Helsinki Figyelő

Laudáció a kasseli polgárok díjával kitüntetett magyar jogvédő tiszteletére – kevés aktuális borongással, annál több Timurral és Rákosi Viktorral.

kőszeg kasselban

A kasseli polgárok díjának idei nyertese Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke. Vasárnap a hesseni város operaházában ünnepélyes keretek között adták át neki az ún. „értelem prizmáját”, Karl Oskar Blase plasztikáját. A Helsinki Bizottság szívből gratulál a díjazottnak.

Kőszeg Ferenc világéletében meg volt győződve arról, hogy tudatos élete a német megszállás napjával kezdődött, felnőtt élete pedig 1956. november 4-ével, „mikor arra ébredt / a város: lövik szét” (Petri György). Ezt tőle magától tudhatjuk. Mert, mint annyi mást magáról és másokról, akikkel élete során összefutott, ezt is megírta.

Furcsa módon a Helsinki Bizottság megszervezésében vállalt elsőrendű szerepéről alig írt valamit Feri, így az ránk marad. Mi itt a Magyar Helsinki Bizottságnál különösen hálásak vagyunk neki, nélküle ugyanis biztosan nem létezne szervezetünk.

Az alapító

A pártállam demokratikus ellenzékének meghatározó szereplőjeként egyik kezdeményezője volt a Magyar Helsinki Bizottság ’89-es megalapításának. De Kőszeg szerepe ennél sokkal lényegesebb. Az egyesület egyike volt a sok-sok akkoriban alapított világmegváltó „alternatív szervezetnek”, és valószínűleg, mint annyi más társa, szép lassan kimúlt volna, ha Feri nem gondolja másképpen. Igazság szerint 1994-ben is már alig látszott valami az egyesületből. Születése körül ugyanis az akkori ellenzéki pártok bábáskodtak, s a vezetősége is „népfrontos” alapon verbuválódott MDF-es, SZDSZ-es és fideszes, sőt kisgazda és szocdem „politikusokból”. Feladatának elsősorban a pártállam lebontását, valamint a szabad és tisztességes választások kivívását tekintette. 1990-ben mindez megvalósult, ráadásul a választások után az egykori szövetségesek más-más oldalra kerültek: volt, aki államtitkári megbízatást kapott az Antall-kormánytól, és volt, aki a kormány ellenzékének a képviselője lehetett. Ferivel is ez történt.

1991 és 1994 között világos cél és működtetők híján a Helsinki Bizottság, ha nem is indult oszlásnak, de tetszhalottá dermedt. A parlamenti politizálás lehetőségeit elégedetlen Feri azonban, aki egyébként 1994 közepén a Beszélő főszerkesztését is odahagyta, új célt meg új formát talált a szervezetnek. És voltaképpen ez a cél és forma az, ami ma is meghatározza és életben tartja a szervezetet. A Helsinki Bizottság az állam és intézményeinek civil ellenőrzését végzi, mégpedig abból a felismerésből kiindulva, hogy még jogállami és demokratikus körülmények között, a legnagyobb jóindulatot feltételezve is (hát még annak hiányában) szükség van a hatalom kontrolljára. Ez sokféleképpen képzelhető el, Feri a laikus, de professzionális jogvédelmet választotta. A Helsinki Bizottság tehát 1994-95 fordulóján talált magára, vált igazi civil jogvédő szervezetté.

Megfejthetetlen, hogy egy már-már karikatúraszerűen „örökbölcsész”, a sziporkázó és eszes irodalmár, akinek a legnagyobb zűrzavar idején is mindig talált időt arra, hogy a tárgyalások fonalát látszólag teljesen más irányba terelje (mondjuk, Pilinszkyhez, Déryhez vagy éppen Darázs Endréhez, esetleg Goda Gáborhoz galoppozzon el a pocsék fogdaviszonyoktól), hogyan képes egyáltalán intézményt alapítani és hosszú éveken át sikeresen működtetni. Megfejhetetlen, de vitathatatlan tény ez.

Feri 2007-ig irányította a Helsinki Bizottságot, és aligha van olyan köztünk, aki ez idő alatt bármikor is rá mint hivatali felettesére gondolt volna. Ha mások előtt említettük őt, lett légyen a beszélgetőtárs rendőrezredes vagy hivatali osztályvezető, még akkor sem hallottam sohasem, hogy bármelyikünk is „főnöknek” nevezte volna. (Mókás, de ezek az állami emberek inkább „Feri bácsiként” emlegették.)

A tekintély

Noha egyáltalán nem volt mondható ideális főnöknek, a következetes, „szigorú, de igazságos” fajtából valónak, ám autoritása így is kikezdhetetlen maradt. Pedig hát zömében nálánál jóval fiatalabb ambiciózus jogászokkal dolgozott együtt, akik úgy egyébként meglehetősen bizalmatlanul viszonyulnak a hivatásrendükön, a jogászi szakmán kívül állókhoz, már legalábbis az olyanokhoz, akik civil létükre jogi természetűnek kérdésekben merészelnek állást foglalni.

A brancson kívüli Feri mégis tekintélynek számít ma is a körükben. Nyilván nem csak azért, mert képes beletanulni az adott jogterületbe, hanem mert olyat is tud, amire a jogászok talán kevésbé képesek. Autoritása fura módon éppen civilségéből ered. Ez a civilség nem dilettáns, hanem vállaltan laikus. Ferinél az emberi jogok alapvetően nem szakmai, jogtechnikai természetű problémák, nála mindig morális dimenziójuk is van. Ő elsősorban nem azért utasítja el például a fogvatartottak kényszervallatását, mert azt hazai jogszabályok és nemzetközi egyezmények kategorikusan tiltják, hanem mert az ilyen eljárást embertelenségnek tekinti, amely nem csak az áldozatot alázza meg igazolhatatlanul, de hitelteleníti az eljáró államot is. Feri tudása (amelyben legalább akkora súllyal esnek latba az olvasmányélmények, mint a gazdag élettapasztalat), valamint a rácsodálkozásra és a rákérdezésre mindig kész egyéni (laikus) látásmódja osztatlan elismerést vált ki jogász kollégái körében. Merthogy a sokszor lélektelen jogi aprómunka közben eltűnhet a lényeg, hogy végtére is minek ez az egész hercehurca. Ő azonban eszünkbe juttatja, minek.

Nem állítunk azzal merészet, hogy a díjazott férfiú elképesztően színes életet él, amelynek vonalvezetése szokatlanul regényes. Ezt mások is észrevették már. „Olyan vagy, mint egy Jókai-hős” – vigyorgott rá egyik jó barátja, amikor becsöngetett hozzá és szabadkozni kezdett, miért is nem tudott eleget tenni egy korábbi bulimeghívásnak. 1957 decemberét írtuk. Csak néhány nap telt el azóta, hogy kéthónapos vizsgálati fogságból kiengedték a népi demokratikus államrend megdöntésére szervezkedő 19 éves Ferit. Nem csak a naptár szerint számított annak, de ő is nagykorúnak tekintette tehát már magát. Kölyökkorától meglévő lázadó hajlamai, amelyek addig is gyakran keverték bajba, ettől fogva – különösen az előzetesben szerzett tapasztalatok nyomán – szilárd világnézetté álltak össze nála. Évtizedekkel később mi itt a Helsinki Bizottságban ilyennek ismertük meg: renitens, de hiányzik belőle a képrombolók dühe, nonkonformista, de ragaszkodik a polgári világ jótéteményeihez, hazafi, de nem etnicista, egyenlőségpárti, de a kívánatos egyenlőséget nem mások kifosztásával azonosítja, generózus és bátor, de nem esztelen. És mindenekelőtt ironikus, sőt bölcsen önironikus, és legkevésbé sem cinikus.

A forradalmár

– A polgári demokrácia jó dolog, csak az a baj, hogy az oroszok nem félnek tőle. Hitlertől, attól féltek – mondta Horváth Ferenc nevű 40 év körüli zárkatársa a 19 éves Kőszeg Ferencnek 1957. október 22-én. Őt azonban, ha valamit a fejébe vesz, attól holmi hatékonysági érvekkel nemigen lehet eltántorítani. Ilyen rögeszméje lett a szabadság, demokrácia és jogállam is. Pedig nyilván nem volt túlságosan hatékony gimnazistaként röplapokat készíteni, vagy az orosz katonákat arról győzködni, hogy menjenek vissza. Mint ahogy látszólag nem számított hatékonynak az sem, amikor aláírást gyűjtött, hogy a csehszlovák ellenzékieket engedjék ki a börtönből; vagy amikor a Kádár-korszak zenitjén batátaival elindították és működtették a Szegényeket Támogató Alapot (Szeta) és a szamizdat Beszélő folyóiratot. Állását elveszítette, margóra került, hatóság vegzálta, a többség bajkeverőnek tartotta. Mégis – ezt szokta mondani – soha nem élt boldogabban, mint azokban az években, mert a sorstól kapott bő egy évtizedet, ami meghosszabbította a fiatalságát. Aztán – egy ideig úgy látszott – a rendszerváltás visszaigazolja, hogy magasról tett a „hatékonyságra”.

Mostanában mi a Helsinki Bizottságban sokat beszélgetünk arról, érdemes-e civil jogvédelemmel foglalkozni, hisz egyre barátságtalanabbak a körülmények, egyre kevésbé érezzük munkánkat „hatékonynak”. Feri példája mindenesetre azt mutatja, jobb ilyenkor a szívünkre hallgatni, és nem sokat vacillálni.

A forradalmárokra szokásos mondani, hogy harci kedvüket leginkább éppen a közegellenállás, a nehézségek tüzelik fel. Feri ilyen értelemben bizonyosan forradalmárnak számít. Úgy tudni, már gyerekkorában csökönyös volt. Az iskolában 1948. március 14-ére őt jelölték ki, hogy harmadikosként a centenáriumi március 15-iki ünnepélyen elszavalja az Egy gondolta bánt engemet c. verset. Csakhogy gyomorrontás kapott, így fellépése elmaradt. Ő azonban annyira akart szerepelni, hogy órákig győzködte az anyját, intézné el, hogy „legalább” a központi Múzeum körúti ünnepségen felléphessen.

Egyszer azzal viccelődött, hogy világlátását két ifjúsági regény határozta meg, az egyik Arkagyij P. Gajdar Timur és csapata c. könyve, a másik pedig a Hős fiúk, amit Rákosi Viktor írt. Az előző a finn–szovjet háború idején játszódik egy Moszkva melletti nyaralófaluban, a másik meg 1848–49 Magyarországán. Nagyjából akkor, amikor a szovjet kisregény először megjelent magyarul, Rákosi Viktor könyve, amin nemzedékek nőttek fel és szerezték első hazafias élményeiket, indexre került. Szépen jellemzi a kort az is, hogy a polgári származású belvárosi fiú, akinek már a nagyapja is szocialista volt, az anyja pedig az idő tájt az egészségügyi minisztériumban dolgozott, mindkét munkát elolvasta, a betiltottat is. Ma persze mindkettő elég érdektelennek, erősen agitatívnak tetszik, de az is igaz, Timur alakjában több emberi vonást található, mint a korszak hőseinek, Oleg Kosevojnak, Zoja Koszmogyemjanszkajának vagy Alekszandr Matrasovnak végletekig eszményített mártír figuráiban. Rákosi könyvében meg az a szép, hogy lapjain megnyerjük a szabadságharcot, mert a szöveg azzal zárul, hogy a hős magyar fiúk 1849 májusában visszafoglalják Budát a gaz Hentzitől.

De mi tetszhetett annyira a könyvekben a gyerek Ferinek, hogy még ma is élvezettel idézi jeleneteiket? Esetleg ezek: Gyuri anyja, Bárdy Miklósné (aki feltűnően hasonít a „kőszívű ember özvegyéhez”) például arról beszél forrófejű fiának, hogy „ne legyen különbség úriember és parasztember között. Amilyen egyenlőek vagyunk az Úristen előtt az égben, olyan egyenlők legyünk itt a földön is.” Ahogy a szerző is arról ír, hogy a szabadságharcban „a gróf gyereke épp úgy kockára tette az életét, mint a napszámosnak a gyereke”. Meg talán az is imponált az egykori kis olvasónak, hogy a nép, még a forradalmi magyarokra („micsoda faj, micsoda nemzet!”) rárontó nemzetiségek sem hibáztathatók tetteikért, mert félrevezették őket. „Én nem is a tudatlan, hiszékeny népet okolom, hanem azokat, akik ellenünk lázították azt” – ítélkezik megértően Rákosi Viktor.

A büszke és jóvágású Timur pedig egy alulról szerveződő (autonóm, civil!) pionír gyerekcsapatnak a filantróp vezetője. Titokban minden rászorulón segítenek, akinek kell, telihordják a dézsát, bepakolják a tűzifát, megvigasztalják hadiárvákat vagy visszahozzák az elbitangolt kecskebakot. Timur karitatív forradalma az, hogy nem csak ott segít, ahol tud, de mindenütt segít, ahol baj van – és még csak ki sem kell mondani. S ez még nem minden, mert mindezért elnyeri méltó jutalmát: megdicsőül. A regény záró jelentében a komszomolka nagylány, Olga, aki addig ellenséges volt vele, azt mondja az elbizonytalanodó fiúnak: „Légy nyugodt! […] Mindig gondját viselted az embereknek, most majd meghálálják neked.” És a társaira tekintő Timur ebből új erőt merít: „Itt állok… és nézem őket. Valamennyien jól érzik magukat. Valamennyien elégedettek. Tehát én is elégedett vagyok!”

Hát, álmodozhat ennél szebbről civil jogvédő? De csitt! Azért ne spilázzuk túl, mert még az is lehet, hogy Feri nem a Timurt, hanem Fagyajevnek Az ifjú gárdáját emlegette. Passz. Itt kéne az ő legendás memóriája.

*

Végezetül jobb visszatérni a valósághoz, Feri kasseli díjához, az „értelem prizmájához”, ami magyarul kétségtelenül elég furán hat. Csakhogy a fényt elemeire bontó optikai prizma a németeknél olyan nemzeti rekvizitnek számít, mint a briteknél a forró vizes palack vagy nálunk a karikás ostor. A „legnagyobb német”, a magát a természettudományokban is kitüntető Goethe ugyanis szenvedélyesen foglalkozott optikával is. Azt is tudni lehet, hogy először a jénai Büttner professzor prizmáján keresztül csodálkozott rá a fény varázsos természetére. Igazság szerint Goethe természettudományos szempontból elhibázott színelméleti írásai nem a fizikusoknál keltettek figyelmet, hanem a filozófusoknál és íróknál. A felvilágosodás metaforájának tekintették, hogy a látszólag színtelen fény különféle tartományokra osztható, majd újra egyesíthető, illetve azt, hogy a változatlan természetű fény különféle felületekkel érintkezve más-más „színt vet”.

Az „értelem prizmája” a magyar irodalomban is megjelent. Feri teljesítménye előtt tisztelegve talán helyénvaló a Weöres Sándor káprázatos Psychéjében megörökített „kismester”, a valóban létező és alkotó költő, Ungvárnémeti Tóth László nyomtatásban 1816-ban megjelent epigrammáját ideidézni:

Az igazság

Egy fényt, egy súgárt, s egy képet fest az Igazság:
Mégis ezerképpen tűnik előnkbe nekünk.
Nem csoda: mert amint sürü, vagy ritka az elme,
Úgy szegi a súgárt célja, s aránya fele.

Vivát, Feri!

Zádori Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr846814257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.