Helsinki Figyelő

A kormányt bírálni már akkor fontos szabadságjog volt, amikor a felségsértést, hűtlenséget (árulást) még büntették. „A kormány nem akarja az örök váltságot, e kormány, mely csalárd álcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió jobbágy pénzét, most csak azon fáradozik, hogy ezen kilencmillió által felingerelvén, annak körmei közül csak ő szabadítsa ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodtunk” – mondta Wesselényi Miklós 1834. december 9-iki beszédében. Azaz mondta volna, ha hinni lehet a besúgóknak. Merthogy a szatmári közgyűlésen az örökváltság, a jobbágyfelszabadítás fontos ügyében elhangzó szavait csak a nyomozati iratokból ismerhetjük.

0219_wesselenyi.jpg

A helyszínen a zajos többség, a leitatott kurtanemesek lehurrogták őt és követtársát, Kölcseyt. Aztán Wesselényi ellen hűtlenségi pert kezdeményeztek, s noha bűnösségét nem sikerült bizonyítani, a végítéletben három év szabadságvesztésre büntették.

A büntetőper a báró ellen 1835-ben indult, és nem számított egyedülállónak. Négy éven belül a közélet 20 szereplője ellen indítottak politikai pereket a Királyi Táblán. Ezeknek közös sajátosságuk volt, hogy a legfelsőbb szinten határoztak felőlük, és a liberálisok elleni kormánystratégiának leglényegesebb részét képezték akkoriban. A szabadelvű Kossuth vagy Wesselényi perbe fogását hosszabb ideje tervezték, a cél a politikai életből való kiiktatásuk és rokonszenvezőik megfélemlítése volt.

Wesselényi előtt három lehetőség mutatkozott. Az egyik, ha bizonyítja, hogy nem ezeket a szavakat használta, de félő volt, hogy a valóban elhangzottakért sem remélhetne felmentést. A másik, ha megalázkodik, és közbenjárást kér a nádortól vagy kegyelmet az uralkodótól. Ez irányú tapogatózásai azonban eredménytelenek voltak, hamar világossá vált: mindenképpen el akarják ítélni őt. A harmadik változat pedig az volt, hogy érdemben védekezik.

Kalendáriumunk mai hőse és támogatói (leginkább Kölcsey és Deák) közösen úgy határoztak, a szólásszabadság ügyévé teszik a pert. Abban az értelemben nem volt nehéz, hogy vádlói valóban a szólás, a kormánykritika jogát vitatták el Wesselényitől, ráadásul a „bűnös mondatok” egy politikai vitában és a vármegyei közgyűlésen hangzottak el, de nem lehetett tudni, hogy az ország politikai elitje is zokon veszi-e szabadságának (előjogának) egyértelmű megtámadását. A vádlott őszinte meglepetésére nagyon is zokon vette, és az ellenzéknek jó ideig sikerült naprenden tartania a pört.

Wesselényiék eleve törvénytelennek tekintették a vádemelést. Kifogást emeltek a bíróság illetékessége, a kereset és a kereset címének megváltoztatása ellen. Ezekkel ugyan sikerült elhúzni az eljárást, de közben az országos ellenállás is lanyhult. A vádbeszéd („fundamentális replika”) után döntenie kellett, hogy a vádlott vállalja-e az érdemi („derekas”) védelem benyújtását, mert az siettetné az ítéletet, ráadásul a tartalmi érvelés azt a látszatot kelthetné, hogy van alapja az eljárásnak, és ez bizonyos értelemben önfeladás lett volna. Végül Wesselényi úgy vágta el a gordiuszi csomót, hogy a védőiratot benyújtotta ugyan, de a tárgyaláson nem olvasták fel.

Sokáig úgy tartották, a védőirat szerzője egyedül Kölcsey Ferenc. A kutatások azonban tisztázták, kollektív munkáról van szó, Deák és Wesselényi is alkotótárs volt benne. A híres szöveg összegzi a szólásszabadság érvrendszerét, egyben kimutatja, hogy az a magyar alkotmányossággal is összeegyeztethető. Sikerült cáfolni, amit a kormányzat úton-útfélen hangoztatott, hogy a liberálisok a Nyugatot majmolják, és az alkotmányt a kormány védi meg velük szemben. Wesselényiék a börtönbüntetés ellenére az alkotmánysértés vádját sikerrel fordították vissza a kormányra. Igaz, csak a védőiratban. 

#emberijogikalendarium #emberijogok2018

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr7713639124