Helsinki Figyelő

Valójában nem csak a ruandai, hanem a burundi államfőt is ezen a napon gyilkolták meg. Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke és Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke ugyanazon a repülőgépen ült, amelyiket két vállról indítható rakétával robbantottak föl Kigali, a ruandai főváros repülőterén. Politikai gyilkosság addig is gyakran történt arrafelé, amelynek sokszor volt következménye polgárháború és tömeggyilkosság. De 1994-ben a korábbiakhoz képest mérve is a pokol szabadult el, szűk száz nap alatt 800 ezer és egymillió fő közötti ruandait gyilkoltak le.

0406_ruanda_nepirtas.jpg

Mi itt Kelet-Európában hajlamosak vagyunk úgy képzelni, hogy XX. századi történelmünknél nincsen véresebb a Föld kerekén. Pedig Kelet-Afrikáé például alig marad el a miénk mögött, ha elmarad egyáltalán. A mai Burundiból, Ugandából, Tanzániából és Ruandából álló országcsoport véres törzsi konfliktusok és tébolyult rezsimek mészárlását volt kénytelen elszenvedni a gyarmati korban és a függetlenné válás után is. És ha hozzájuk értjük még Kongót/Zairét is – ez, mint látható lesz, nem önkényes kiterjesztés –, méltán nevezhetjük a Föld egyik legszerencsétlenebb vidékének, igazi, átokföldjének.

A hutuk és tuszik hadakozása a térségnek országhatárokon átívelő, az 1960-as évek óta időről-időre kiújuló, emberek tízezreinek legyilkolásával és százezrek menekülésével járó, véget nem érő konfliktusa. Ki ütött először? Gyakorlatilag kibogozhatatlan. Az biztos, hogy az erőforrások egyenlőtlen elosztása, a politikai élet és a társadalom törzsies megosztottsága a függetlenség első évtizedeiben részben az egykori gyarmatosítók bűne volt, de az 1990-es években már nem ők voltak a fő bajkeverők. Hanem a helyi vezetők és a száműzött hadurak, akik soha nem tettek le a revansról.

A merényletet megelőző években különösen felforrósodott az amúgy sem langyos tuszi és hutu ellentét. Ruandában a hutu többség kezében volt a politikai hatalom, az Interahamwe milícia és a hadsereg. A menekült tuszik többsége korábban Ugandában talált menedéket. Az agyak átmosásában a rádiók is szerepet kaptak, amelyek a rivális törzshöz tartozókat fajzatként, nem emberként, sakálként, kígyóként vagy patkányként mutatták be. Bár ásványkincsekben és természeti erőforrásokban gazdag a vidék, a világ egyik legszegényebb térségéről beszélünk, ahol ciklikusan visszatér az éhezés, ezért aztán van miért keseregni és elégedetlennek lenni. A bűnbakképzés és felelősségáthárítás pedig arrafelé sem ismeretlen.

Az 1994-es ruandai népirtást a hutuk kezdték. Az ügyvivő miniszterelnöküket is meggyilkolták, amikor az rádión keresztül békére intett volna. Az áldozatok többsége tuszi vagy a népirtást nem támogató hutu volt. A „bűnösöket” az államilag pénzelt RTLM rádió nevezte és adta meg a címüket. (Simon Bikindi, a legnépszerűbb rádiós 15 évet kapott ezért. Amikor kihirdették ítéletét, dalra fakadt az arushai nemzetközi bíróság épületében.) Az ifjúsági szervezetek és az állami teavállalat teherkocsikkal szállították a gyilkosokat, akik többnyire nem kiképzett mészárosok voltak, hanem maguk is afféle szegényördögök, akik egy-egy hullámtetőért vagy jobb cipőért öltek. Vagy csak a dicsőség miatt. Esetleg azért, hogy ők megússzák. A kisipari módszerek ellenére elképesztően hatékonynak bizonyult a gyilkolás masinériája. A politikai és katonai vezetőknek sikerült egy országot bűnbe vinni.

A teljes anarchiába forduló országba Paul Kagame tuszi erői nyomultak be nyáron, és foglalták el Kigalit. Közben a nagyhatalmak is lépni kényszerültek, az ENSZ pedig ötezer katonát küldött a térségbe. Kagaméval 600 ezer tuszi tért vissza, mire 2 millió hutu menekült el, főleg Kongóba. Köztük nagyon sokan a népirtás felelősei közül. Háborúskodás indult Ruanda és Kongó között, de ez egy másik történet.

Az időközben az ország első számú vezetőjévé lett Kagaménak nemzetközi segítséggel és diktatórikus eszközökkel sikerült konszolidálni az országot. A törzsi irigység és gyűlölet viszont ma is ott parázslik. Az állam képtelen volt megbirkózni az igazságszolgáltatással, nem is lehetett, tettesek százezreit kellett volna elítélni. Ezért főleg népi bíróságokkal, ún. gácsácsák „folytatták le az eljárásokat”. Ezeknek főleg a megbékélést kellene szolgálniuk, de valójában ennek a feladatnak sem tudnak megfelelni. Néhány fontos ítélet ellenére a nemzetközi bíráskodás, az arushai ENSZ-bíróság (ICTR) sem tudott átütő eredményekkel szolgálni. Meglehet azért is, mert racionális, szabályozott keretek között objektíven rekonstruálni a gyilkos, eszeveszett őrületet felettébb nehéz. Jellemző, hogy a bíróság idővel kénytelen volt egyre több felmentő ítéletet hozni öltönyös gazemberekkel, politikai bűnözőkkel szemben, akik pusztán eljárási hibákra építették a védekezésüket.

#emberijogikalendarium #emberijogok2017

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr8312399649