Helsinki Figyelő

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ismét elmarasztalta Magyarországot a börtönök „túlzsúfoltsága” miatt, és ezért kártérítést ítélt meg a fogvatartottaknak. A társadalom jelentős részéből dühöt és értetlenséget vált ki, hogy azok a „megátalkodott bűnözők” még nyerészkednek is fogságukon, miközben becsületes emberek százezrei kénytelek nyomorúságos körülmények között élni. A felháborodás jogos, csak célját téveszti.

A következőkben röviden megmutatjuk, hogy a börtönzsúfoltság össztársadalmi probléma, és annak fenntartása senkinek nem áll érdekében, és – a mindenkori kormányon kívül – valamennyien veszítünk rajta. Az EJEB pedig nem azért marasztalta el Magyarországot, hogy fogvatartottak ezreit pénzhez juttassa, hanem azért, hogy rászorítsa a mindenkori magyar kormányt az esztelenül szigorú és börtöncentrikus büntetési rendszer megreformálására.

bortonzsufoltsag.jpg

Mi is az a túlzsúfoltság?

Érdemes először tisztázni, pontosan miért is marasztalja el az EJEB folyamatosan Magyarországot. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) 3. cikke kimondja a kínzás, valamint a megalázó, embertelen bánásmód tilalmát. A szabadságvesztésre vonatkozóan az EJEB következetes álláspontja, hogy a fogvatartás valamennyi körülményét gondosan mérlegelni kell ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a 3. cikk megsértését. A strasbourgi bíróság hangsúlyozza, hogy a bebörtönzéssel szükségszerűen együtt járnak bizonyos hátrányok és kényelmetlenségek, amiket a fogvatartottaknak el kell viselniük, de a körülmények összességükben nem eredményezhetnek embertelen, megalázó bánásmódot. Önmagában az, hogy a fogvatartást „túlzsúfolt” zárkában hajtják végre, csak extrém esetben alapozza meg az elmarasztalást. Általában a következő – a magyar börtönökre kifejezetten jellemző – körülményekre is figyelemmel szokták megállapítani az állam felelősségét:

  • a WC nincs elkülönítve a zárkán belül (más szóval átlag 8–10 fogvatartott társa előtt kell végeznie a dolgát, jobb esetben egy függöny mögött), és nincs megoldva a szagelvezetés (tehát az egész zárka – ahol sokszor a rabok étkeznek is – bűzlik);
  • a zárkák szellőzése nagyon rossz (friss levegő alig jön be, szellőztetni nem lehet, nyáron pedig mindenki szenved az iszonyatos hőségtől);
  • a bv. intézetek egyre rosszabb állapotban vannak (ami nem csoda, hiszen döntő többségük a XIX. század végén épült, és felújításukra, korszerűsítésükre nem költenek eleget);
  • természetes fény hiánya (a cellák kisméretű ablakait sokszor ún. „látásgátlókkal” szerelik fel, amely nem csak a rabok kilátását akadályozza, de azt is, hogy bejöjjön a nappali világosság);
  • az ágyakban poloskák vannak, csípésük fájdalmas és ellehetetleníti a pihenést, alvást;
  • ezen kívül ki szokták még emelni a megfelelő tisztálkodási lehetőség, a kellő idejű szabad levegőn tartózkodás hiányát, valamint a cellák felszereltségének elégtelenségét.

Ugyanakkor az EJEB azt is kimondta, hogy a túlzsúfoltságnak van az a szintje, amely már önmagában is megalapozza az állam felelősségét: ha a fogvatartottnak négy négyzetméternél kevesebb szabad tere van a cellában (kivéve, ha azt megfelelően kompenzálják, pl. szabadlevegőn tartózkodás vagy testedzés biztosításával). A börtönök zsúfoltsága a férőhelyek és a fogvatartottak számának egymáshoz viszonyított arányából következik.

A fogvatartottak számának szempontjából Magyarország „kiemelkedően teljesít”. Az európai államokat öt csoportba lehet sorolni a fogvatartotti rátájuk szerint (azaz aszerint, hány fogvatartott jut százezer főre): alacsony, átlagos, magas, kiemelkedően magas és extrém. Magyarország a kiemelkedően magas kategóriába tartozik, maga mögé utasítva olyan államokat, mint Albánia, Horvátország, Franciaország vagy Németország. Magyarország tehát ebben is jobban teljesít, mint az európai államok döntő többsége, bár ha Oroszországot tekintjük példának, akkor azért még van hova fejlődnünk.

kazai1.jpg(Forrás: World Prison Population List 10th edition)

A fogvatartottak nagy száma pedig a férőhelyek szűkösségével együtt túlzsúfoltsághoz vezet a magyar börtönökben. Ennek eredménye az, hogy 2014-ben 41%-kal több fogvatartott volt a büntetés-végrehajtási intézetekben, mint ahány fő befogadására alkalmas lenne az intézményrendszer. A bv. intézetek átlagtelítettsége pedig 2008 óta folyamatosan növekedett, és csak az utóbbi 1–2 évben volt némi megtorpanás.

kazai2.jpg(Forrás: Számok, tények 2014; BVOP)

Ezek kirívóan magas számok, amelyek mögött azt gondolnánk, hogy vannak ésszerű indokok és a kialakult helyzet összességében a társadalom érdekeit szolgálja. Sajnáljuk, hogy szét kell rombolnunk ezeket az illúziókat, de valójában nincs értelmes magyarázat arra, miért is kellene a börtönöknek ilyen magas százalékon pörögniük. Nem csak hogy haszontalan és drága, kifejezetten káros is a túlzsúfoltság ilyen esztelenül magas mértéke mind a fogvatartottakra, mind a bv. intézet dolgozóira, mind pedig a társadalomra nézve.

Az érem másik oldala: a bv. dolgozók

Börtönökben nem csak fogvatartottak vannak, hanem az intézetek dolgozói is. A túlzsúfoltság őket is borzasztó helyzetbe hozza: egyre nehezebbé (adott esetben lehetetlenné) válik szakmájuk megfelelő ellátása, valamint olyan pszichés többletterhet jelent ez számukra, amelyet nem kompenzál az állam.

A bv. intézet dolgozóinak (nagyon leegyszerűsítve) alapvetően két feladatuk van: a fogvatartottak őrzése, valamint a nevelésük, a társadalomba való visszailleszkedésük elősegítése. A túlzsúfoltság nagyon nagy biztonsági kockázatot jelent: a többi fogvatartási körülmény káros hatásaival együtt megnő annak a veszélye, hogy a fogvatartottak kárt tesznek egymásban, önmagukban, az őrökben vagy a berendezésben. A magyar börtönökben változatlan számú őrnek kell (sokszor éjszakánként egyedül) egyre több és több fogvatartottra figyelnie és gondoskodnia arról, hogy ne történjen sérülés, bántalmazás, kár.

A nevelők (hivatalos nevükön: reintegrációs tisztek) feladata, hogy megpróbálják fejleszteni a fogvatartottak személyiségét, felkészítsék őket a szabadulás utáni életre, a beilleszkedésre. Ez csak akkor lehetséges, ha a nevelők meg tudják ismerni a fogvatartottakat, ki tudják dolgozni az egyes emberek számára megfelelő nevelési tervet és figyelemmel tudják kísérni a fogvatartott fejlődését. Ha fogvatartottak tömegeivel (és az ezzel járó temérdek adminisztrációval) kell foglalkozniuk, akkor munkájukat csak felületesen, rossz hatékonysággal tudják elvégezni, nem lesznek képesek valódi előrelépést elérni a fogvatartottak nevelésében. (A ténylegesen végzett munkájuk alapján sajnos ma már megfelelőbb a nevelők új hivatalos elnevezése:.)

Az egyre nehezedő munkateher pedig komoly pszichés nyomással is jár. Ez könnyen vezethet kiégéshez, a személyes és családi kapcsolatok megromlásához egyik oldalról, másik oldalról pedig növeli a veszélyét a fogvatartottakkal szembeni embertelen bánásmódnak. Ezt a pszichés nyomást pedig nem kompenzálják sem a munkakörülmények, sem az anyagi juttatások.

A társadalmat akkor is meg kell védeni!

„Jó, lehet, hogy a bévéseknek rossz, de akkor is megérdemli minden mocskos bűnöző, hogy ott rohadjon meg a börtönben. Legalább megtanulják, hogy ne bűnözzenek!” – foglalhatjuk össze számos, velünk szemben ellenséges Facebook-kommentelő álláspontját. E vélekedés mögött alapvetően két, jelentősen eltúlzott és téves megfontolás áll. Az egyik, hogy minden elítélt megrögzött, aljas bűnöző; a másik, hogy a társadalomnak az a jó, ha ezek az emberek minél rosszabb körülmények között vannak fogva tartva.

Amikor kimondjuk azt, hogy „bűnöző”, a legtöbben gyilkosokra, idős embereket kifosztó vagy fiatal lányokat megerőszakoló emberekre gondolnak. A valóság azonban távol áll ettől a vélekedésektől.

Egyrészt az emberek többségének nagyon torz képe van a bűnözés valós struktúrájáról, azaz, hogy milyen bűncselekményeket és milyen gyakran követnek el. Ez részben a média torzító hatásának, részben a kormányzati kommunikáció felelőtlenségének tudható be (ez utóbbira később visszatérek). A híradásokban a korrupciós ügyek mellett rendre csak a testi épséget és az életet veszélyeztető, valamint az erőszakos vagyoni elleni bűncselekményről tudósítanak. Emiatt az embereknek az a tévképzete támad, hogy valamennyi „bűnöző” ilyen „aljas, megbocsáthatatlan és undorító” cselekményeket követ el. Ezt az általános vélekedést pedig automatikusan rávetítik a fogvatartottakra. A valóság ezzel szemben az, hogy azok a bűncselekmények, amelyektől a legjobban félünk, vagy amelyeket erkölcsileg leginkább elfogadhatatlannak tartunk, az elkövetett bűncselekmények teljes számának csak kis százalékát teszik ki.

kazai3.jpg(Forrás: Bűnözés és igazságszolgáltatás 2006-2014, Legfőbb Ügyészség)

Ha ezekhez az adatokhoz hozzátesszük, hogy a hatályos Btk. valamennyi bűncselekmény elkövetése esetében (!) lehetővé teszi a szabadságvesztés kiszabását (olyanoknál is, mint pl. magántitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés), akkor beláthatjuk, hogy nem kizárólag a veszélyes bűnözők vannak rácsok mögött. Sőt, a fogvatartottak jelentős részét még el sem ítélték: a bíróság még meg sem állapította, hogy valóban elkövettek-e bármilyen bűncselekményt. A hatályos szabályok szerint lehetséges és a joggyakorlat alapján pedig ténylegesen megtörténik, hogy emberek ezrei kerülnek rácsok mögé (ugyanazokba a bv. intézetekbe, mint az elítéltek) hosszú hónapokra, sőt évekre, anélkül, hogy bíróság megállapította volna a bűnösségüket. Minden negyedik magyar fogvatartott ma előzetes letartóztatása miatt ül.

kazai4.jpg(Forrás: Számok, tények 2014; BVOP)

A másik, nagyrészt alaptalan vélekedés szerint: a kemény büntetés, az embertelen körülmények majd jól megtanítják a fogvatartottakat arra, hogy többé eszükbe se jusson bűnt elkövetni. A szabadságvesztés büntetés célja kettős: egyrészt a bűncselekményért járó megtorlás, másrészt az elítélt társadalmi beilleszkedésének és jogkövető magatartásának elősegítése. A kettős célrendszer nem véletlen és nem egyszerűen szivárványlelkű jogvédők lobbizása következtében szerepel a törvényben. A fogvatartottak szinte mindegyike előbb vagy utóbb szabadul a börtönből: egymás mellett megyünk el az utcán, felszáll velünk együtt a buszra, és előttünk teszi be az almát a kosárba. Neki és mindenki másnak is az az érdeke, hogy képes legyen beilleszkedni a társadalomba és jogkövető magatartást tanúsítson. Naivitás, sőt tudatlanság azt gondolni, hogy önmagában a szigorú büntetés, az embertelen körülmények hatására majd varázsütésre megváltozik valaki és egyszer csak elkezd „tisztességes” ember módjára viselkedni. Évszázadokra visszanyúló megállapítás az, hogy önmagában a büntetés súlyossága – egy bizonyos mértéken túl – nem alkalmas arra, hogy visszatartsa az embereket a (további) bűncselekmények elkövetésétől. Sőt, a börtönkörülmények önmagukban is káros hatással vannak az elítéltek személyiségére, amit nagyon nehéz orvosolni. Ha a bebörtönzéssel természetesen együtt járó káros hatásokat még további szenvedéssel is tetézzük, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a szabadult fogvatartottak nem lesznek képesek beilleszkedni a társadalomba, jogkövető magatartást tanúsítani. Az alábbi adatok is jól szemléltetik, hogy a börtöncentrikus és a megtorlásra összpontosító magyar büntetőpolitika nem volt képes hatékonyan meggátolni a visszaesést: az elítéltek több mint fele már követett el korábban bűncselekményt.

A fogvatartottak reintegrációja nagyon összetett folyamat és sikerének alapvető, elengedhetetlen feltétele, hogy a bv. intézetben ne tegyék ki őket megalázó, embertelen bánásmódnak. A büntetés: magának a szabadságnak az elvonása és az azzal természetesen együtt járó hátrányok. A poloskák, a levegő hiánya, a tikkasztó hőség, az elkerítetlen WC stb. már csak szükségtelen tetézése a büntetésnek: sanyargatás. Ha egy testileg és lelkileg megtört ember jön ki a bv. intézetből, abból sosem lesz „tisztességes, adófizető magyar állampolgár”, akármennyit is ütjük-verjük.

kazai5.jpg(Forrás: Börtönstatisztikai Szemle 2015/2)

A nevető harmadik: az kormány

Ha kicsit higgadtan és logikusan gondolkodunk, beláthatjuk, hogy a börtönök túlzsúfoltsága nem érdeke sem a fogvatartottaknak, sem a bv. intézet dolgozóinak vagy a társadalom egészének. Valójában az egyetlen, aki hasznot húz az áldatlan állapotokból, az a mindenkori kormány.

A kormányokat politikájuk sikeressége alapján ítéljük meg (pontosabban, a sikeresség látszata alapján). Az embereket leginkább érintő és egyben legnehezebb szakpolitikák a szociális politika, oktatáspolitika, egészségügyi politika. Ezek nem csak, hogy nehéz területek, de bármilyen, jó irányba mutató reform eredményei csak évek múltán mutatkoznak meg. A választásokon „tetemre hívott” kormány viszont abban érdekelt, hogy folyamatosan fenntartsa a népszerűségét, legitimálja saját hatalmát. Ezért aztán gyors, egyszerű, világos eredményeket akar elérni, amik a kormány népszerűségét biztosítják a társadalom majd’ minden rétegében. Ez az oka annak, hogy a kormányok a büntetőpolitikához fordulnak. A büntetőpolitika ideális terület a kormány népszerűségének növelésére:

  • mindenki fél a bűnözéstől, ezért mindenki becsüli azt a kormányt, amelyik kemény kézzel harcol a bűnözés ellen;
  • ügyes retorikával mindenkivel el lehet hitetni, hogy mélyen ülő és bonyolult szociális problémákat (pl. szegénység, társadalmi kirekesztődés, hajléktalanság) büntetőjogi eszközökkel egyszerűen lehet orvosolni;
  • sőt azt is szinte mindenkivel el lehet hitetni, hogy az egyre szigorodó büntetőpolitika alkalmas a bűnözés visszaszorítására;
  • ha mégsem javulnak az adatok, akkor csak még szigorúbb büntetőpolitikát lehet, sőt kell bevezetni a nép megnyugtatására;
  • a Btk. szigorítása csak egy tollvonás, az esztelenül szigorú büntetőpolitika káros hatásai viszont csak évekkel később mutatkoznak meg, sőt azok is elsősorban szociális problémaként (ezért az emberek nem kapcsolják össze a kettőt);
  • a bűnözéstől való félelem mesterséges fenntartása és egyes társadalmi csoportok kriminalizálása, hibáztatása kiválóan alkalmas arra, hogy elvonja a figyelmet a kormány hibáiról.

Magyarországon a börtönök túlzsúfoltsága az mértéktelenül szigorú és egyre szigorodó büntetőpolitika következménye. Folyamatosan azt halljuk a kormánytól, hogy egyre keményebb büntetésekre van szükség, mert növekedik a bűnözés. A média által (már fent említett) torzított képpel együtt az emberek is meg vannak győződve arról, hogy a bűnözés soha nem látott méreteket öltött, és szükség van arra, hogy bátor kormányunk kiálljon végre és kemény kézzel véget vessem a bűnözési hullámnak. 

kazai6.jpg(Forrás: KSH)

Az igazság ezzel szemben az, hogy a bűnözés kisebb kilengésekkel, de stagnál, sőt némi csökkenést mutat. Az adatokból kitűnik, hogy a „liberális” büntetőpolitika sem eredményezte a bűnözés növekedését, sőt éppen a Fidesz–KDNP-kormány hatalomra jutása után ugrottak meg némiképp a számok. A 2013-tól tapasztalható csökkenés pedig egyszerűen a Btk. tényállások módosításának (ami korábban több bűncselekményt valósított meg, az most már csak egyként regisztrálják), valamint a szabálysértési értékhatárok mozgásának az eredménye. (Legfőbb Ügyészség, Tájékoztató a 2013. évi bűnözésről)

Tehát a nyilvántartott bűnözés stagnál, sőt csökken, ennek ellenére a börtönök átlagtelítettsége növekszik, vagy legalábbis magas! Mi erre a magyarázat? Az, hogy a kormány a büntetőpolitika folyamatos szigorításával próbál megoldani minden társadalmi problémát, ideértve a bűnözés visszaszorítását is. Az egyre szigorodó büntetések és büntetéskiszabás megváltozott szabályai pedig azt eredményezik, hogy egyre több embert ítélnek szabadságvesztésre és egyre hosszabb időre. Ennek pedig egyenes következménye a túlzsúfoltság. A túlzsúfoltság eredménye pedig Magyarország folyamatos elmarasztalása Strasbourgban.

Fontos látnunk, hogy az EJEB nem abban a kérdésben döntött, hogy a fogvatartottak vagy inkább a kórházi betegek kapjanak-e pénzt. Az EJEB arra próbálja rászorítani a mindenkori magyar kormányt, hogy javítson az áldatlan börtönviszonyokon. Nem luxuskörülményeket kell biztosítani, csak az emberi méltóság megőrzéséhez szükséges minimumot. Már 2011-ben világossá vált a Szél-ügyben hozott döntés nyomán, hogy a túlzsúfoltság és a mostoha börtönkörülmények miatt Magyarországot folyamatosan el fogják marasztalni, ha nem tesz lépések a helyzet javítása érdekében. Ez év márciusában pedig az EJEB egy ún. pilot döntésében arra szólította fel a magyar kormányt, hogy belátható időn belül találja ki, miként orvosolja a problémát. A figyelmeztetéseket a kormány nem vette komolyan, nem volt hajlandó érdemi lépéseket tenni a túlzsúfoltság enyhítéséért. A kormány elutasító magatartásának és önfejűségének eredménye az, hogy ennyi pénzt kell kifizetnie a magyar államnak.

A kormány nemrég bejelentette új börtönök építését. Ez egy rövid időre kétségtelenül enyhíteni fogja a túlzsúfoltságot, de hosszú távú megoldást nem hoz. Mind hazai, mind nemzetközi tapasztalat az, hogy minden új börtön egy idő után megtelik, sőt túltelítődik. Változatlan büntetőpolitika mellett tehát nem lehet elérni hosszú távon a túlzsúfoltság enyhítését. Sajnos a kormány büntetőpolitikája a gyakorlati és az elméleti szakemberek szerint is egyértelműen a fogvatartotti létszám növekedéséhez fog vezetni. Lenne megoldás a probléma kezelése, ami kevesebb pénzébe kerülne az államnak, mint a kártérítések kifizetése, a drága büntetés-végrehajtási rendszer fenntartása és új börtönök építése: pl. a büntetési tételek enyhítése, szabadságelvonással nem járó szankciók szélesebb körű alkalmazása, hatékony bűnmegelőzési stratégia kidolgozása, reintegrációs programok fejlesztése, stb. De a kormány nem hajlandó lemondani a mértéktelenül szigorú büntetőpolitikáról. Még a végén nagyobb figyelmet kapnának az egyéb szakpolitikai döntések hibái és hiányosságai… 

Kazai Viktor Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr178188772