Helsinki Figyelő

1947 nyarán a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert Svájcba indult üdülni. Jó barátja, Bay Zoltán fizikus, akivel a nyilasok és nácik ellen is egy oldalon harcolt, így fordult hozzá: – Albi, most ugye nem azért mégy el, hogy ne gyere vissza? Szent-Györgyi a szavát adta, hogy biztosan visszatér. Aztán nem így történt, legalábbis a hazautazás sokáig váratott magára. (Igaz, rövidesen Amerikában találkoztak, mert a berendezkedő Rákosi-rezsim elől Bay is emigrálni kényszerült.)

0916_szent-gyorgyi.jpg

tovább

Az ENSZ Közgyűlésének 2007. novemberi határozata értelmében szeptember 15. a demokrácia napja, és 2008 óta világszerte megünneplik. Ott is, ahol az állam nem demokratikus. A világszervezetben nyilvánvalóan nem lett volna esélye konszenzusnak, ha a demokráciának szigorúbb definícióját adták volna meg, ezért aztán abban maradtak, hogy demokráciának tekintendő minden formáció, amelyik betartja az ENSZ alapelveit. Ez nagyjából olyan, mintha az ember definíciója csak annyi lenne, hogy gerinces, érző lény lábakkal és szemekkel, hogy a macskák és papagájok is biztosan beleértessenek. Ráadásul még rájuk is bíznák annak eldöntését, hogy embernek érzik-e magukat.

0915_demokracia.jpg

tovább

Kétéves a szerbiai határzár. A kormány ezt az új időszámítás kezdetének tekinti menekültügyben. Ebben részben igaza is van. Két éve valóban ahhoz képest valami egészen más kezdődött, mint ami közvetlenül előtte volt. De valódi újdonságról azért nem beszélhetünk. Sikerült az idő kerekét visszafelé fordítani, és visszatérni a pártállami időkhöz, amikor nem volt Magyarországon menedékjog, és a menekülőknek rettegniük kellett a hatóságoktól. A mostani magyar állam is – akár, az 1987-es – mindent megtesz azért, hogy az üldözöttek ne juthassanak be az országba, és a kevesek, akiknek mégis sikerül, eltakarodjanak innen. A kormányerő falat emelt a menekültek előtt, ahogyan az emberség és a józan ész előtt is, míg az állam többi szerve hol passzívan, hol aktívan működik közre abban, hogy ez az építmény szilárdan tovább állhasson. Visszatekintő összeállításunkban megmutatjuk, milyen téglákból áll össze ma ez a fal. 

teglafal_graffiti_hun.jpg

tovább

Az új cenzúrarendelet megtiltotta bármely mű kinyomtatását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam, az uralkodó fölött, és ilyen módon „a kétkedés vágyát vonhatja maga után, mivel az állam legfőbb törvénye a köznyugalom megőrzése”. A jogszabály újdonsága nem a szigorúságában rejlett, noha II. József idején a gondolat- és sajtószabadságnak voltak jó évei, de a hasonló gumifogalmakra hivatkozó állami cenzúra gyakorlatilag az ellenreformáció óta gúzsba kötötte a hazai nyilvánosságot, és 1747-ben megszületett az első átfogó cenzurális szabályozás is. Ebben a tekintetben tehát ehhez az előképhez kanyarodott most vissza az új rendelet. Az újdonság itt az volt, hogy a cenzorok ezentúl már nem egyházi személyek, hanem hivatalnokok (rendőrök) voltak.

0913_cenzura.jpg

tovább

Barátjának, a liberális lapszerkesztő Donald Woods-nak is köszönhető, hogy Steve Biko (1946–1977) meggyilkolása nem maradt a dél-afrikai apartheid vérmocskos „belügye”, hanem – túlzás nélkül – világbotrány lett belőle, amely politikai erjedéshez, végeredményben a rendszer bukásához vezetett. A fekete polgárjogi aktivistát és szakszervezeti vezetőt azok kínozták és verték halálra, akik a faji felsőbbrendűségük biztos tudatában mindent megengedhetőnek tekintettek a rendszer védelmében. Az állam előbb megpróbálta eltitkolni a történteket, utóbb fatális véletlenként beállítani, de a faji gyűlölet motiválta erőszak és az, hogy a titkosrendőrség felülállhatott az emberi jogokon, a rendszer lényegét jelentette. És ezt a sowetói lázadás gyerekáldozatai és Biko halála után már nem lehetett tovább takargatni. Hiába a hidegháború meg a kereskedelmi érdek, Dél-Afrika elszigetelődött nyugati szövetségeseitől.

0912_biko.jpg

tovább

Friss kúriai ítélet mondja ki: nem jogszerű a bilincs használata, ha az előállított együttműködő, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy szökni akarna vagy ellenszegülne. Ehhez képest a Helsinki Bizottság három, később ártatlannak bizonyult ügyfelének azért kellett a strasbourgi bírósághoz fordulnia, mert – bár semmiféle ellenállást nem tanúsítottak – több órán át voltak hátrabilincselve, és mindezt a Kúria nem találta törvénysértőnek. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ez ügyben születő ítélete segíthet a hazai jogértelmezés egységesítésében. Mert az mégsem járja, hogy attól függjenek valakinek az alapjogai, hogy pere melyik kúriai tanács elé kerül.

bilincs.jpg

tovább