Helsinki Figyelő

A sötétség mélyén, Joseph Conrad klasszikus regénye Közép-Afrika századfordulós kifosztásáról szól. A kongóiak legyilkolása és megalázása az ezredfordulón sem ért véget. Egy népes kongói család Magyarországon talált menedéket, itt kezdhetnek új életet. Szívszorító történetük következik.

kongoi_csalad.jpg

Marie a „nagyobbik” Kongóból, a Kongói Demokratikus Köztársaságból (DRC) menekült Magyarországra. Nem a Helsinki Bizottság képviselte a menekültügyi eljárásban, ezért nem ismerhetjük pontosan, mi is volt menekülésének közvetlen oka. Csak annyit tudunk, hogy katona volt, és parancsmegtagadás miatt kellett elhagyni hazáját.

DRC biztonsági helyzetéről a magyar Külügyminisztérium országjelentésében ma például ez olvasható: „A gyenge államszervezet és a főleg informális módon működő elnöki hatalom következtében nem állt helyre a közrend az ország egész területén. A keleti és észak-keleti országrészben az ország stabilitását, biztonságát veszélyeztető félkatonai, militáns csoportok nem kerültek felszámolásra, továbbra is terrorizálják és bűncselekményeket követnek el a civil lakosság sérelmére. A nagymértékű szexuális erőszakért ugyanakkor a kongói nemzeti hadsereg (FARD) tagjai is felelősek. Könnyen kiújulhat egy újabb politikai vagy etnikai konfliktus. Az állami fennhatóság teljes helyreállításának hiányában és az elmélyülő gazdasági válság következtében rendkívüli méreteket ölt a bűnözés.” Ezért aztán erősen ellenjavallják magyar állampolgároknak, hogy odamerészkedjenek.

Közép-Afrika egyike a Föld legszerencsétlenebb és potenciálisan leggazdagabb területeinek. Az egykori Belga Kongó története gyarmatosítása óta vérrel íródik. II. Lipót belga király nevéhez fűződő népirtás az egyik első viszonylag jól dokumentált genocídium. És abban is az elsők közé tartozik, hogy a nemzetközi felháborodás nyomán némileg „finomult a kín”, így a király kénytelen volt átadni „magánbirtokát” a belga államnak. De az elképesztő nyersanyagkinccsel rendelkező, 1960 óta független Kongóban máig nincsen béke és biztonság. Elég, ha csak az egyik leghosszabb ideig uralmon lévő afrikai diktátorra, Mobutu Sese Seko rémuralmára gondolunk.

Ezt a hatalmas országot egyszerre jellemzi az államhatalom zsarnoki túlhatalomra törekvése és a törzsi anarchia. Nem is az a kérdés, hogy miért menekülnek el innen az emberek, hanem az, hogy miért maradnak itt. A ruandai és a burundi polgárháború óta 20 éve nem állt talpra ez a vidék, egymással marakodó hadurak és törzsfőnökök zsákmányterületekre osztották Kongót. Az anarchia leginkább a védtelen civil lakosságot sújtja: erőszak, szegénység és járványok tizedelik őket.

Marie-nak a menekülése után sem lett jobb, sőt, tragikusan rosszabb lett. Ő személyesen ugyan biztonságba jutott, de szerettei még nagyobb veszélybe kerültek. Miután elhagyta hazáját, a hadsereg emberei továbbkutattak utána, felkeresték otthonát. A támadók megölték a férjét és a sógorát is.

Marie-nak és meggyilkolt férjének négy vérszerinti gyereke volt. Ők mind Kongóban maradtak. Ráadásul Marie-ék már korábban örökbe fogadták meghalt testvére két gyerekét is. Vagyis Marie özvegyen maradt, és összesen hat gyerek sorsának felelőssége nyomta a vállát.

A nőt a magyar hatóságok tavaly novemberben ismerték el menekültként. Elképzelhető, hogy milyen állapotban volt. Ezt nevezik poszttraumás stressz szindrómának (PTSD), folyamatos orvosi kezelésre szorul. Sokat segítetett rajta, hogy még kérelmezőként megismerkedett itt egy kongói férfival, Jeannal, akivel összeköltözött. Ő szintén elismert menekült. Gyerekük született, együtt élnek.

A menekült státusz lehetővé tette az asszonynak, hogy hat gyerekét ide hozhassa magához. A kedvezményes családegyesítés elindításához mindössze hat hónapja van a menekülteknek (idén júliustól már csak három). Ez azonban Marie-éknak több tekintetben is óriási vállalkozás volt. Kongóban nincsen magyar külképviselet, az ügyek intézéséhez tehát át kellett utaztatni a gyerekeket Kenya fővárosába. Apja még tavasszal átvitte őket Nairobiba, de nyár végén súlyosan megbetegedett, így visszatért Kongóba. A gyerekek (4–15 évesek) családi felügyelet nélkül maradtak egy ismeretlen, veszélyes afrikai metropoliszban. Szerencsére a szállásadójuk tisztességesen viselkedett. Marie naponta többször is beszélt a gyerekekkel, de egyre nagyobb pánikba esett és PTSD-je felerősödött. Ennek hátterében a gyerekei és a szülei miatt érzett bűntudata állt. Azzal sem tudott megbirkózni, hogy férjét és sógorát is azután ölték meg, miután őt keresték a családnál.

Marie-nak és élettársának, Jeannak annak ellenére sem volt elég pénze a gyerekek repjegyére, hogy a férfi dolgozik. A Magyar Helsinki Bizottság nem csak a menekültügyi eljárásokban nyújt jogi segítséget a menekülőknek, de az elismert menekültek családegyesítési ügyeiben is közreműködik. Idéntől nem csak jogi segítséget tudunk nyújtani, de hozzájárulunk a rászorulók utazási és adminisztrációs költségeihez is. Ezt német jezsuiták és amerikai unitáriusok nagylelkű adománya teszi lehetővé. A mostani repjegyeket is ebből álltuk.

A magyar hatóságok emberségesen álltak az ügyhöz, sikerült a beutazáshoz szükséges papírokat megszerezni. Azért az utazás nem volt problémamentes. Jean repült ki a gyerekekért, de a kenyai hatóságok nem engedték ki a nairobi repülőtéri tranziterületről, mert menekültként nem kapott vízumot. Szerencsére a gyerekek jegyét sikerült előrehozni, így isztambuli átszállással kedd este megérkezett Jean és a hat gyerek.

A család lakhatását és integrációját az amerikai presbiteriánusok, a Church of Scotland, német reformátusok és elkötelezett magyarországi önkéntes szakemberek segítik.

(A történet szereplőinek nevét megváltoztattuk.)

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr8711774867