Helsinki Figyelő

Magyarország a nemzetközi jog alapján köteles minden lehetséges módon megkönnyíteni, hogy az itt élő menekültek és hontalanok bizonyos idő elteltével állampolgárságot szerezzenek. A világon elsőként megnéztük, hogy ezt a kötelezettséget egy állam hogyan teljesíti. A válasz röviden: a magyar látványosan rosszul. Az elmúlt öt évben csak néhány tucat sok éve itt élő menekültnek és hontalannak sikerült megugrania a lécet.

allampolg.jpg

A XX. század közepéig nem nagyon korlátozta semmi, hogy egy állam kinek ad, és kinek nem ad állampolgárságot. A modern államiság XVII. századi kialakulása óta ez az állami önrendelkezés egyik legfontosabb pillére. A nemzetközi emberi jogok fejlődése az előző században azonban ezt sem hagyta érintetlenül. Ma az államok – különösen Európában – kötelesek például olyan állampolgársági szabályokat alkalmazni, amelyek minden gyermeknek biztosítják az állampolgárságot, és nem különböztethetik meg hátrányosan a nőket (vagy a férfiakat). Ugyanígy tilos bárkit önkényesen megfosztani az állampolgárságától. Az Európai Unióban tovább csökkenti az államok döntési szabadságát, hogy a tagállamok állampolgárságának megszerzése vagy elvesztése automatikusan összekapcsolódik az „uniós polgárság” – és az azzal járó számtalan jogosultság – megszerzésével vagy elvesztésével, így a tagállamok a tisztességes eljárásra vonatkozó uniós normákat sem hagyhatják figyelmen kívül. 

Indoklás nélkül

A nemzetközi jog azt is előírja, hogy az államok könnyítsék meg a menekültek és hontalanok számára a lakóhelyük szerinti állam állampolgárságának megszerzését. De mi indokolja ezt a különleges bánásmódot? A hontalan személyeket egyetlen állam sem tartja állampolgárának, így az esetükben hiányzik az emberi jogok tényleges gyakorlásához sok esetben ma is elengedhetetlen állampolgársági kötelék. Ha egyetlen államnak sem vagyok állampolgára, gyakran sehova nem fordulhatok védelemért, és sehol nem érezhetem magam igazán biztonságban. A menekültek szintén nem vehetik igénybe „saját” országuk védelmét, és általában nem rendelkeznek hatékony, a gyakorlatban is működő állampolgársággal, még akkor sem, ha nemzetközi jogi értelemben nem minősülnek hontalannak. Egy menekültnek hiába van állampolgársága: nem hogy védelemért nem fordulhat az őt üldöző hatóságokhoz, de sokszor még a befogadó országban született gyermekét sem tudja bejegyeztetni a származási országa hatóságainál. A nemzetközi közösség felismerte, hogy e két csoportnak talán mindenki másnál nagyobb szüksége van egy új, valódi jogi, társadalmi, gazdasági stb. kapcsolatot tükröző állampolgársági kötelékre. Hosszú távon csak ez biztosítja az őket ért emberi jogi sérelmek orvoslását.

Bár e kötelezettségek évtizedek óta léteznek, eddig úgy tűnik, hogy soha, sehol nem vizsgálták meg, hogy az egyes államok ténylegesen teljesítik-e őket a gyakorlatban. A Helsinki Bizottság friss kutatásával ezt a hallgatást igyekszik megtörni. De hogyan lehet vizsgálni, hogy egy-egy csoport könnyebben kap-e állampolgárságot, mint mások? Magyarországon bizonyosan nagyon nehezen, ugyanis teljesen egyedülálló módon, a honosítási kérelmekről az illetékes hatóság úgy hoz döntést, hogy azt nem indokolja meg, és az elutasítással szemben jogorvoslat sincsen. Tehát ha a kérelmező igazságtalannak, jogellenesnek érzi a döntést, akkor nem fordulhat sem hatósághoz, sem bírósághoz, hogy igazát megvédje.

Már az sem tiszta, hogy valójában ki hozza a döntést: hivatalosan a köztársasági elnök dönt a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) felterjesztése alapján. Sokat elmond azonban arról, hogy a tényleges döntés hol születik, hogy 2010 januárja és 2015 novembere között a köztársasági elnök – többszázezer esetből – egyetlen egyszer sem (!) hozott a BÁH előterjesztésétől eltérő vagy azt megkérdőjelező döntést (a Köztársasági Elnök Hivatalának tájékoztatása szerint). A megismerhetetlen indokolású, megfellebbezhetetlen döntést arról, hogy ki tartozhat a magyar nemzethez, így tulajdonképpen egy hatósági hivatalnok hozza, akinek soha, senki felé nem kell elszámolnia a döntés okairól. Mivel a hatósági döntések okai megismerhetetlenek, bírói gyakorlat pedig (jogorvoslat hiányában) nincs, így kutatásunk a jogszabályok, a statisztikai adatok, valamint néhány esettanulmány elemzésére összpontosított. 

Szigorú, de igazságtalan

A kutatás kimutatta, hogy Magyarország e téren is indokolatlanul szigorúan bánik a menekültekkel és a hontalanokkal. A honosítás nemzetközi jogban elvárt „lehető legnagyobb mértékben” való megkönnyítése helyett e két csoport számára valójában jóval nehezebb a magyar állampolgárság megszerzése, mint a többieknek. A kutatás legfontosabb megállapításai a következők:

  • A menekültek és a hontalanok is egyaránt három év folyamatos magyarországi lakóhellyel való tartózkodás után kérelmezhetik honosításukat, és így a leginkább kedvezményezett csoportba tartoznak a várakozási idő tekintetében (ez az egyetlen kedvezményes feltétel számukra). Mindazonáltal a lakóhely magyar jogi értelemben több mint a tény, hogy valakinek van hol lakni. Ez egy speciális jogi kategória, és a hontalan státuszú személyek számára a magyar jog nem teszi lehetővé, hogy ilyen lakóhelyet létesítsenek (csak akkor, amikor és ha minimum három évvel később letelepedési engedélyt szereznek), így nekik valójában jóval többet (legalább hat évet) kell várniuk a honosítás puszta lehetőségére.
  • Minden más honosítási feltétel esetén a menekültek és a hontalanok a többi, „sima” honosítását kérelmezővel azonos előírásoknak kötelesek megfelelni. Ez azt is magában foglalja, hogy fel kell mutatniuk olyan okmányokat (születési anyakönyvi kivonat, személyi igazolvány stb.), amelyekkel sok menekült és hontalan – a legtöbbször önhibáján kívül – nem rendelkezik. Például az UNICEF legfrissebb elérhető statisztikái szerint Afganisztánban 2011-ben csupán a gyermekek 37%-a volt anyakönyvezve, míg Szomáliában 2006-ban ez az arány mindössze 3% volt. A Magyarországon az elmúlt évtizedekben menekült státuszt kapott személyek jelentős része e két állam állampolgára, számukra a születési anyakönyvi kivonat vagy más személyi okmány beszerzése alapból lehetetlen.
  • Magyarország nem teljesíti azt a nemzetközi kötelezettségét, hogy csökkentse a menekültek és hontalanok honosítási eljárásával járó díjakat és költségeket. Mindkét csoportnak komoly anyagi terhet jelentő díjakat kell fizetnie egyrészt a kötelező alkotmányos alapismeretek vizsga letételéhez (ami 2015-ben 52 500 forintba került), másrészt számos benyújtandó idegen nyelvű dokumentum hiteles fordításának elkészítéséhez. Ehhez egy példa: egy oldal hiteles fordítása mondjuk perzsáról magyarra 25-40 ezer forintba kerül (a leütések számától függően), és évtizedek óta csak egyetlen cég jogosult ilyen hiteles fordítást készíteni Magyarországon, természetesen a monopolhelyzetet tükröző borsos árakon.
  • 2011 és 2015 között 3122 Magyarországon élő külföldi szerzett magyar állampolgárságot „sima” (tehát nem egyszerűsített) honosítással. Közülük mindössze 46-an voltak menekültek és 38-an hontalanok. 2010 végén egyébként a hivatalos adatok szerint 1887 menekült státuszú ember élt Magyarországon, akik – ha csak nem telepedtek le később máshol – mind teljesítették legkésőbb 2013 végéig a megkövetelt legalább 3 év magyarországi lakóhely feltételét. Így a leginkább megengedő számítási módszerrel is csak oda jutunk, hogy az elmúlt öt évben kevesebb, mint minden negyvenedik, már a jogszabály szerint elég hosszú ideje itt élő menekültnek sikerült megszereznie a magyar állampolgárságot.
  • 2011 és 2015 között a „sima” honosítást kérelmezők teljes csoportjában 57%-ban született pozitív döntés. A hontalan kérelmezőknél ez 33%, míg a menekülteknél mindössze 14% volt. Tehát statisztikailag egy hontalan fele-, egy menekült pedig negyedannyi eséllyel vág neki a magyar állampolgárság megszerzésének, mint egy átlagos, nem magyar származású bevándorló.
  • Annak megállapításához, hogy mennyi jövedelem és mekkora lakás számít – a jogszabály által előírt – „biztosított” megélhetésnek és lakhatásnak, sem jogszabály, sem nyilvános iránymutatás nem határoz meg mércét. Így a hatóság lényegében olyan döntést hoz, amilyet akar, különösen úgy, hogy meg sem köteles azt indokolni. Nem csoda, hogy egyes esetekben az elutasítás minden látható logikát vagy indokot nélkülöz. Egy sok éve honosítási ügyeket is vállaló ügyvéd beszámolt például egy olyan menekült esetéről, akinek a honosítási kérelmét több alkalommal elutasították, annak ellenére, hogy büntetlen előéletű, élettársa és két gyermeke mind magyar állampolgárok, a család egy megfelelő lakásban élt együtt, és mintegy 400 000 forint havi jövedelemmel rendelkeztek. Összehasonlításképpen: a két felnőttből és két gyermekből álló családra kalkulált havi KSH létminimum 2014-ben 253 318 forint volt. A Karimi család már egy korábbi tanulmányunkban bemutatott története még erőteljesebben mutatja a hatósági döntéshozatal abszurditását. Karimi úr hontalan, felesége, Karimi asszony pedig afgán állampolgárságú elismert menekült. Mind a négy gyermekük már Magyarországon született, és egyaránt a magyar a leginkább használt nyelvük. Karimi úr sikeres vállalkozó, büntetlen előéletű és több mint egy tucat magyar állampolgárnak biztosít állást és megélhetést vállalkozásában. A család életszínvonala megfelel a magyar városi középosztály átlagának, sőt meg is haladja azt. Bár látszólag problémamentesen teljesítik az összes jogszabályi feltételt, honosítási kérelmüket mégis számos alkalommal elutasította a hatóság (még a Magyarországon született és soha máshol nem élt gyerekekét is). Hogy miért? Azt a BÁH Igazgatóságán kívül soha senki nem fogja megtudni. Egy egyedülálló menekült anya honosítási kérelmét is visszadobta a hatóság. Ő is büntetlen előéletű volt, valamint biztos lakhatással és megélhetéssel rendelkezett. Úgy tűnt, hogy az elutasítás indoka egyedül az lehetett (bár ezt indokolt döntés hiányában sosem lehet biztosan tudni), hogy a kérelmező havi nettó jövedelme „mindössze” 120 ezer forint volt, amit a hatóság nem tekintett elégségesnek a megélhetés biztosítására – annak ellenére, hogy az a jogszabályban meghatározott nettó minimálbér majd’ kétszerese. 

Óriási hátrányban

Mindeközben 2011 és 2015 között több mint 700 ezer magyar származású, legalábbis magyar felmenőket igazolni tudó, de túlnyomó többségében nem Magyarországon élő személy szerzett magyar állampolgárságot úgynevezett egyszerűsített honosítással. Nekik nem kell sem Magyarországon élniük, sem megélhetésüket vagy lakhatásukat igazolniuk, sem állampolgársági vizsgát tenniük, sőt még hiteles fordításokat is kedvezményes áron készíttethetnek. Ezzel persze, ahogy már korábban is megírtuk, jogi szempontból önmagában semmi baj sincs (hacsak nem az egyszerűsített honosításhoz kapcsolódó korrupciós botrányok).

Ugyanakkor mégiscsak szembeötlő az ellentmondás: egyik oldalon ott a többszázezer nem Magyarországon élő ember elképesztően gyors és minden szinten államilag támogatott honosítása. A másik oldalon pedig ott van mindössze néhány száz jó pár éve velünk élő menekült és hontalan, akik minden nehézség, társadalmi elutasítás és idegenellenes kormányzati propaganda ellenére úgy érzik, hogy nekik már itt a hazájuk, és itt szeretnék az életüket leélni. A hatóság mégis minden más esetnél elutasítóbban áll az ő kérelmeikhez. Mindezt persze az teszi lehetővé, hogy a magyar honosítási eljárás egyedülállóan átláthatatlan, és minden jogállami garanciát nélkülöz, mint arról már korábban is írtunk. Így a menekültek és a hontalanok honosításával kapcsolatos nemzetközi kötelezettségek tényleges teljesítésére is csak akkor lesz esély, ha végre – szakítva a rendszerváltás előtti időket idéző modellel – a magyar honosítási eljárás is átláthatóvá, és a döntéshozó hatóság is elszámoltathatóvá válik – részletesen indokolt döntésekkel és bírói felülvizsgálattal. Ez nem csak a jogállami normák betartását szolgálná, de a korrupció lehetőségét is töredékére csökkentené. A 2015 eleje óta tartó következetes idegenellenes kormányzati hisztériakeltés ismeretében ez minden bizonnyal még a jövő zenéje. 

Gyulai Gábor

A részletes kutatási jelentés itt olvasható magyar, illetve angol nyelven.

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr928905144