Helsinki Figyelő

Egy befogadó nemzet nem folytat önkényes állampolgársági eljárásokat, ezért döntéseit indokolja és bírósági kontroll alá helyezi. Egy befogadó köztársasági elnök nem zárja ki a politikai közösségből az évtizede itt élő, dolgozó, adózó, gyermeket nevelő embereket. És ehhez a kérelmezőnek nem kell feltételen díjnyertes imázsfilmet készíteni.

jános vitéz

Szerdai hír, hogy Kostil Danila rendező nem kapta meg a magyar állampolgárságot, bár Ezüst Medvével díjazták Berlinben a Magyarországról szóló imázsfilmjét. Pedig ebben az országban nőtt fel, tanult, lett először szerelmes, itt fizet adót, a magyar törvények szerint él. Aztán kiderült, hogy nem ő, hanem fivére, Luka adta be állampolgársági kérelmét, és ő nem lett magyar állampolgár. Luka nem csak testvére, de alkotótársa is Danilának. Az egész eset különös fénytörést kap a választások előtt egy héttel, hiszen állampolgárság híján Kostil Luka nem is szavazhat, miközben ez lesz az első választás, amikor a hazánkban akár soha egy percet nem tartózkodott személyek kaptak az állampolgársággal együtt szavazati jogot is.

A probléma végtelenül bonyolult. Az, hogy kit tekintünk egy politikai közösség tagjának, vagyis állampolgárnak, az egyik legalapvetőbb politikai és egyben alkotmányjogi kérdés. Hogy miért? Mert azt mondjuk, hogy a demokratikus közösségben a közhatalom a népé, amely választott képviselői útján – és népszavazás esetén közvetlenül – gyakorolja a hatalmát. Ha valakit nem tekintünk a nép tagjának, evidens, hogy a legfontosabb demokratikus jogától és egyben a morálisan legjelentősebb közjogi státuszától fosztjuk meg: attól, hogy szavazhasson, és attól, hogy egyenlő személyként és tagként tekinthessen magára azokkal, akikkel egyébként azonos országban, azonos törvények hatálya alatt és azonos kötelezettségekkel terhelve éli életét. Ezért bár a szuverenitása alapján végső soron minden állam szabadon dönti el, hogy kit tekint állampolgárának, az önkényes állampolgársági eljárás és döntés súlyos morális, politikai és alkotmányjogi kérdéseket vet fel. Az önkényesség kizárására létrejött egy nemzetközi egyezmény, amely előírja, hogy az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos határozatokat indokolni kell és azokkal szemben biztosítani kell a jogorvoslatot. Ennek az Egyezménynek Magyarország is részes állama, de ezen két rendelkezéshez fenntartást fűzött, ami azt jelenti, hogy minket ez nem köt.

Nemzetközi összehasonlításban egyébként is nagyon nehéz nálunk állampolgárságot szerezni, ráadásul, ha elutasítják valakinek a kérelmét, akkor soha nem tudja meg, mi volt ennek az oka, és fellebbezni sincs joga. Persze indokolás hiányában nincs is értelme, mert nem tudni, mivel szemben kellene érvelnie. Ez az önkény melegágya.

A mérleg másik serpenyőjében pedig vannak azok a magyar állampolgárok, akik lehet, hogy soha nem éltek akár még a trianoni Magyarország területén sem (mert mindenki magyar állampolgárságot szerez azáltal, hogy a szülője magyar állampolgár). Ők állampolgárok és szavazhatnak. Ha lakcímmel nem rendelkeznek Magyarországon, akkor abszurd módon még könnyebben tehetik meg mindezt, mint azok, akik átmenetileg külföldön dolgoznak vagy tanulnak. Van olyan hazai ismerősöm, aki Kanadában él egy éven át, és 3400 kilométert kellene utaznia, hogy szavazhasson. A szomszédja, aki soha nem járt Magyarországon, a helyi postán feladhatja szavazatát. Na, ennek a megkülönböztetésnek a tisztességes, demokratikus voltát próbálja igazolni valaki!

Félreértés ne essék: én a liberális jogvédők között azokhoz tartozom, akik helyesnek, de legalábbis erős érvekkel védhetőnek tartják a határon túli magyarok állampolgárságát és választójogát is. A Haza és Haladás tanulmánya győzött meg arról, hogy a szabályozás – minden korábbi aggályom ellenére – nem önkényes. Hogy vannak kérdések, amelyekre adott eltérő válaszok relevánsak, azt innen értettem meg nemrég. A következményekkel arányos szavazójog számomra elfogadható elve alapján a határon túli magyarok szavazati joga ezért nem botrány, nem vállalhatatlan, hanem egy tisztességes kompromisszum versengő végső elvek, zavaros, tragikus és botrányos történelem által terhelt egyéni sorsokért viselt anyaállami felelősség nevében.

Visszatérve Kostil Luka tanulságos esetéhez: egy befogadó nemzet nem folytat önkényes állampolgársági eljárásokat, ezért a döntéseit indokolja és bírósági kontroll alá helyezi őket. Egy befogadó köztársasági elnök nem zárja ki a magyar politikai közösségből az évtizede itt élő, dolgozó, adózó, gyermeket nevelő embereket – nem kell az állampolgársághoz díjnyertes imázsfilmet sem készíteni. Ha azok állampolgárok lehetnek és szavazhatnak, akik nem is élnek Magyarországon, akkor azok is legyenek állampolgárok és szavazzanak, aki akár több mint egy évtizede valós sorsközösségben élnek velünk, ide született magyarokkal.

M. Tóth Balázs

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr16814211

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása