Helsinki Figyelő

Az etnikai közösségek kollektív büntetését vagy a szülőföld elhagyására kényszerítést már jó ideje tiltja a nemzetközi jog. Így volt ez az 1940-es években is. A háborút követően mégis milliókat fosztottak meg jogaiktól és kényszerítettek hazájuk elhagyására. Ennek a dicstelen történetnek az egyik fejezete a csehszlovák–magyar lakosságcsere, amely százezreknek okozott óriási szenvedést.

0227_lakossagcsere_1.jpg

Az első világháborút lezáró békeszerződések nem csak nem voltak igazságosak, de egyáltalán nem töltötték be azt a szerepet sem, amelyet a győztesek szántak nekik. Nem voltak képesek megakadályozni az újabb világégést. Ennek oka a Kelet-Európa egyik kulcsproblémájának számító nemzetiségi, kisebbségi kérdés volt, amely hosszú időn át puskaporos hordóvá tette a térséget. A Wilson amerikai elnök által felkínált megoldást senki nem vette komolyan. Meglehet, az „önrendelkezés” eszméje a gyakorlatban valóban nehezen alkalmazható. Így aztán a sok-sok újonnan létrejött országban az állam nem (vagy alig) biztosított kollektív jogokat a nemzeti kisebbségeknek, ahogyan az ilyen közösségekhez tartozókat személyükben is gyakran érte retorzió. Ennek is köszönhető, hogy magukban a kisebbségekben sem formálódott meg az állampolgári lojalitás, köreikben a szeparatizmust is erősen támogatták. A kölcsönös bizalmatlanság légkörében továbbfertőződtek és etnikai színezetet kaptak az egyéb problémák is.

A II. világháború tragédiája elszánttá tette a nagyhatalmakat, hogy valahogyan mégiscsak rendezik a kisebbségi kérdést. Arra jutottak, hogy amit korábban nem támogattak, annak most majd szabad utat adnak. Ez volt a lakosságcsere és a kitelepítés, az „etnikailag tiszta államok”, legalábbis egyszerűbb népességképletek megteremtése. A Szovjetunió ugyan – mint klasszikus, tehát multietnikus – birodalom nem lett volna különösen érdekelt a kelet-európai népcsoportok mozgatásában, de hódításai háború utáni realizálása őt is a terv támogatójává tette. Németek, lengyelek és ukránok milliói indultak (menekültek vagy deportáltattak) nyugatabbra. Bár elvileg minden győztes állam elutasította a kollektív büntetést, a háborús agresszió hivatkozási alapot adott elsősorban a németek, de a magyarok jogfosztására, megbüntetésére és deportálására is. Kelet-Európában mindig van erős indok a kölcsönös etnikai gyűlölködésre és bosszúra. Az iszonyú háborús pusztítás után pedig a elűzöttek vagyona is vonzó prédának számított.

Edvard Beneš elnök a „tiszta nemzetállamban” látta háború utáni Csehszlovákia területi épségének garanciáját. A németek és a magyarok eltávolítását már a háborús években szorgalmazta a szövetségeseknél, de engedélyt csak a háború végén kapott. Beneš a hírhedett kassai programjában tette egyértelművé, mit is értett azon, hogy „elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását”: nem kevesebbet, mint hogy az ország felosztásáért és a háborús veszteségekért kollektívan felelőssé tett németek és magyarok túlnyomó többsége automatikusan elveszíti állampolgárságát. A szülőföldön maradás jogának odaítélése pedig egyes egyedül a csehszlovák államot illeti meg.

A vesztes háború után Magyarország alig szerzett valamit vissza szuverenitásából. Így a magyarellenes csehszlovák intézkedések elleni sorozatos tiltakozása is visszhang nélkül maradt. Ahogyan elutasították azt a kérést is a nagyhatalmak, hogy a magyarlakta területeket helyezzék nemzetközi ellenőrzés alá. Az indok lakonikus volt: ez a két ország konfliktusa, nincs dolguk vele. A magyar diplomáciának tehát nem volt mozgástere, miközben a csehszlovákok azzal zsarolták a magyar felet, hogy ha nem lesz megegyezés, egyoldalúan és kényszerrel fogják majd áttelepíteni a felvidéki magyarokat.

A magyarok végül kénytelenek voltak tudomásul venni a csehszlovák ultimátumot, és beleegyeztek, hogy az önkéntesen távozó magyarországi szlovákok helyére majd a prágai kormány jelölheti ki, kit telepít át. A kényszerszerződést végül Budapesten írták alá 1946. február 27-én, és a két ország parlamentje júliusban fogadta el. A csehszlovákok siettették volna a lakosságcserét, a magyarok meg késleltették. Prága azzal fenyegetőzött, hogy a magyarok nem vihetik magukkal ingóságaikat. És az elnéptelenedett Szudéta-vidékre is tízezreket deportáltak kényszermunkára. Ez hatott. A lakosságcsere 1947 áprilisa és 1949 nyara között megtörtént.

Bár a csehszlovák hatóságok 180 ezer magyar embert jelöltek ki szülőföldje elhagyására, végül 76 ezernek kellett mennie. Igaz, ez is több mint az áttelepült szlovákok 60 ezres száma. Az ide száműzötteket az átköltöző szlovákok és a kitelepített németek ingatlanjaiban helyezték el. A lakosságcsere egyáltalán nem hozott megnyugvást. Bár nemzedékek nőttek fel azóta, a sebzettség és bizalmatlanság ma is tetten érhető a „maradóknál” és a „jövevényeknél” mindkét országban. A gátlástalan politika és a stupiditás pedig mai is képes arra, hogy az így-úgy behegedő sebeket újra feltépje.

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6413646712