technikainak tűnő szabály, miszerint a letartóztatott polgárt késedelem nélkül bíróság elé kell állítani, hogy az döntsön a fogvatartás jogszerűségéről, alapvető változást hozott a jogrendszerekben, az egyén és az állam viszonyának megítélésében szerte a világban.

0527_habeas_corpus_1.jpg

„Szabad embert elfogni, bebörtönözni, jogaitól vagy birtokaitól megfosztani, jogfosztottá nyilvánítani, száműzni, vagy helyzetében bármily más módon sérelmet okozni csak a vele azonos állásúak által hozott törvényes ítélet vagy az ország törvényei alapján lehetséges; mi sem járunk el ellene erőszakkal másként, és nem is küldünk másokat ezt megtenni más módon” – nyilvánította ki az angol király a Magna Chartában (1215). Mindez valójában nem az ország lakosainak biztosított jogokat, hanem a király hűbéreseinek, az arisztokratáknak, nemeseknek adott kiváltságokat a pórnéphez képest.

Mindenesetre az angol alkotmányosság egyik alapdokumentuma lett. Nem csoda, ha a XVII. században, amikor a királyi hatalom folyamatos konfliktusban volt a társadalom erősödő csoportjaival, szívesen hivatkoztak rá azok is, akikre korábban nem terjedtek ki a szabadságjogok. Az abszolutizmusra hajló, illetve magukat és országukat sokszor vallási ellenségeskedésbe manőverező uralkodók egyébként is rendszeresen sértették meg a büntetőeljárás szabályait. A katolikus Stuartoknak így aztán többször kellett megerősíteniük az „ősi szabadságokat”, amelyek a protestáns többségű lakosság egyre nagyobb körére terjedtek ki aztán.

1628-ban I. Károly arra kényszerült, hogy megerősítse az „ősi jogokat”, alkotmányos védelemben részesítse a polgárok személyes szabadságát és tulajdonát. A parlament azonban elégedetlen volt a gyakorlattal. A király gyakran félrelökte a szabályokat, önkényesen adatott ki elfogatóparancsot, és záratott be polgárokat. Utóbb, hogy a törvényt kijátssza, a tengeren túlra (az amerikai gyarmatokra) vitette a foglyokat.

A Habeas Corpust Actot a parlament szavazta meg és II. Károly hagyta jóvá 1679-ben. A bevezetője szerint „az alattvalók szabadságának jobb biztosítását és a tengerentúli bebörtönzések megakadályozását” szolgálta. Eszerint a fogva tartott személyt (a személy „testét”) minél hamarább bíróság elé kell állítani, hogy bíró döntsön a fogvatartás jogszerűségéről. A törvény gátat vetett az önkényeskedésnek, és lehetőséget kínált az egységes joggyakorlat kialakítására.

Ez a pofonegyszerűnek tűnő büntetőeljárási norma és formális korlát forradalmian új megközelítést jelentett. Mindez nem csak abból látszik, hogy a Habeas Corpus szabály nem hiányozhat egyetlen emberi jogi katalógusból sem vagy a modern büntetőjogi törvényekből. Hanem abból is, hogy itt vált igényből előírássá az egyén garanciákkal körülbástyázott szabadságának bírói kontrollja akár az állam (az uralkodó vagy a kormány) érdekével szemben is. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy az egyénnek mindig igaza van az állammal szemben, csupán annyit, hogyha az állam hivatkozása a közérdekre vagy hatékonysági követelményekre többet nem elégséges érv a polgár szabadságától vagy tulajdonától való megfosztásához. Ahhoz több kell, és mindezt (a jogvitát) egy független instanciának, a bíróságnak kell eldöntenie. Ebből aztán számos más emberi jog és ma természetesnek tekintett jogi garancia nőtte ki magát.

Az alattvaló itt kapta az első komoly, reméljük, visszavonhatatlan lehetőséget arra, hogy állampolgárrá váljon, és valamelyest felnövekedjék a túlerőben lévő állam mellé.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9913992174