Helsinki Figyelő

Deák, Szemere, Eötvös, Kossuth – néhányan hazánk nagyjai közül, akiknek első rendűen fontos volt, mi történik a börtönökben. Ráébredtek, hogy a börtön nem csak a büntetés végrehajtásáról szól, hanem az állampolgárok és az állam viszonyáról is. A börtönviselt Bibó István az ő nyomdokaikon haladt. Következtetései ma is időszerűek, és leleplezik a mai illiberális állam önkényre hajlamos természetét.

bibo3_orosz_istvan_grafikaja.jpgOrosz István grafikája

„Adtak egy csomó szabályra. […] Ennek a szabályosságnak azonban a börtönben kialakult egy olyan variációja, olyan szűkítése – és ez a börtönőrök körében ez állandó volt –, hogy egy csomó dolgot, ami kifejezetten a rab jogai közé tartozott: beszélő, levél, csomag, ők állandóan azt hangsúlyozták, hogy azt ki kell érdemelni. […] Az a rab, aki már elkezdett követelni, az már eleve könnyen bajt szerezhetett magának, és mindenképpen nagyon rossz szemmel nézték. Én kezdetben rendkívül mérgelődtem ezen az egész beállításon, és alapvetően úgy érzetem, hogy ez jogtalan, később rájöttem, hogy ez tulajdonképpen csak vetülete az államrendszer tudatosan vallott kategóriáinak, annak, hogy nem létezik pártatlan fórum. Minden fórum, a bíróság is, nem szükségképpen egy szabályrendszer végrehajtója, hanem bizonyos politikai érdeknek a képviselője. Tehát az emberi jogok kérdése az olyan dolog, amit az államhatalom biztosít, de nem szereti, hogy az állampolgárok ádázul és harcosan kiköveteljék valamilyen olyan semleges vagy pártatlan fórum előtt, amelyik az államhatalommal szemben független. Miután ideológiai elgondolás alapján ilyen fórum nem létezik. Tehát ha nem független az államhatalomtól, akkor esetleg valamilyen más erőnek a bérence, de nem létezik az, hogy a legkisebb mértékben pártatlan lenne. A börtönőröknek az a primitív magatartása, hogy »maguknak azt a beszélőt vagy azt a csomagot ki kell érdemelni«, az csak egy primitív variáns, de logikusan következik az előbbiekből, úgyhogy ezen fölösleges mérgelődni” – mondta Bibó István politikai gondolkodó az 1970-es években készített életútinterjújában. (B. I. munkái. Centenáriumi sorozat 12. Visszaemlékezések. 272–273.)

Bibó István „államellenes összeesküvés” miatt 5 évet és 10 hónapot raboskodott Kádárék börtöneiben. Mint megannyi jelentős, szabadságszerető magyar politikus közvetlen élményeket szerzett a hazai börtönviszonyokról. És ugyanarra jutott, mint számos elődje és utóda: a börtönviszonyok egyáltalán nem függetlenek az állam és az állampolgárok közötti viszonytól. Éppenséggel abból következnek, mégpedig logikusan és szorosan. A börtön a társadalom egyik legérzékenyebb állapotjelzője. „Nem ismert valaki egy országot, amíg nem látta belülről annak börtöneit. Egy országot nem arról kell megítélni, hogy miképpen bánik a legmagasabb rendű polgáraival, hanem hogy miképpen bánik a legalacsonyabb sorban lévőkkel” – írta évtizedekkel később Nelson Mandela dél-afrikai szabadságharcos, aki maga is „rácsok mögött ismerkedett intenzíven az országával” 1962 és 1990 között.

De térjünk vissza Magyarországra és korunkhoz! Íme, néhány friss botrány a hazai büntetés-végrehajtás zárt világából. Még nehezebb és még drágább lett börtönből telefonálni. Minden fogvatartottat plexi választja el a családtagjaitól a beszélő alatt: nincs ölelés, nincs puszi, vannak viszont síró gyerekek és csalódott rabok. Nem lehet csomagot küldeni a sittre. Kitiltották a civiljogvédőket a börtönből.

Mindez csupáncsak a börtönviszonyokról szólna? Bibó éles megfigyelése alapján nem. És a Helsinki Bizottság szerint sem. Az illiberális állam most a fogvatartottaknak és menekülőknek mutatja ki leginkább a foga fehérjét, de minden állampolgárra fenyegetően vicsorog, amint kilépne a sorból.

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr5413340819