Helsinki Figyelő

„Enni, az a válasz, a világ válasza. Mint egy ölelés. Jóllakni, az béke. Szebb, mint a szerelem. Jó az étel, istenáldotta jó.” Kornis Mihály a Magyar Helsinki Bizottság 25. születésnapjának ünnepi műsorában olvasta fel írását. Az író tiszteletdíját a Gyermekétkeztetési Alapnak ajánlotta fel.

 happy-birthday.jpg

 

Kornis Mihály

Ételek

improvizáció

 

Még azokra az ételekre is emlékszem, amiket papinak hívott az anyám,

és vagy répából vagy almából vagy borsóból,

és más hasonló jókból készültek, összekeverve, amit különösen utáltam,

vagy külön,

 

És ébredés után kellett megennem,

egy kis vigasztejjel előtte, vagy utána.

 

Rothadtul nem szerettem,

 

Elég könnyen hánytam tőle már a végén,

tiltakoztam, komoly harcokat folytattam, hogy ne egyem meg.

Ezek még nem is ételek voltak, nem azok voltak, a szememben kötelezők voltak, a gyermeknek valók, a gyermeknek való kötelezők, hát ugyebár az anyatejre nem emlékezem, de a cumis tejre igen, pontosan,

hogy pontosabb legyek, a gumi bimbójára,

a tej belőle folydogolására, kifolydogálására

végig az államon,

és a nyakamon

 

és általában tejre, sőt, a forró tejre,

a forró, bőrös tejre,

a tej bőrére,

a szétolvadására

netán kakaóra?

 

nagyon jól emlékszem

jutalomból kaptam,

akkor kaptam, hogy ha nem tudtam aludni

azt mondta anyám,

majd meglátod, ezt megiszod

és az álomtündér,

egyből ráül a szemhéjadra,

és elalszol, és jó lesz

 

és tényleg,

valahogy a gyomrom átmelegedett a tejtől,

vagy a kakaótól?

 

Egyébként a kakaó

az egy olyan egzotikus dolog volt nekem,

azt tudtam róla, hogy Afrikából, vagy

Dél-Amerikából,

hát nem tudtam megjegyezni,

az égtájakat még nem ismertem

valahonnan A LEGMESSZEBBRŐL hozzák,

 

onnan, ahol feketék az emberek, azért fekete a kakaó is,

forróbarna, csokoládébarna emberek,

ezeknek az étele is olyan csokoládébarna, és édes biztos, mint az a világ.

 

Aztán

 

nagy élmény volt a vajaskenyér.

Mert a vajaskenyeret egyenletesen lehet szelni.

Nem túl vastag, nem túl vékony

és úgy van megkenve, hogy mindenhol van rajta vaj az egyik oldalán,

kicsit meg is sózzák, azt külön szerettem,

ha már kaptam sózottat.

 

Volt hozzá esetleg újhagyma.

 

Az újhagymát meghántották,

nekem apró karikákra vágták

megszórták esetleg a vajaskenyeret i

lyen zöld snidling-hagymával

vagy snidlinggel

istenem, fűvel,

hagymafűvel!

 

És az olyan volt már, minthogyha egy kis varázslat lett volna,

nem, nem vajaskenyér íze volt a vajas kenyérnek,

hanem valami más.

 

Mintha virágot is ettem volna hozzá,

vagy nyarat. Vagy inkább... tavaszt!

 

Nagyon-nagyon korai emlékem:

- egyike az elsőknek a jókból –

a dió.

 

Azt hiszem, a pucér dió.

A dió, ahogy kinyílt.

És elvarázsolt.

 

Én nem tudtam, hogy az agyra hasonlít!

De

valami... buksira hasonlított.

 

És kiderült, hogy meg is lehet hámozni,

és akkor hófehér

és a hófehér húsába, hogy ha beleharapsz,

nedv jön ki belőle, a nedve, ami más,

mint bármi más.

 

És akkor úgy frissen,

fehéren, még meg is lehet enni,

meg is lehet inni a levét,

a fehér diólevét.

 

A dió íze a mai napig

a legmélyebb vigasztalás.

Az íz. Az élet maga.

 

Az élet jósága,

a jó bölcsessége,

A sürítménye annak, ami jó.

Amiért. Íz.

Ami jó, az ízletes. Az első tudás.

 

Az íz olyan tudás, akkora bölcsesség, annyira értelem. A nyelveddel olvasod.

 

És a tészták....

 

Életem kirobbanó-nagy élménye volt a diós tészta! Vagy ugye -

a diós nudli!

Vagy a diós-lekváros nudli!

Vagy bármilyen diós sütemény.

Tejjel.

A tej, a dióval.

A tej és lekvár, a dióval.

A baracklekvár

a dióval és a tejjel.

 

Meleg tejjel,

langyos tejjel....

 

Egyáltalán nem mindegy, hogy egy tej langyos-e,

vagy meleg, vagy forró...

 

A forróban van egy kis visszacsípés!

 

A meleg...

az már egy kicsit unalmas.

De megbízható. Falathoz jó.

 

A langyos...?

Talán akkor jó, hogyha... nagyon szomjas vagy,

és éppen fölébredsz, és már csak az van. De az van.

 

A langyos: ihatóan langyos.

 

És abban az időben, mikor én még a párkányig se értem

a tejet még ki lehetett tenni az ablakba,

a párkányra,mert az olyan tej volt.

 

És akkor aludttej lett. Meg tudott aludni.

Két üvegablak között, a párkányon aludt.

Egy bögrében. Egy befőttes üvegben.

 

Kicsiben, hogy utána kanalazhassam.

És úgy is néztem rá, mint aki elaludt.

És nem is voltam biztos benne, hogy meg szabad ezt enni.

Mert hisz nem tehet róla, hogy már elaludt,

(nevet) gondoltam én –

 

de mondjuk, megettem,

hát...már... nehogy félreértés legyen...!

 

Kikanalaztam,

először csak megkóstoltam, picit a nyelvemre vettem....

 

És a savanyúsága, a teste,

az átváltozásról tanúskodott.

És valahogy logikailag, az egy láncszem volt,

hogy miért kell nekem enni?

Mert a tej-nek teste lesz, ha soká áll.

Ha pedig megeszem, az én testemmé lesz.

Kanalazhatom. magamat kanalazom.

 

Eleinte nem is voltam joghurt vagy kefir!

Akkor voltam aludt tej.

 

Valahol 53 tájt,

53, 54 tájt

hozták be,

a bulgár kertészetekből hozták be,

mondta nekem a pavilonos néni, azért izlik neked.

Akkor döbbentem rá, hogy ez milyen íz,

hogy mi a különbség a yoghurt és a kefír között,

mikor a nagyapám az Erzsébet téren,

a Nemzeti Kioszk Képtár és Balettiskola épülete előtt,

a kis kerek tejivó előtt,

ahol pocsolyák közt álltunk, ozsonnáztunk olvadó, fekete hóbuckák között:

ahol kiflit, zsömlyét, a legegyszerűbb dolgokat árulták,

az utcán, mintha szabadon.

 

Vehettünk búrkiflit, császárzsömlyét.

 

A császár.

 

Úgy tudtam meg, hogy mi a császár, hogy kérdeztem,

olyan vágottat veszel? Bevágottat? Kaphatok? kérdeztem,

És a bevágottat azt hogy hívják?

Hogy császár.

Kérünk kettő császárt.

Adjon a zsömlyéből.

Így mondta: „a zsömlye”.

 

A császárzsömlyét kértem aztán naponta, következetesen, Ja, ha császár!

Ittfelejtették az ántivilágból, a tetejin vágottat, akkor megeszem.

 

Meg aa kis-zömök üveges joghurtot, a nem modern kefirt.

Nem is tudtam, mikor melyiket szeretem jobban.

Mert otthon kenyér volt, császár nemigen.

Legfeljebb, ha zsemle.

 

A császárzsömlyén kívül

még a sóskiflire emlékszem,

a rajta lévő fehér só miatt.

 

A rajta lévő fehér hó miatt.

A sós kis hópihék.

Lekapartam.

És ahhoz szürcsöltem, és kanalaztam valamék fajtát

a papírtetejű kis tömzsik közül.

Jó volt a tömzsi üveget kienni!

De egyszer gondoltam: milyen jó a yoghurt!

Az a jobb. Az kell a magyarnak!

Ez a talán bulgárosan savanykás íze,

hogy ez milyen mély íz!

vad íz,

csalafinta,

 

hogy ennek minden íze, különböző részekre bomlik a szájamban.

Ha nem gyorsan nyelem le.

 

És nem gyorsan nyelem le. Tartogatom. Átváltozik.

És akkor van abban még keserű is de savanyú is, meg

selymes, bársonyos, simogató: testes.

 

Imádtam, imádtam!

 

Még ma is hogy ha jobb joghurtot eszek,

azt a bizonyos jó sok élőflórás

igazi kefirt,

ha még lehet kapni,

és abból na persze a joghurtot is.

Aztán,

úgy mint a kokainista a heroinnal

cserélget,

váltogattam ezeket,

és voltak joghurtos heteim,

és kefires heteim,

hónapjaim.

 

Nagypapa ebben gáláns volt.

Értette a szenvedélyemet.

 

És nevettek rajtam a kiszolgáló asszonnyal,

mekkora áhítattal varázsolom le a papír kupakot

a kis tömzsi üvegről. Olyan gusztusos volt.

 

Bárcsak ma is abban árulnák.

Mennyivel jobban ennék.

 

A spenótot

és általában a főzelékeket:

kezdetben nem szerettem.

 

Kezdetben vala a papi.

Ahhoz meg kellett öregednem, meg kellett érnem, érlelődnöm,

föl kellett nőnöm, hogy rájöjjek, hogy mi a főzelék.

Gyermeknek a főzelék sűrű. És becsapásnak tűnt.

Étel helyett folyadék.

 

Ez a gyanakvásom mellesleg a salátával kapcsolatban a mai napig nem szűnik.

A saláta, az kaja helyett van, legyen bármilyen.

Tehát a számomra nem étel.

 

Még a paradicsom saláta,

vagy a tejfölös uborkasaláta,

ha jól meg is van fűszerezve,

paprikával, borssal ,és van rajta elég tejfel: azt elfogadom ételnek.

De ezek a különböző füvek! Agyam eldobom.

 

A rukkolától a nem tudom én micsodáig, amit összevágnak. Pbrrr.

 

Fejes saláta.

A fejes saláta akkor jó, ha rántott csirkét, vagy más kirántott dolgot ettünk, ehettünk, evett hozzá az ember.

 

Vagy tojásos galuskát!

 

A tojásos galuskához a jó a friss, fehér torzsás fejes saláta kell.

Az nagyon finom tud lenni, mikor elegendő cukros, ecetes vízben áll.

Frissen bontva.

Azt meg kell enni abban a pillanatban. amikor elkészítik.

Mert ha már egy kicsit áll, megáll,

hát akkor – már nem az.

 

Felfedezés volt még, nyilván úgy is tálalták

elém, - ha a hús rántva lett. Ünnep lett.

 

Kirántva, a prézlibundás dolgok.

 

Parizekre emlékszem. Rántott parízer,

az nekem, piros retekkel, fillér-alakba vágva.

Hogy boldog legyek...

 

De majd, amikor aztán jöttek a húsok!

Mert később jöttek a húsok.

Rezgő-nagy húsvéti táfelspitz-húsok!

Eljött a szép vasárnap, mikor csirkét rántott ki anyám.

Kirántotta!

Kirántom a csirkét, mondta,

 

így az egész valami más lett, nekem való.

 

Mert a halat nem ettem meg.

Karácsonytájt volt, hogy volt hal,

amit én nem ettem meg, mert előtte a kádban élt.

Úszott.

 

De volt nekem a csirke. Hát az nekem megvolt

De tartármártás is járt hozzá, nekem,

mint nekik csaj a rántott halhoz.

Máig úgy eszem.

Mind a mai napig elalélok, hogy ha a rántottcsirke egy falatját

a tartármártásba beleforgatva szájba vehetem.

 

Ami máskülönben száraz, különben túl forró,

fölsértené a szájam belsejét.

A hűvös tartármártástól felséges,

hófehér királyi köntöst kap a hús,

és abban aztán elolvad a szájban.

a pipihús.

 

Ha friss, ha friss húsból csinálják,

abból a - nem is tudom, micsoda - borjúból.

 

Ne adj Isten, borjúbécsi szelet

diós panírban.

Ma már ezt nem kapom.

 

Volt néha nyolc comb is.

Felső comb, alsó comb,

a szárnya, a mája,

a petrezselyembe forgatott, héjában krumplival! Ujkrumplival.

 

Iciripicirik is voltak, akkorák is voltak,

mint a kicsi golyós rágó.

De mégis krumpli. Krumpli.

Szerettem a krumplit. Barátságos étel.

A gyümölcs és a sütemény között ő

egy kis sózható, finom átmenet.

Valami egyszerű és tiszta, és nyugalmas.

Jól laksz, ha jó krumplit eszel.

 

Na jó, hát még a bab.

 

A fejembe háromféle bab van.

Nem is hasonlítanak egymásra.

A zöldbab, a kis szemes bab, és a szép Juliska.

Juliskának hívják bár szerintem millió más neve is van,

a lóbab. Húsbab. Az etet.

 

A zöldbabot a napköziben nem tisztították meg,

rendesen, az oldalát, ahogy kell, és attól a kis száltól,

ami rajta maradt, az embernek néha köpködnie kellett.

A szocialista szál.

 

A szemes babból is a rossz gulyást

meg rossz főzeléket, betonkajákat csináltak,

ahol ingyen adtak ételt. Ma már megbecsülném.

 

Megálltak a tányérban a löttyök.

 

Belefagytak a kanalak, ha nem ettük

gyorsan. De amikor először juliskababból

húsos bablevest, csülkös bablevest főzött édesanyám,

úgy, hogy első fogásnak csak a babot meg a lét adta fel,

nagy tejfől-pacnikkal, és a húst kivette, slussznak

tartogatta, mert én, ami tej, tejes, tejből készül,

tejjel ízesített, pláne még ha rezeg, mert tejes teste van –

hét én meghalok! Cumi a szájamba.

 

Azok a nagy babok, amik már külön is olyanok,

mint egy-egy nagy puszi. De még akkor várt ránk

a csükökhús, a cupákos, tormával,

miután leittam róla a bőrző-barna levét,

tejszínes tormával. Csípett! A mindenét. Az laktat.

Enni, az a válasz, a világ válasza. Mint egy ölelés.

Jóllakni, az béke. Szebb, mint a szerelem.

Jó az étel, istenáldotta jó.

 

(2012 nyara, a Rudas teraszán készült, szóban)

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr66935191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.