Helsinki Figyelő

A kelet-európai forradalmi változások nem maradtak hatás nélkül másutt sem. A saját útját járó Kínában is olyan történt, amely előtte elképzelhetetlennek tűnt. Tömegek tüntettek a demokráciáért és szabadságért. Egy ideig a hatalom zavarodottan reagált, képtelen volt megzabolázni és hazaküldeni a tüntetőket. A heteken át tartó utcai ellenállást, az egyre népesebb és radikálisabb tömeget végül „bevált módszerekkel” számolták fel: tankokkal verték szét. Utána jött a véres leszámolás. A „Tienanmen téri diáklázadás” egyik fordulópontja a statárium és a hadiállapot kihirdetése volt.

0520_peking_tienanmen.jpg

Peches évük volt a diktátoroknak 1989-ben. Honeckernek és Zsivkovnak például befellegzett, Ceaușescut kivégezték és a már korábban koronáját vesztett Kádár pedig előbb megzavarodott, majd meghalt. És így tovább. A változások elindításában főszerepet játszó Gorbacsov külföldi látogatásai sehol nem kecsegtettek túl sok jóval az egyeduralkodóknak. Márpedig, a Szovjetunió első embere 1989 májusában épp Kínába készült. Eleve történelmi jelentőségűnek ígérkezett a találkozó, hiszen a szovjet és kínai állampárt első emberei három évtizede nem találkoztak egymással. De aztán mégsem erről maradt emlékezetes a látogatás. Hanem arról, hogy mindez egybeesett a modern Kína legnagyobb demokratikus forradalmával, a „Tienanmen téri diáklázadással”, és az elbarikádozott utcákon át alig tudták a város központjába juttatni a kedves vendéget.

Noha a két első számú vezető politikája és módszerei nagyban különbözött egymástól, Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping korának „népi” Kínáját hajlamosak vagyunk egyaránt vigasztalan falanszternek tekinteni. Ezen azért nincs is mit csodálkozni, mert hát lényegét tekintve mégiscsak az volt: egy mérhetetlenül barbár diktatúra, amely az emberek uniformizálásában találta meg a megváltást. De az emberek vágyait és reményeit mégsem sikerült láncra fűzni. Legalábbis sok emberét nem. A demokrácia és a szabadságjogok iránti igény sohasem tűnt el, mint ahogy a vérengző „kulturális forradalom” is képtelen volt tökéletesen kiirtani a „nyugati zene”, mondjuk, Mozart iránti rajongást. Voltaképpen nincs is azon mit csodálkozni, hogy egy olyan zsarnoki hatalommal szemben, amelynek politikája az emberi méltóság lerombolására épült, az emberi jogok felértékelődnek azok szemében, akik elszenvedik az elnyomást és kizsákmányolást.

Mao korának Kínai Népköztársasága minden ízében etatista és kollektivista volt, és bár Teng sikeresen nyitott utat a gazdaságban az egyéni ambícióknak (amelyek persze csak önkizsákmányolás, mások kizsákmányolása és környezet kizsigerelése révén érvényesülhettek), mélyen ható demokratikus változások vagy az egyéni szabadságok garanciái szóba sem jöhettek a Maót követő években sem. 1989-ben ebből lett elegük a kínai diákoknak, és nem csak nekik, hanem a kínai munkásoknak is. A változást akarók mozgalmai nem korlátozódtak a fővárosra, de kétségtelenül a nagyvárosiak, közöttük pedig a pekingiek vitték a prímet.

A pekingiek azután vonultak utcára, hogy a reformpárti, de már korábban háttérbe szorított egykori pártfőtitkár, Hu Jao-pang rosszul lett a politikai bizottság április 8-iki ülésén, majd egy hét múlva meghalt. A diákok méltón, a maguk módján akarták elbúcsúztatni bálványukat a téren, miközben az állampárt is szervezte a hivatalos ceremóniát.

Bár Teng Hsziao-pingnek ekkor már semmiféle formális megbízatása nem volt, sem állami, sem pártvezetői, de nem lehetett kérdés, hogy ő Kína első számú vezetője. Mindent és mindenkit túlélt, mesterien lavírozott a reformpárti és keményvonalas áramlatok között. A változást akaró tömegek nem is benne, hanem elsősorban Csao Ce-jang pártfőtitkárban bíztak, akiben végül is nem kellett csalódniuk, mert ő nem volt hajlandó a katonaságot bevetni ellenük. (Ebbe bele is bukott, és elvtársai élete végéig házi őrizetben tartották.) 

0520_statarium_pekingben2.jpg

A katonaság bevetéséről formálisan testületi döntés született, de voltaképpen Teng döntött. Attól tartott, hogy a tiltakozások akár elsöpörhetik az ő egész politikai alkotását. A hadiállapotról és statáriumról már május 17-én döntöttek. Két nappal később Csao Ce-jang még kísérletet tette arra, hogy az éhségsztrájkoló diákokat a helyszínen győzze meg a párt reformkészségéről, vagyis arról, hogy nem csak felesleges kitartaniuk, de makacsságukkal éppen a kívánatos változásokat kockáztatják. A tüntetők nem hallgattak rá. És egy nap múlva bejelentették a hadiállapotot.

A diákok megerősítették a tér védelmét. A fő közlekedési utakat buszokkal, trolikkal torlaszolták el. És az állampárt fenyegetőzése ellenére egyre többen csatlakoztak a téren levőkhöz: május 25-én már félmillióan tiltakoztak a szükségállapot ellen, az utolsó napokban pedig már egymillióan lehettek. Közben a kormány távoli területekről vezényelt Pekingbe csapatokat, mert a fővárosban állomásozó erőkben már nem volt meg a tüntetőkkel szembeni „kellő elszántság”, sok katona dezertált és csatlakozott a diákokhoz.

A tankok végül június 4-én rontottak az emberekre. Az áldozatok száma hivatalosan is több száz volt, de a tüntetés szervezői ezrekről beszélnek. Nem magán a téren folytak a harcok, hanem az oda vezető utakon. Amint elcsendesedtek Peking utcái, elkezdődtek a letartóztatások és a bűnperek. Százakat ítéltek hosszú börtönbüntetésre vagy kényszermunkára, és nagy számban születtek halálos ítéletek is. Sok fiatal menekült el, többen Magyarországra, amely ekkoriban csatlakozott genfi menekültügyi egyezményhez és kezdte kiépíteni a jogállamot. Ma mindkettő veszélyben van, de ez egy már más történet.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3213977428