Helsinki Figyelő

„A totalitárius társadalom az egész modern civilizáció görbe tükre” – mondta Václav Havel. Van benne valami. Ahogyan abban is, hogy a totalitárius állam minden államok görbe tükre. A csernobili katasztrófa pedig a totális államot, jelesül a szovjet államot leplezte le, mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. Még a demokratikus gondolkodású emberek közt is hódít az a nézet, hogy ugyan a totalitárius államok valóban ellenségei a szabadságnak, így az embereknek, és a zárt társadalmak „nyomasztóak” a polgároknak, de azért a diktatúrák bizonyos válsághelyzetekben, ilyenek volnának a háborúk vagy a természeti, ipari katasztrófák, mégiscsak jobban teljesítenek, „hatékonyabbak”. Csernobil ezzel az illúzióval is leszámolt.

0426_csernobil_1.jpg

A csernobili előtt több atomkatasztrófa is történt már a Szovjetunióban. Csak persze egyiket sem ismerték el. Az uráli titkos kutatóintézetben, a Cseljabinszk-40-ben például 1957-ben robbant fel egy sugárzó anyaggal teli tartály. 76 millió köbméter radioaktív hulladék ömlött az Urál vízgyűjtő rendszerébe. Tízezer ember kellett kitelepíteni. A cseljabinszki reaktort kényszermunkások építették Sztálin idejében.

Hasonlóan ember okozta ökológiai katasztrófa volt például a Bajkál-tó szennyezése, az Aral-tó tönkretétele vagy a „kiselejtezett” atom-tengeralattjárók elsüllyesztése az Északi- és a Barents-tengereken is. Ezek és mások – emlékeztet rá Tony Judt történész – „mind a közömbösség, a hozzá nem értő vezetés és a természeti erőforrások »tarvágás« jellegű szovjet kiuzsorázása közvetlen következményei. A titkolódzás kultúrájában fogantak.”

A szovjet reaktorok problémáit jól ismerte a kevés bennfentes. A KGB jelentései 1982-ben és 1984-ben is figyelmeztettek mások mellett az ukrajnai Csernobil 4-es reaktor súlyos hiányosságaira. Mivel azonban titokban tartották őket, vita sem folyt a szükséges teendőkről, a döntéshozók magukra maradtak, és minden ment tovább egész az 1986. április 26. 1 óra 23 perces robbanásáig. Sőt, azon túl is. Moszkva csak négy teljes nap után adott ki egy kétmondatos közleményt az „üzemzavarról”. A katasztrófát azonban nem lehetett eltitkolni. Gorbacsov főtitkár két héttel később kénytelen volt részben elismerni a történteket, és – példátlan módon – külföldi segítséget és szakértőket kérni. A szovjet állampolgárok számára is világossá lett: a kontárkodás, hazudozás és cinizmus nem a szovjet értékrend eltorzítása volt, hanem ennek az eleve torz értékrendnek a szükségszerű, katasztrofális következménye.

A reaktorrobbanás után 120 millió curie radioaktív anyag került a légtérbe. Ez több, mint a hirosimai és nagaszaki atomrobbantás szennyezése együttvéve. A helyszínen azonnal meghalt 30 tűzoltó, és azóta egyes becslések szerint akár 30 ezren is életüket veszíthették a sugárszennyeződés következményei miatt, de visszafogottabb értékelések is 4000 főre teszik az ukrajnai, fehéroroszországi és oroszországi áldozatok számát. Az atomfelhő egyébként Walesig és Svédországig eljutott.

Gorbacsov és stábja Csernobil tragédiájából helyes következtetésre jutottak. Felismerték, hogy égetően szükséges a „hivatalos nyitottság”. Az állam irányítóinak elszigetelődése szükségszerűen rontja az információk áramlásának és a korrekciónak a lehetőségét. Vagyis a zárt (bezárkózó) társadalmon, alattvalókon uralkodó államnak végeredményben sokkal rosszabb a hatékonysága, mint az állampolgáraival szót értő demokráciáknak.

Gorbacsovék megkezdték a glasznoszty, a nyitottság politikáját, amely révén felszámolódott a Szovjetunió meg a kelet-európai „létező szocializmus”, és lehetőség nyílott a jogállami forradalmakra. De ez már egy másik történet, noha akár a csernobili katasztrófával indítva is elmesélhető.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3113857014