Helsinki Figyelő

Egy jó görög tragédiában mindenkinek igaza van. Mindenki konokul halad arra, amerre a végzete irányítja. A hősök útjai kereszteződnek, és ebből lesz a konfliktus, amely minden igaz, nagy történet motorja. Ezeket az elfeledett irodalomórai bölcsességeket is felidézi Christopher Papakaliatis filmje, a Határtalan szerelem. Meg azt, hogy a végtelen elbizakodottság, a bűnös önteltség, a hübrisz előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését akkor is, ha személyről, és akkor is, ha országról van szó.

hatartalan2.jpg

A Görögországban készült és ott óriási sikerrel játszott, nálunk e héten mozikba kerülő filmben többször is elő-előbukkan Érosz és Pszükhé mitológiai története. A szép mítoszban az isten és a halandó királynő forró szerelme sokáig erős vesztésre áll, mert a törvényeket még a szerelmeseknek se lehetne átlépni. Ráadásul az istenfi anyja, Aphrodité is igencsak féltékeny a lányra, mindent megtesz, hogy elveszejtse, de aztán Érosz, a szerelem istene ráveszi Zeuszt, hogy kedvesét emelje az istenek közé. A számtalan megpróbáltatás után minden jóra fordul, és az összes szereplő boldogan vesz részt az olimposzi menyegzőn.

hatartalan-szerelem-2015-magyar-plakat.jpgE film története nem ilyen éteri, és boldog végkifejletről is csak erős megszorításokkal beszélhetünk. A hátteret itt nem az antik mitológia adja, hanem a mai görög valóság. Egy lassan tíz éve permanens válságban vergődő ország, amelynek először a menekültügyi rendszere omlott össze, aztán a pénzügyi rendszere, majd a gazdasága, aztán a józan eszét vesztette el, hogy aztán a függetlensége is odalegyen. Velejéig korrupt régi elit, fantaszta Sziriza és fasiszta Arany Hajnal. A kiúthoz ez a politikai választék maradt. Elég ismerős. Ahogyan más is.

Van néhány közkeletű tipp, hogy mi is lett volna a görögök hübrisze. Az egyik mindenképpen a 2004-es athéni olimpia, amikor erőn felül és hatalmas korrupciós felárral költöttek egy soha meg nem térülő presztízsberuházásra. De ott volt a pazarló és igazságtalan szociális rendszer vagy a gáláns nyugdíjrendszer, amellyel negyvenesek is tömegével élvezhették az állami apanázst. A politikai elit pedig a saját pecsenyéjét sütögetve igyekezett a bódult népet nem izgatni a valóság keserveivel, ezért aztán kormányaik társadalmi töretlen támogatás mellett hamisíthatták a költségvetési adatokat, hazudhattak uniós partnereiknek és önmaguknak. A populizmusban nép és vezetői boldogan találnak egymásra a nászi ágyon, csak legyen, aki a cechet fizeti. A görögök sokáig sokkal többet költöttek, mint amit lehetett. Mindaddig, amíg a világválságban rájuk borult az mediterrán ég. Utána tábort vert a káosz, amelyet továbbfokoz, hogy bár közel vannak az olimposzi istenekhez, de pechjükre Európa keleti és déli küszöbállamának számítanak a nemzetközi migrációban is. Amivel a kontinens többi országa csak tavaly szembesült, nekik az már évtizedek óta ismert valóság. Igazság szerint eleinte, a konjunktúra idején nem volt különösebb bajuk az olcsó munkaerő beáramlásával, a (szürke és fekete) gazdaság gond nélkül felszívta az afrikai és ázsiai szegényördögöket. Viszont a krízis idején már nem kellettek, és mind nagyobb gondot jelentenek, ahogy egyre többen vannak. Egyikük sorsfonala belesodródik a film sztorijába.

A krízis is ógörög eredetű szó, egyszerre jelent válságot és fordulatot. Papakaliatis filmje ezt akarja bemutatni a cselekményszálak egymásba fonásával. Nem széles társadalmi panorámáról van itt szó, egyszerűen egy egykor jómódú, ma megroggyant nagyvárosi görög család krízisét látjuk, amelyben felbukkannak a mai Görögország éles társadalmi konfliktusai és üszkösödő nyavalyái. Három szerelem és egy gyűlölet egyetlen születésnapi asztal mellett. A rendező hagyományos eszközökkel operál, ugyan nem ezzel a filmmel fogják szembesíteni a görögöket az öncsalásaikkal, de azért a kisrealista történetmesélés során sok mindent megérezhetünk a görögöket fojtogató kétségekből és képet kapunk narcisztikus sebeikről is. Meg persze arról, jelentsen bár a krízis egyben fordulatot is, mennyire keserves megváltozni, ha minden összedől, és kihúzzák a talajt a lábunk alól. Mennyire nehéz emberségesnek maradni, ha a bőrünket akarjuk menteni, és úgy látjuk, annyi baj van a világban, amihez mi már úgyis kevesek vagyunk. A változás kényszer, ezért aztán könnyen bele lehet dögleni – ebben a filmben is többen válnak áldozattá.

hatartalan.png

A gondosan adagolt dialógusok mellett a színészi játék külön méltatást érdemel. Maga a rendező színészként jól hozza az aranyifjú, de a gondok súlya alatt majdnem összeroppanó 40 éves családapát. A hervadó, temperamentumos, jobb sorsra érdemes anyját alakító Maria Kavoyiannit szintén szívesen látnánk más filmekben is. Nagyszerű partnere volt a Whiplash eszementen maximalista zenetanáraként Oscar-díjig elabuzáló J. K. Simmonsnak. Az amerikai színész annyira megnyerő mint nyugdíjas német tudós-könyvtáros, hogyha 60-as háziasszonyok lennénk és úgy tenné nekünk a szépet, mint a filmben Mariának, biztosan egy pillanatig sem tétováznánk, fognánk a betétkönyvet, és irány egy új, nemesebb élet. Utoljára korosodó, kedves és bölcs lovagként tán Bruno Ganz volt ennyire eszköztelenül sármos, amikor Licia Magliettát sikerült végül lenyűgöznie a Tangó és tulipánban.

A nemzetközi stáb tagja volt Osvárt Andrea is, aki egy végletekig célorientált svéd likvidátort játszik, akinek éppen annál a cégnél kell rendet tennie, azaz embereket tömegesen kirúgnia, ahol az aranyifjú dolgozik, és amely minden bizonnyal az Augiász Istállója Zrt. névre hallgat. Külön öröm, hogy Osvárt szépsége mit sem fakult, a színészi játéka viszont sokat erősödött. Nem ő tehetett róla, hogy mivel szerepét nem sikerült elég élettelire megírni, így rámaradt volna az a hálátlan feladat, hogy a „hidegen racionális svéd nő” hosszúra vett, illusztratív néma jeleneteit némi tartalommal kitöltse.

Zádori Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr4911732185
süti beállítások módosítása