Helsinki Figyelő

A Magyar Idők öt migrációs kérdést tett fel a Helsinki Bizottságnak. Még aznap válaszoltunk. Úgy tűnhet, hiába, mert a konzervatív közéleti napilap hat napja nem talált módot nézeteink ismertetésére. Az elhallgatás is a sajtómanipuláció egyik eszköze. Mivel a kérdések lényeges problémákról szólnak, blogunkon közöljük válaszainkat.

sadiqkhan-london-major.jpg

Sadiq Khan, London muszlim polgármestere

Múlt szerdán levélben kereste meg Nagy Áron, a Magyar Idők (MI) munkatársa a Helsinki Bizottságot. Kérdéssora olyan problémákra vonatkozott, amelyet a jogvédők", a liberálisok vagy a baloldal (értsd: nem a kormány és nem a szélsőjobb) állítólag nem vesz tudomásul, el kíván kendőzni vagy legalábbis amelyekről nincsen mondandója. Bár nem vagyunk biztonságpolitikai vagy integrációs szakértők, még aznap legjobb tudásunk szerint igyekeztünk válaszolni.

Az is igaz, hogy többször volt már rossz tapasztalatunk a Magyar Időkkel. Nem azzal van problémánk, hogy a lapban leginkább mumusként, árnyékhatalmak ágenseként jelenünk meg, hanem az, hogy az elemi szakmai és sajtóetikai normákat képtelenek ott betartani. Egy pesterzsébeti tanárverés ügyében kértek például a véleményünket, s annak ellenére, hogy válaszoltunk, és utólag figyelmeztettük őket az ellentmondásra, mind a mai napig úgy szerepel internetes oldalukon, hogy az ügy számunkra „nem hírértékű. (Nem mintha egy jogvédő szervezetnek különösebben foglalkoznia kellene a hírértékkel.) Kötelességünk a közvélemény és a sajtó tájékoztatása, ezért a MI tendenciózus kéréseire is részletesen válaszoltunk, ám rendszeresen semmi vagy csak alig valami jön le álláspontunkból, ha az nem illeszkedik az újság (és a kormány) koncepciójához. Most is ezt történt: sem a lap internetes, sem a nyomtatott változatában nem tűntek fel válaszaink.

Tehát itt közöljük őket, e módon legalább megismerheti az MI népes olvasótábora.

Tisztelt Nagy Úr!

Amennyire komoly kérdéseket tesz fel, sajnálatosan annyira komolyan vehetetlen a lapja. És komolytalan az elvárás, hogy ezekre az egész Európát foglalkoztató,  bonyolult integrációs kérdésekre egy menedékkérők jogvédelmével foglalkozó civil szervezet kimerítő és revelatív válaszokat képes legyen adni. Nyilvánvaló, hogy kíváncsisága nem valódi, hanem az MI-nél szokásos „leleplezéshez” gyűjt gyúanyagot. De tegyünk úgy, mintha.

 ***

Mit gondolnak a migránsok, illetve bevándorló hátterű emberek által elkövetett 1) nők elleni erőszakról, molesztálásról, 2) lopásokról, rablásokról, 3) emberölésekről?

1) Az ilyen bűncselekményeket, ahogyan minden jó érzésű ember, mi is elítéljük. Szolidárisak vagyunk az áldozatokkal. 2) Az ilyen bűncselekményeket és szabálysértéseket, ahogyan minden jó érzésű ember, mi is elítéljük. Szolidárisak vagyunk az áldozatokkal. 3) Az ilyen bűncselekményeket, ahogyan minden jó érzésű ember, mi is elítéljük. Megrendülten gyászoljuk az áldozatokat és együttérzünk a hozzátartozókkal. 

Önök szerint hogyan szűrhetőek ki a migránsok közül a terroristák, illetve hogyan előzhetőek meg pl. a németországihoz hasonló támadások, ha a híradások szerint az elkövetők néha pár hónap alatt radikalizálódnak, vagy éppen egy vallástalan múlt után ébred fel bennük a szélsőséges iszlámkövetés szándéka?

Nyilvánvalóan előzetesen csak azok szűrhetők ki biztonsággal, akiknek korábban is volt dokumentált kapcsolatuk szélsőséges vagy egyenesen terrorista személyekkel vagy szervezetekkel. Már önmagában ez rettentően nehéz feladat a nemzetbiztonsági szolgálatoknak. Van feladatuk azonban ezen túl is. A nyugati titkosszolgálatok információs hálózatot működtetnek a migráns csoportokon belül. Ezek képesek lehetnek az időközben, frissen radikalizálódott vagy terrorakciókra beszervezett személyek azonosítására. Totális megoldás és védelem – mint az élet annyi más területén – itt sincs, de a terrorcselekmények kockázatát lehetséges és szükséges is csökkenteni. Sok pénzbe és odafigyelésbe kerül. Itt nem csak a titkosszolgálatok és rendvédelem erőforrásainak biztosítására, hanem az olyan társadalmi környezet kialakítására gondolunk, amelyben maguk a migráns közösségek is ellenségnek tekintik az iszlamista terroristákat és uszítókat. Fontos megjegyezni, hogy a német kormány épp a múlt héten erősítette meg: az utóbbi hónapok terrorcselekményeinek többnyire nem menekültek követték el, és ez a tény egybevág azokkal az aktuális vizsgálatokkal, amelyek szerint a menekültek nem jelentenek nagyobb vagy kisebb terrorveszélyt, mint a lakosság más csoportjai. 

Önök szerint hogyan integrálhatóak sikeresen olyan bevándorlók, akik egy, a nyugati civilizációétól eltérő alapra épült, más fejlődési pályát bejáró világból érkeztek?

Az integráció nem statikus folyamat. Ilyen értelemben nincsen könnyen meghatározható végállapota: vagyis nem billen  át egyszer csak egy kapcsoló, amely az addig integrálatlan migránst immáron honpolgárként láttatja. Ezért is van az, hogy az integrációs kudarcok sokkal jobban érzékelhetők, mint a sikerek. Akit sikeresen integrálnak, az már nem is látszik, „nem rí ki a tömegből”. Az Európai Unió kidolgozta az ún. zaragozai indikátorokat (összesen 11 szakpolitikai területre vonatkozó van belőlük), amelyeknek együttesen kellene megmutatniuk, hogyan áll a harmadik országból érkezők (köztük „távoli külföldiek”) integrációja. Makroszinten Nyugat-Európában nem áll annyira rosszul ez az integráció, mintsem az ember az M1 „műsorait” nézve és a hazai kormánypropagandától elkábítva hihetné. Nyilvánvalóan sokkal nehezebb ott az integráció, ahol lakóhelyi, oktatási vagy munkahelyi szegregáció érvényesül. A gettósodás mindenütt jelentős nemzetbiztonsági veszélyforrás és társadalmi kockázat. De a Nyugatra érkező, ott megkapaszkodni kívánó „távoli külföldiek” beilleszkedési és elfogadottsági esélyei esetenként nem szükségszerűen rosszabbak, mint a például az unión kívüli európai országokból jövőké. Sokszor jól beszélik a volt gyarmattartó országok nyelvét, ismerik kultúrájukat, intézményrendszerüket, valamint jelentős közösségekkel rendelkeznek a befogadó országokban. A létező szocializmus országaiból (a kommunista vagy szovjet blokkból) érkezők többsége is képes volt gyökeret ereszteni a kapitalista államokban, és elsajátítani a liberális jogállamok szabályrendszerét. A kulturális vagy vallási különbségek abszolutizálása  meg az elzárkózás sehova nem vezet, és nem ad kulcsot a jobb élethez, viszont táplálja bizalmatlanságot, és viszályt szít. Ideális esetben az integráció igénye kölcsönös, a befogadó ország is segíti, mert közjónak tekinti, és maguk a migránsok is arra törekednek, mert érdekeltek a folyamatban. Ha az egyensúly megbomlik, és kölcsönösség veszélybe kerül (sok, véres példáját láttuk ennek az utóbbi 20 évben), az integráció lelassul, megáll, sőt akár vissza is fordulhat. Az utóbbi két évben Európába érkezett menedékkérőnek mintegy fele kap valamiféle védelmet. Ez mintegy 1 millió ember, és ezt még a nagyon gazdag, félmilliárdnyi lakosú Európai Uniónak sem könnyű kezelni. Ekkora tömegű „távoli külföldi” menekült integrációja biztosan eddig ismeretlen feladatot jelent. Ráadásul a védelmet kapottak mellett újabb millióan vannak az irreguláris migránsok (újmagyarul: „megélhetési bevándorlók”). Velük is kell valamit kezdeni, ha többnyire nem is az Unión belül. Sok pénz, koncentrált források, igazságos teherelosztás a tagállamok között, valamelyest tervezhető, kiszámítható rendszer mind a tagállamoknak, mind a menedékkérőknek. A kérdésről érdemes nem csak a magyar kormány rögeszméit, hanem Soros György (igen, ő a Helsinki Bizottság egyik nagylelkű támogatója) ésszerű kezelési javaslatait is elolvasni. 

Miként tartják lehetségesnek, hogy a migránsok élve jogukkal egyszerre tartsák meg vallásukat, identitásukat és tartsák be a vallásukkal, világlátásukkal sok ponton ellentétes nyugati normákat?

Ez egyáltalán nem lehetetlen. Mint maga is írja: „élve jogukkal” – márpedig egy liberális demokráciában, ami nem tilos, az szabad. Ha azok a vallási előírások vagy szokások nem ütköznek a befogadó ország törvényeibe (jogi normáiba), senki nem lobbanthatja a migránsok szemére, hogy mit is tesznek. Amennyiben ezek a hagyományok ellentétesek a befogadó állam törvényeivel (pl. kényszer-gyerekházasságok, női nemiszerv-csonkítás, családon belüli erőszak), ott az államnak be kell avatkoznia, nem lehet tekintettel a hagyományokra, érvényesítenie kell a jog uralmát és meg kell védenie az áldozatokat és a veszélyeztetetteket. A menekülők nagy többsége éppen azért kénytelen hazáját elhagyni, mert vallása, kultúrája, nemzetisége, társadalmi helyzete vagy éppen nemi identitása miatt üldözték. A migránsok (menekültek és bevándorlók is) túlnyomó része lojális új országához, eszébe sincs annak rendjét támadni vagy kikezdeni, ezzel rontani saját és közössége integrációs esélyeit. Például sok millió, nemzedékek óta itt honos vagy frissen érkezett európai muszlim él ebben a szellemben. 

Mit gondolnak arról, hogy a menekülteket, miután hazájukban helyre áll a béke, haza kéne telepíteni, hogy ott újraépítsék, felvirágoztassák lerombolt otthonukat?

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a menekültek visszakerülhessenek hazájukba. Ráadásul eleinte a legtöbbjük ugyanezt szeretné. A békekötés és pacifikálás mellett a visszatelepítési programoknak lehet ezen a téren kulcsszerepe. Fontos, hogy ne romok és kaotikus viszonyok várják az egykori menekülteket, hanem reális lehetősége legyen az újrakezdésnek. A tömeges visszatelepítésre annál nagyobb az esély, minél hamarabb lezárul a fegyveres konfliktus. A menekült mentül több időt tölt új országában, antul kevesebb sansza marad a visszatérésnek. A menekültügyi jogszabályok Európa-szerte és a genfi egyezmény ma is csak addig kötelezi a befogadó országot a védelemre, amíg a „menekülési ok” fennáll. És ez jól van így. Az időközben állampolgárságot szerzett egykori menekültek viszont nem kényszeríthetők repatriálásra, ahogyan sok olyan méltányolható élethelyzet is létezik, amelyben az egykor védettséget élvezők szintén nem paterolhatók vissza. Ilyen pl. ha állampolgárral él házasságban, valamint ha hazatérése esetén élete vagy testi épsége forogna veszélyben, mert pl. speciális ellátásra szoruló krónikus beteg. A Helsinki Bizottság éveken át lobbizott például annak érdekében, hogy a délszláv háborúkat lezáró békekötés után a megszüntetett menedékes státuszú, sok éve itt élő vajdasági magyarok helyzetét legalizálja a kormány, és ne kelljen nekik visszamenniük Szerbiába. Igaz, ez csak akkor sikerült, amikor a belügyminisztert már nem Pintér Sándornak, hanem Lamperth Mónikának hívták. 

Kíváncsian várom, mit tud majd ebből hasznosítani munkája során. 

Üdvözlettel:

Zádori Zsolt

sajtós

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr579888798