Helsinki Figyelő

Alig vannak a nyílt menekülttáborokban. Ehhez képest a tranzitzónák 30 főben maximált limitjét azzal magyarázzák, hogy a magyar hatóságok leterheltek. Mint évtizedek óta, a magyar „menekültügyi rendszert” most is a menedékkérők mentik meg – mégpedig azzal, hogy odébbállnak. Soha nem volt érthetőbb a választásuk. Itt semmi jóra nem számíthatnak.

orban_ostorral.jpg

Mindössze csak 500 menedékkérő tartózkodik ma nyílt befogadó állomásokon Magyarországon. Számuk hetek óta csökken. No, nem azért, mert a menekülők védelmet és segítséget kapnának, és kiköltözhetnének a városba. Arról van szó, hogy továbbmennek Nyugat-Európába. Igen, szabálytalanul, viszont a magyar állam legnagyobb örömére és aktív közreműködésével. Többségük már eleve oda is tartott, de az itteni körülmények és lehetőségek még azokat is továbbűzik, akik maradtak volna. 

Minden határon túl

Orbán Viktor kormányfő 15 hónapja Debrecenben tömören megfogalmazta az államcélt: „mi azt akarjuk, hogy ne jöjjenek már többen, és akik itt vannak, pedig menjenek haza”. Ennek van alárendelve a hatóságok és a jogrendszer működése is. Lehetőleg senkit be nem engedni az országba (jogi és fizikai határzár), aki mégis bejut, azt megbüntetni (határzáras bűncselekmények) vagy „visszakísérni a határzár elé” („8 km-es mélységi határellenőrzés”). Megakadályozni, hogy a kérelmezők tisztességes menekültügyi eljáráshoz juthassanak (elfogadhatósági eljárás, különféle gyorsított eljárások, a jogi segítségnyújtás akadályozása, bírósági felülvizsgálat kiherélése stb.), valamint meggátolni, hogy megfelelő ellátáshoz, elhelyezéshez juthassanak (táborbezárás Debrecenben és Nagyfán, sátortábor felállítása Körmenden, konténertáboré Kiskunhalason).

A nyitott táborokban lézengő százak és a fogva tartott kb. 650 menedékkérő, összesen 1100–1200 fő nagyjából a fele annak, amely létszámmal még a „menekültválság” előtt is gond nélkül elbírt a rendszer. Most hogy sokszorta többet költenek migrációs ügyekre, fel nem fogható, milyen elfogadható indokot talál a kormány arra, hogy napi legfeljebb 30 kérelmezőt enged be a röszkei és tompai tranzitzónákba. Különösen úgy, hogy Kósa Lajos, a honvédelmi és rendészeti bizottság elnöke három hete arról beszélt a sajtónak, hogy a kiépített kapacitások megfelelőek.

Karitász ostorral

Ha valaki aztán mégiscsak hozzáfér a menekültügyi eljáráshoz, ott meg a hatóságok sok mindent megtesznek azért, hogy elutasító döntés szülessen. Legalábbis a számok erről árulkodnak. Tavaly az Európai Unión belül a befejezett eljárások során egyedül Lettországban kaptak kisebb arányban védelmet (13%), mint Magyarországon (15%). Míg nálunk alig minden hetedik kérelmezőt nyilvánították menekültnek vagy oltalmazottnak, addig az uniós átlagban minden másodikat (52%). Svédországban például ötször nagyobb esélyük volt a védelemre (72%), Németországban pedig négyszer (57%), mint nálunk.

A lehetőségek közti különbségek a megszerzett státusz után sem csökkennek, éppenséggel tovább nőnek. Ha valaki Nyugaton védelmet kap, akkor állami, tartományi segítségre számíthat. Ingyenes nyelvoktatásban, képzésben vehet részt, szállását és egészségügyi ellátását biztosítják – sok mindent elkövetnek, hogy minél gyorsabb és minél mélyebb legyen a menekültek integrációja. Világos, mert mindenkinek (befogadottnak és befogadónak is) ez az érdeke.

Nemrég még nálunk is megvoltak ennek a csírái. Egészen idén június 1-jéig. A kormányerő azonban a keresztényi karitász legnagyobb dicsőségére majdnem minden támogatást megvont a menekültektől. Tehát a pozitív döntést követően egy hónapjuk van a tábor elhagyására, és attól fogva saját maguknak kell a lakhatásukat, a nyelvtanulásukat fizetni, a munkaképesek az elhelyezkedésükhöz sem kapnak semmiféle segítséget. Egészségügyi ellátásukat nagylelkűen fél évig még állja a kormány – hiába, komoly dolog a járványveszély.

A kormány – tekintetét a levegőégre emelve – azt állítja, hogy senkit nem hagy az út szélén, de közben páros lábbal rugdalja át a határon a rászoruló menekülteket vagy rugdalja be őket a hajléktalanszállókba.

Ugyan ki emlékszik még arra, hogy a kormánypropaganda 2012-et az „elrugaszkodás évének” titulálta? Úgy tűnik, az elrugaszkodás azóta is tart, nem csak a sokat emlegetett irgalomtól meg a „hanyatló Európától”, de a szavahihetőségtől is.

Zádori Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr888944714
süti beállítások módosítása