Helsinki Figyelő

A nyugati értékek megkoptak, a tulajdonjog már nem abszolutizálható. A strasbourgi bíróság nem mérce. Az Alkotmánybíróság hatásköreinek elvonása értelemszerűen következett a mostani válságból. Nem egy liloid csudabogár vagy extrémista hőzöngő látja így, hanem egy valódi alkotmánybíró.

ab-birok 

A Mathias Corvinus Kollégium és a Stádium Intézet a Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötetet mutatta be tegnap az ELTE ÁJK Dísztermében, ahol Sólyom László, Kukorelli István volt alkotmánybírák mellett Dienes-Oehm Egon is felszólalt. Az Alkotmánybíróság (AB) szerepfelfogását és teljesítményét értékelte, valamint általában is szólt az Alaptörvényről. Mivel gyakorló alkotmánybíróról van szó, érdemesnek tartom három állításáról kritikusan megszólalni, mert meghökkentő gondolatokat tárt a nyilvánosság elé.

1. A gazdasági világválság miatt a nyugati világrend meggyengülni látszik, a világválságra, a baloldali kormányzás által hátrahagyott politikai és morális krízisre az Alaptörvénynek és az alkotmánybírósági gyakorlatnak is reagálnia kellett. A nyugati világrend meggyengülését pedig Dienes-Oehm Egon szerint mi sem bizonyítja jobban, hogy maga az Európai Unió Alapjogi Chartája is degradálja a tulajdonjogot.

Két probléma van ezzel az állítással. Egyrészt az Alapjogi Chartát már 2000-ben megszövegezték, később a tervezett közös Európai Alkotmány részeként kívánták kötelezővé tenni, de normatív erővel valójában csak a 2007-es lisszaboni szerződés ruházta fel. Így az csak akkor tudna reagálni a 2008-ban induló gazdasági világválságra, ha megfogalmazói között maga Nostradamus is ott lett volna, vagy más jövendőmondó és vátesz. De a szöveg egyébként sem a tulajdonjog degradációjáról árulkodik, ugyanis így szól: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.” A tulajdonjogot lényegileg azonos tartalommal védi az Emberi Jogok Európai Egyezménye is: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák”. Pedig ezt a szöveget 1952-ben fogadták el. Az elmúlt hatvan évben semmit nem változott tehát a védelmi szint.

2. Dienes-Oehm alkotmánybíró felszólalt azzal szemben is, hogy a strasbourgi gyakorlatot kötelező erejűnek kellene tekinteni. Álláspontja szerint ugyanis szemben az Európai Unió jogával, az Európa Tanács keretében létrehozott bíróság egyedi ügyekben ugyan kötelező erejű döntést hoz, de ebből jogalkotási kötelezettség nem következik, Strasbourg így nem alkotmányos mérce.

Érdekes ellenpontként Jakab András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Alkotmányjogi Tanszékének docense, egyben a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének igazgatója úgy fogalmazott, hogy ma a Vatikán Strasbourgban van, utalva ezzel arra, hogy az európai közös normák értelmezésének végső autoritása az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az a helyzet, hogy Jakab András álláspontját maga az Alkotmánybíróság is osztja. Ugyanis az AB a 61/2011. (VII. 13.) AB határozatának – amely (való igaz) akkor született, amikor Dienes-Oehm még nem volt a testület tagja – hangsúlyos megállapítása szerint „egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q. cikk (2)-(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, »precedens-határozataiból« ez kényszerűen nem következne.” Ez a döntést már az Alaptörvény alapján hozták meg, így még azt sem lehet mondani, az elmúlt idők „zavaros évtizedeinek kommunista örökségeként” nyakunkon maradt ’89-es Alkotmány kötötte meg az AB kezét, amikor erre az álláspontra helyezkedett. De nem így szól erről a már tárgyalt Alapjogi Charta sem, amelynek Preambuluma szerint „E Charta, tiszteletben tartva az Unió hatásköreit és feladatait, valamint a szubszidiaritás elvét, újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen […] az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek.

3. Végül arról is érdemes megemlékezni, hogy Dienes-Oehm Egon szerint 2010-ben gazdasági szükséghelyzet, államcsődveszély volt, ami igenis indokolttá tett rendkívüli intézkedéseket, például az Alkotmánybíróság kitiltását a közpénzügyekből. Szerinte a szabadversenyes gazdasági modellünk megbukott, át kellett adnia a helyét az erős kézzel vezérelt centralizált piacgazdasági modellnek.

Nem tudok erre jobban reagálni, mint Sólyom László tette, aki úgy érvelt: valódi szükséghelyzet és tényleges államcsőd nem 2010-ben, hanem 1990-ben volt, az Alkotmánybíróságnak vagy a kormánynak mégsem jutott eszébe az új alkotmány felfüggesztése. És akkor nem szabadságharcot vívtunk Európa ellen, hanem igyekeztünk bebizonyítani Európának, hogy a megelőző 40 év ellenére képesek vagyunk civilizáltan és alkotmányosan viselkedni.

Úgy tűnik, ma tényleg más idők járnak errefelé. Bealkonyult.

M. Tóth Balázs