Helsinki Figyelő

Az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága egy éve adott igazat látássérült panaszosoknak a magyar állammal szemben. Kimondta, hogy Magyarország megsértette a fogyatékos emberek jogát, mert nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a banki szolgáltatásokat a vakok is önállóan használhassák.

bankomat-vak1

Előzőleg bár a panaszosok első fokon pert nyertek a legnagyobb kereskedelmi bankkal szemben, a pereskedés végül azzal a jogerős ítélettel zárult, hogy a bíróság nem kötelezte a szolgáltatót vakbarát szolgáltatás (bankautomata és online bankolási felület) bevezetésére. A panaszosok ezek után fordultak az ENSZ-bizottsághoz, mely igazat adott nekik. Mindezek ellenére a kormány az elmúlt évben semmit sem tett az ajánlások megvalósítása érdekében. A panaszosok egyike, Nyusti Szilvia elmondja, passzivitásával az állam mit üzen a fogyatékos embereknek és a társadalomnak.

*

A Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletében úgy fogalmazott, hogy a kiszolgáltatottság nem jelenti az emberi méltóság sérelmét. Mit gondol erről az értelmezésről?

Sosem fogom elfelejteni azt a sokkot, ami az ítélethirdetéskor ért. Egyszerűen nem jutottam szóhoz, pedig velem ez viszonylag ritkán fordul elő. Első fokon roppant lelkes bírónő járt el, számunkra kedvező ítéletet hozott. Az eljárás alatt mindvégig úgy éreztem, meg akarja ismerni és meg kívánja érteni az igényünk hátterét. Megalapozott döntést hozott, amikor részleges akadálymentesítésre kötelezte a bankot. Az OTP Bank fellebbezett, ahogy mi is. A másodfokú ítélet kihirdetése előtt bizakodtunk, de amikor felolvasták a döntést, sokkoló volt. Az érvelésük, amelyben kifejtették, hogy a mi érdekünk diktálja azt, hogy egyedül ne használjuk az automatákat, hihetetlenül megalázó volt.

Vajon miért döntött mégis így, az első fokú ítélettel ellentétesen az ítélőtábla?

A fogyatékos emberek legnagyobb problémája az, hogy az emberek nem ismerik őket. Mély tudatlanság jellemzi a társadalmat. Sokan hiszik azt, hogy a látássérült emberek csupán mások segítségével képesek megbirkózni a mindennapokkal, de ez nem igaz. Sokunkhoz hasonlóan én is évek óta egyedül élek – ez általában mindenkit meglep. Bankautomatát is rendszeresen használok, mert megtanultam, hogy hova kell tenni a kártyát, melyik gomb melyik összeget jelöli és így tovább. Tudom, hogyan működik az automata normál körülmények között, de ha épp rossz, vagy nincs megfelelő címletű bankjegy, vagy ki kell választani a tranzakció nyelvét, vagy egyéb rendkívüli esemény történik, azt már nem tudom követni, nem kapok róla visszajelzést, így akkor már nem tudom, mihez kezdjek. Ebben a helyzetben mit tehetek? Kérjek meg valakit, hogy segítsen? Kit? Járókelőt, biztonsági őrt? Bárki mondhatja, hogy ő a biztonsági őr. Nem lehet tudni, kiben bízhatok meg, sokkal nagyobb így a biztonsági kockázat annál, mintha fülhallgatóval, egyedül intézném a pénzfelvételt. Ha a készülék akadálymentes lenne, megoldódna ez a probléma. Ehelyett a bíróság ítéletében olyan élethelyzetet modellezett, amikor mindig van mellettem valaki, aki segít. Ez ma már nyilvánvalóan nincs így. Emiatt is bántó ez az értelmezés: azt feltételezi, hogy egyedül nem megy, és azt is kimondja, hogy törődjek ebbe bele. Pedig menne, csak egy kis változtatásra lenne szükség hozzá.

Hogyan érintette önöket az, amikor a kormány is megerősítette, hogy teljes mértékben elfogadható az ítélet?

Én ilyen nyilatkozatot soha nem hallottam. Hangzottak el részinformációk, kicsikart válaszok, de a kormány álláspontját a mai napig nem ismerjük. Ennek igen egyszerű oka van: nem reagálnak a megkereséseinkre. Hivatalos választ mostanáig sem kaptunk, én magam azt sem hallottam, hogy valaki nyilatkozott volna erről az ügyről. Lehet, hogy történt ilyen, de az biztos, hogy igazi nyilvánosságot nem kapott a kérdés.

Ha a kormány másképp áll az ügyükhöz, az segített volna? Változtatna az emberek gondolkodásán?

A mi ügyünk – tudjuk, sokszor le is írtuk – nem világmegváltó kérdést feszeget. Ez csupán egy felénk közvetített gesztus lett volna, nem több, mint csepp a tengerben. De lehetett volna rá később hivatkozni. Igen, úgy gondolom segített volna a nagyobb nyilvánosság, segített volna, ha a kormány felkarolja ezt az ügyet. Mi ehhez kevesek vagyunk, képtelenek vagyunk mindenkit elérni. De ha a társadalom látná a pozitív példát, vagy szembesülne vele időnként a sajtóban, az több szempontból is helyes lenne. Reményt adhatna a fogyatékos embereknek, bátorítaná őket, minket abban, hogy kérjünk. Ennek számomra olyan üzenete van, hogy ne kérjünk, mert nem érdemes. Az ilyen példát látva elindulhatna számtalan kezdeményezés, amelyek aztán végül elvezethetnének oda, hogy megismerjen és megértsen minket a társadalom többi tagja. Minden országban, ahol az esélyegyenlőség már magasabb szinten is megvalósult, így zajlott ez. Nem szakemberek harcolták ki az intézkedéseket, hanem az érintettek. Egyébként én örök optimista vagyok, szerintem még most sem lenne késő megtenni ezeket az intézkedéseket, még mindig hiszek abban, hogy jó irányba fordulhatnak a dolgok.

Az ENSZ-bizottság ajánlásai között szerepelt, hogy az addig felmerült költségeiket meg kell téríteni, illetve nem vagyoni kártérítést is kell fizetni Önöknek. Eljutott-e végül önökhöz ez az összeg?

Nem, azóta sem, pedig az ajánlás közel egy éve született. De nem is ez az, ami a legjobban bánt. Nem csak a kártérítést, illetve az addig felmerült költségeinket nem kaptuk ugyanis meg, hanem semmilyen más intézkedés sem történt. Egyetlen – mindössze pár soros – levelet kaptunk csupán, melyben arra kértek minket, hogy nyújtsuk be a számlát az eljárás során felmerült költségeinkről. Ez a kérés önmagában megdöbbentő volt. Nyilvánvaló, hogy bizonyos költségek igazolhatók számlával – ahogy ezt meg is tettük –, a legtöbb azonban jellegénél fogva nem. Nem vagyoni kárt nem lehet számlákkal igazolni. Az utóbbi egy évben számtalanszor próbáltuk felvenni a kapcsolatot a minisztériummal, sajnos sikertelenül. Levelet, választ azóta sem kaptunk. A hallgatásuk és a közöny bántóbb, mint az elutasítás.

Az ENSZ-bizottság kiemelte: fontos lenne a magyar bírák továbbképzése a fogyatékkal élő személyeket érintő ügyekkel kapcsolatban. Egyetért ezzel?

Nem kételkedem abban, hogy a magyar bírák jogi szaktudása megfelelő. De attól függetlenül, hogy ismerik és alkalmazzák a jogszabályokat, még egyáltalán nem biztos az, hogy egyéb kérdésekben is ugyanennyire kompetensek. A fogyatékos emberekkel  kapcsolatos ügyekben mindenképpen szükség volna képzésre. Nem várható ugyanis az egy bírótól, hogy tudja, mit is jelent pontosan az akadálymentesség, hogyan valósul meg ez a követelmény úgy a gyakorlatban, hogy működőképes is legyen. Nem várható el az sem, hogy elképzelje, hogyan is lehet fogyatékos emberként élni a mindennapokban. Az empátia nem feltétlenül intelligencia vagy tudás kérdése. Elolvashatja ugyan a jogszabályt, de az nem biztos, hogy elég. Az ENSZ-bizottság nem rosszindulatból javasolta a bírák képzését, hanem azért, mert a beérkezett iratokból arra következtetett, hogy komoly ismerethiány miatt dönthettek így.

Ha lenne továbbképzés, vállalna oktatói munkát, segítséget?

Mi az ajánlás kézhezvétele után azonnal felajánlottuk ezt. A legfontosabb nem is az írott anyag elsajátítása lenne, hanem az élő példa bemutatása. Láttatni azt, hogy itt ül előttünk egy látássérült vagy mozgáskorlátozott személy, aki maga mondja el, milyen így élni. Rengeteg ember soha életében nem találkozott még érdemben ezzel a helyzettel. Ha ez megvalósulna, a bírák is megtanulhatnák azt, hogyan kezeljenek egy ilyen ügyet. Ne értsen félre, nekem nem az a fontos, hogy én álljak ott, hogy engem lássanak, csupán annyi, hogy valakit közülünk – mert a mi életünkről csak mi tudunk beszélni hitelesen.

Csak az ismerethiány tehet arról, hogy nemcsak a társadalom egésze, hanem még annak vezetői sem tudják felmérni a fogyatékkal élők valós helyzetét?

Részben igen. De az is lényeges körülmény, hogy a fogyatékosságot a rendszerváltás előtt teljesen másképp kezelték, mint ma. 1993-ig nem volt integráció az oktatásban. Sem az iskolákban, sem máshol nem jelentek meg a fogyatékkal élők, így megismerni sem lehetett őket. Honnan is tudhatná bárki, hogyan élünk? Alig húsz év telt el azóta, és ez nagyon kevés idő ahhoz, hogy a társadalom szemlélete megváltozzon. Azt remélem, hogy felnő egyszer egy olyan generáció, amelynek természetes lesz, hogy az óvodában, az iskolában, a munkahelyeken ott élnek közöttük ezek az emberek is. Ha ez megvalósul, nem lesz már többé tabutéma a fogyatékosság, természetesen fogják kezelni a helyzetünket. És nem születnek már ilyen ítéletek.

Változott valami a rendszerváltás óta?

Igen. Ha azt nézem, honnan indultunk a rendszerváltás idején, és ma hol tartunk – tagadhatatlan, hogy sok minden megváltozott. Vannak alacsonypadlós járművek, vezetősávok a megállókban, hogy csak néhány példát említsek. Van, amikor nem sikerül minden úgy, hogy használható is legyen, megesik, hogy túl meredek a rámpa, de ez belefér. Nem a hibákkal van a baj, azok korrigálhatók. Inkább azt nehéz elfogadni, hogy sokszor nélkülünk döntenek rólunk. Már nem az az általános, hogy a látássérült intézetben él, amit csak alig-alig hagy el. Történnek lépések a foglalkoztatáspolitikában is, de egyelőre ezek még valós megoldást nem kínálnak a problémákra. Borzasztóan nehéz fogyatékkal élőként a képzettségünknek és a rátermettségünknek megfelelő munkát találni. Könnyebb lenne, ha a mindennapokban néhány feltételért – ami más országokban már régóta adott – nem kellene állandóan küzdeni, mindig bizonyítani még valamit azon felül, amennyit emberként mindenki bizonyít, és amennyi mások számára alapvetően elérhető. Értem ezalatt ebben az esetben a bankautomaták használatát is.

Megvalósulhat-e egyáltalán a valódi esélyegyenlőség?

Naivitás lenne azt mondani, hogy egyáltalán valaha lesz. Nem tudom elképzelni, hogy lehet olyan világot teremteni a Földön, ahol mindig mindenki egyenlő lenne, vagy legalábbis fogyatékossága miatt nem kerülne hátrányosabb helyzetbe. Azt hiszem, ilyen hely a Mennyország. Lesznek köztünk mindig különbségek, lesznek vidékiek és városiak, férfiak és nők, alacsonyabbak, magasak, okosak, kevésbé okosak. De ezeket a különbségeket lehet enyhíteni, és ez a fontos.

Hogyan tovább? Mit lehet még tenni? Egyáltalán: lehet még bármit tenni?

Mi megtettünk mindent, amit megtehettünk. Minden fórumon megfordultunk, türelmesen vártunk. És továbbra is ezt tesszük: várunk arra, hogy a kormány is lépjen. Fogalmam sincs, hogyan tovább, nem ismerem a döntéshozók gondolatait, hiszen nem reagálnak a megkeresésekre. Pedig én nem akarok harcolni, csak felnőttek módjára beszélgetni a kérdésről. Ha ez megvalósulna, elégedett lennék.

Bertalan Leonóra

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr396814215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása