Helsinki Figyelő

A sajtó szabadsága eminens közérdek. Sajtószabadság nélkül a többi szabadság sem létezik maradéktalanul, szabad sajtó nélkül nincsen valódi demokrácia sem. Erre az összefüggésre már nagyon korán és nagyon sokan ráébredtek. Nálunk például a reformkorban vált közkeletűvé, így nem csak a radikálisok követelése volt a cenzúrának, az előzetes kontrollnak az eltörlése, de a centralistáké és még a nemesi liberális fősodoré is.

0503_sajtoszabadsag_1.jpg

Ha túlzás is lenne azt írni, hogy „már a régi görögök is”, de az való, hogy már a XVIII. század végének emberi jogi katalógusaiból sem maradhatott ki a sajtószabadság, sőt kiemelt helyen szerepelt bennük. Az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése kimondja, hogy a Kongresszus nem csorbíthatja a szólás- vagy sajtószabadságot, és e jogok azóta is szinte abszolút védelmet élveznek. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában a francia forradalom egyenesen „az ember legbecsesebb jogaként” deklarálta a véleménynyilvánítás szabadságát. Ezzel együtt jóval szélesebb felhatalmazást biztosított az államnak, a törvényhozásnak a beavatkozásra, mint az amerikai megoldás.

A 1848-as sajtószabadságról szóló magyar törvény elrendelte: „Az előző [értsd: előzetes] vizsgálat [a cenzúra] eltöröltetvén örökre és a sajtószabadság visszaállíttatván [a kor értelmezése szerint egy régi jog állíttatott helyre], ennek biztosítékául ideiglenesen rendeltetik: gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti.” A liberális megközelítés szerencsére nem volt „ideiglenes”, noha a „szemtelen, erkölcstelen, tekintélyromboló, hazafiatlan” sajtót folyamatosan támadták, azért így-úgy a sajtószabadság hazánkban is 1938-ig létezett, vagyis cenzúra („előző vizsgálat”) az nem létezett. Ekkor jött be az a szabály, amely a lapalapítást a miniszterelnök, az állam engedélyéhez kötötte. Ez a cenzurális megkötés egészen az 1989-es rendszerváltásig élt aztán. A létező szocializmus évtizedeiben például e jogot csak a „szocializmus és a nép érdekeinek megfelelően biztosították”. Azaz voltaképpen sehogyan sem. Mert ugyan miféle jog az, amelyet éppen akkor nem lehet gyakorolni, ha más jogokat és érdekeket sért? Nem is csoda, hogy semmiféle garanciái nem voltak a jog érvényesítésének, bíróság általi kikényszerítésének.

Érdekesség, hogy az előzetes cenzúrára – ügyészségi indítványra és bírósági döntéssel – egészen 1997-ig lehetősége volt a magyar államnak.

A sajtószabadságot azonban sokszor nem csak az „előző vizsgálat”, de az utólagos is csorbíthatja és csorbítja. Ha csak Emberi jogi kalendáriumunk eddigi posztjait nézzük, ezt történt Thomas Paine angliai sajtóperében, Haraszti Miklós izgatási perében, Émile Zola rágalmazási perében, József Attila nemzetgyalázási perében, a pápai Index esetében, vagy így jártak el Tersányszky Józsi Jenővel, valamint részben Batsányi Jánossal is. Mindegyik eset elfogadhatatlan volt – nem csak a mából, utólagosan megítélve, hanem a saját korában is.

Igen, lehetne olyan eseteket is felsorolni, amikor a sajtó- vagy szólásszabadság utólagos korlátozása egy másik alapjog szempontjából elfogadható, sőt üdvös volt. De ezeket minden esetben gondos mérlegelés alapján bíróságnak kell megállapítani. Az újságot író, tévének, rádiónak dolgozó vagy nyilatkozó állampolgár büntetőjogi felelősségre vonására pedig csak szigorú feltételek mellett kerülhet sor.

Éppúgy, mint 1848-ban, ma is szívből „kívánjuk a sajtó szabadságát”. Ehhez képest különösen aggasztó Magyarországnak a sajtószabadság terén mért abszolút és relatív visszaesése. Önmagában is rossz, persze, ám különösen annak fényében az, hogy a demokrácia és jogállam legérzékenyebb lakmusza mégiscsak a szabad és független sajtó állapota. S hiába szól kristálytisztán a kormánypropagandát harsogó „néprádió”, mégiscsak a kaotikus, zajos, polifonikus sajtó tanúskodna arról, hogy demokráciánk él és életrevaló.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

0503_pressfreedom-pillarofdemocracy.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4713869366