Helsinki Figyelő

Jobban tudjuk, mi a fogyatékos emberek érdeke, mint ők. Ha nem szándékoson akadályozzuk őket, csak hagyjuk, hogy tévelyegjenek a buszállomáson, azzal nem sértjük a vakok esélyegyenlőségét. A hazai bíróságok két ítélete legalábbis ezt állítja.

Feher_Laszlo-Red_Swimming_Belt

A szilvásváradi képviselő-testület egyhangú döntésben mondta ki, hogy a településen nem szívesen lát fogyatékos gyerekeket. Ez ugyan embertelen, ésszerűtlen és törvénytelen, de egyáltalán nem példátlan. A szilvásváradi laikus képviselők döntését nyilvánvalóan politikai, népszerűségi megfontolások vezérlik. A mai állapotokat tekintve az lenne a meglepő, ha máshogyan jártak volna el. A bíróságokkal szemben azonban magasabb (kellene legyen) a mérce, ezért különösen károsak azok az elmúlt időszakban született, kirívóan érzéketlen ítéletek, amelyek nagy mértékben hátráltatják a fogyatékos emberek esélyegyenlőségét.

„Nem volt ugyanis az alperes terhére róható olyan aktív intézkedés, amely arra irányult volna, hogy a felperes kifejezetten fogyatékossága miatt kerüljön hátrányos helyzetbe és erre irányuló intézkedés hiányában a kedvezőtlen állapot fenntartása sem minősíthető közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek” – így foglalta össze a Kúria idei felülvizsgálati döntése a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletének érvelését arról, miért nem minősül közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek, hogy a vakok és látássérültek nem tudják megfelelően használni a Népliget Autóbusz Pályaudvart. Pedig a bíróság számára sem volt kérdéses, hogy „az alperes által üzemeltetett épület nem megfelelő kialakítása a felperest [a pert indító vak embert] – az állapotára tekintettel – hátráltatja a tömegközlekedési eszközök megközelítésében és használatában, valamint az épületben való mozgási lehetősége és a szolgáltatások használata sem zökkenőmentes számára”. A másodfokú bíróság voltaképpen deklarálta: ameddig az épület működtetője, a Volánbusz nem húz árkokat „vakelhárító szándékkal” vagy nem épít bukkanókat ellenük, addig nem alkalmaz velük szemben közvetlen hátrányos megkülönböztetést.

Noha a Kúria ezt az érvelést nem fogadta el (illetve az ügy eldöntése szempontjából nem tartotta relevánsnak, így nem foglalkozott vele érdemben), úgy látta, akceptálható magyarázat (kimentés) az akadálymentesítés elmaradására, hogy az pénzbe kerülne. „Ésszerű gazdasági indoka van” – írta ítéletében –, merthogy mindez „jelentős beruházást és hosszabb időt igényel”. A Kúriát e következtetés levonásában az sem zavarta, hogy az épületkomplexum utasforgalmi létesítménynek minősülő részeit illetően 2010. január 1-jén lejárt a törvényben meghatározott akadálymentesítési idő. „Nincs olyan jogszabályi kötelezettség – írták –, amely mérlegelés nélkül kimenthetetlenné tenné az akadálymentesítés elmulasztásával okozott hátrányos megkülönböztetést.”

Ezzel a mondattal a Kúria tulajdonképpen kukába dobta az akadálymentesítési határidőt rögzítő – a jogvita felmerülésekor és eldöntésekor még hatályos – törvényi rendelkezést. Ha ugyanis a határidő lejárta után is sikerrel lehet arra hivatkozni, hogy az akadálymentesítés drága, akkor az egész határidősdinek nem sok értelme van, hiszen az akadálymentesítés mindig is drága lesz. Éppen azért fogadták el 1998-ban a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt, mert a jogalkotó is felismerte, hogy a valódi változásokhoz, a fogyatékosok érzékelhető emancipációjához kevés a jó szándék veretes mondatokban történő deklarálása, a többletköltségek megfizetését a jognak kell kikényszerítenie, ez esetben mondjuk, a közlekedési szolgáltatóktól.

A népligeti buszterminált 2002-ben adták át, tehát jóval annak az építésügyi rendelkezésnek a hatályba lépése után, amely szerint középületekre építési engedély csak akkor adható, ha megfelelnek az akadálymentesség követelményének. Ráadásul még a későbbi felújítást-átalakítást is úgy rendelték meg, hogy a vakok esélyegyenlőségére nem voltak tekintettel. Tanulságos, hogy a szolgáltatónak tíz év állt rendelkezésére a hiányosságok pótlására, mégsem sikerült mindegyiket megoldania, ám ezt a Kúria nem kéri számon rajta, hanem elfogadja a pénzügyi következményekre való hivatkozást, és figyelmen kívül hagyja azt is, hogy amennyiben az átalakítás-felújítás kezdetétől tekintettel lettek volna az akadálymentességi követelményekre, azok fajlagos költsége is lényegesen kisebb lett volna.

Hogy a Kúria ítélete miként üresíti ki a jogszabályban rögzített akadálymentesítési határidőket, persze inkább csak jogtörténeti érdekesség, hiszen a problémát a kétharmados többség az ítélet óta azzal boronálta el, hogy a törvényből a határidőket mindenestül kivette. Mintha bizony ezzel az állam és társadalom vak és más fogyatékossággal élő személyek iránti kötelezettsége le lenne tudva, és nem csatlakoztuk volna az ENSZ-egyezményhez, amely szerint garantálni kell a fogyatékos személyek esélyegyenlőségét.

Éppen ez az egyezmény hívta életre az ENSZ fogyatékos-ügyi bizottságát, amely – szemben a hazai bíróságok ítéletével – idén kimondta, hogy a magyar állam megsértette a vakok és gyengén látó emberek jogát, amikor nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a bankautomatákat a vakok is önállóan használhassák.

Történt, hogy két vak ügyfelünk 2005 óta próbálta elérni a bankoknál és bíróságoknál, hogy látássérültek is külső segítség nélkül használhassák az ATM-eket. Bár az elsőfokú bíróság igazat adott nekik, a jogerős ítélet már ügyfeleink bankja mellé állt. A Fővárosi Ítélőtábla érvelése igazán nyakatekert volt: „A másodfokú bíróság értékelte azt a körülményt is, hogy álláspontja szerint a felperesek [ügyfeleink] által igényelt az átalakítás sem biztosítaná azt, hogy a látássérült felperesek teljesen önállóan vehessék igénybe a bankjegykiadó automatákat. Elfogadta az alperes [a bank] érvelését, miszerint az automaták átalakításával a biztonsági kockázat [tehát annak rizikója, hogy a bankautomatát használó vak személy visszaélés áldozata lesz] nem zárható ki, sőt az automaták látássérült személyek önálló igénybevételével a kockázat csak fokozódna, amelynek terhét az alperesnek kellene viselnie.” Ezzel a bíróság nem kevesebbet állít, mint hogy a bank éppenséggel a vakok érdekében lépett fel azzal, hogy nem tette lehetővé számukra vakbarát változat használatát, noha annak megléte nyilvánvalóan nem ját volna a „szokásos verzió” megszűnésével, és ha akartak volna, az érintettek utána is bankolhattak volna külső segítséggel.

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága a magyar államnak írott ajánlásában – éppen erre, a fogyatékos emberek speciális helyzetét figyelmen kívül hagyó ítéletre tekintettel – a magyar bíráknak a területtel kapcsolatos továbbképzését, érzékenyítését javasolja. Nehéz lenne elvitatni, hogy helye lenne.

A parlament a börtönökre terhelte a hajléktalan-ellátást. Az Országgyűlés börtönfétisének most a fedél nélküliek esnek áldozatul. – Nem hagyunk senkit az utcán – ígérte Orbán Viktor. Kiderült, mit is értett ezen: a kormány „fűtött utca” programját. Ez az utca zsákutca, a meleget a büntetés-végrehajtás szolgáltatja.

tyukos

A tömeges moszkvai hajléktalanság megoldására a dicsőséges szovjet időkben az volt szokásban, hogy a hatóságok későősszel összefogdosták az utcán élőket és kivitték őket a környékbéli erdőkbe, hogy ott boldoguljanak, ha tudnak. A zord orosz tél „természetes szelekciója” döntött arról, ki érdemes arra, hogy tavasszal visszatérhessen Moszkvába. A mai, népirtás utáni Ruandában, ahol Paul Kagame autokratikus rendszere minden neki nem tetsző dolgot devianciának tekint, s a devianciákat szabadságvesztéssel bünteti, a hajléktalanokat kényszermunkatáborokba zárják, felnőtteket, gyerekeket egyaránt.

Sem az egykori szovjet, sem a mai ruandai rezsimnek nem sikerült azonban kezelni a probléma lényegét. Mert az igaz, hogy tavaszra a moszkvai hajléktalanok száma a felére apadt, de őszre újra elérte a tűrhetetlen szintet. Ruandában pedig az utcagyerekeket konokul újratermelő nyomort nem sikerül vasra verni vagy legalább kordában tartani.

A magyar parlament hétfői döntései bizonyos tekintetben túltesznek még a szovjet és kelet-afrikai példán is. Ezentúl nálunk már az erdei kunyhóépítés is szabálysértésnek minősül, és nem munkatáborba, hanem börtönbe zárják majd a bírságot fizetni képtelen meg a „visszaeső, notórius” hajléktalanokat.

A parlament 240 képviselője olyan alkotmányos, az emberi méltóságot sértő szabályozást fogadott el, amit korábban már az Alkotmánybíróság is elutasított. A kormánytöbbség azonban nem tett le a hajléktalanok megrendszabályozásáról és kriminalizálásáról, és tavasszal tragikomikus módon módosította saját Alaptörvényét, hogy formálisan megteremtse az alkotmányos lehetőségét a hajléktalan állapot büntetésének. Erre a folyamatra tett pontot az Országgyűlés hétfői döntése.

Ma egy börtönnap fogvatartottanként 8–9 ezer forintjába kerül az adófizetőnek, ehhez képest a kormány idén és a tervek szerint jövőre is mindössze 451 millió forintot különített el a „hajléktalanokhoz kapcsolódó közfeladatok ellátására”, miközben alsóhangon 30 ezren élnek fedél nélkül Magyarországon. Vagyis fejenként kb. 15 ezer forintot, kevesebb, mint kétnapi börtönköltségüknek megfelelő pénzt szán éves ellátásukra az Orbán-kormány. De az is sokatmondó, hogy havi 20 ezer forintos lakbértámogatásnak az évi 240 ezres összege az egyhavi elzárás költségének felelne meg.

De hova is fogják bevarrni a kihágásért lesittelt „csöviket”? Köztudottan egyre nő a börtönök zsúfoltsága, amelyen alig enyhít a kormány ügyeskedése, például hogy valójában nem létezik már az egy fogvatartottra jutó kötelező zárkaterületről szóló törvényi előírás. A zsúfoltság nem csak az elítélteknek rossz, de megnehezíti a börtönőrök munkáját is, növeli a feszültséget és a járványveszélyt. A strasbourgi bíróság több esetben marasztalta el Magyarországot a börtönökben tapasztalható embertelen körülmények miatt.

A diadaljelentések ellenére a bűnözés fontos mutatói eközben növekednek, a bűnüldözésé pedig romlanak hazánkban. 2011-hez képest 2012-ben az összes közvádas bűncselekmény száma 21 ezerrel (4,6%-kal) lett több, ennél is figyelemreméltóbb, hogy ez idő alatt a felderítetlen maradt esetek száma nem kevesebb, mint 29 ezerrel (11,9%-kal!) emelkedett. A betörés miatt indult nyomozásoknál az eredményesség tavaly már a 15%-ot sem érte el.

Ezenközben a kormányváltás óta állítólag legkevesebb nettó 3500 fővel nőtt a rendőri létszám, ami nagyjából a korábbi állomány 10 százaléka. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a rendőri létszám nálunk fordított arányban befolyásolja a nyomozások hatékonyságát. Abban is lehet valami, bár ellenpróbára nincs mód, hogy ha nem növelték volna a létszámot, még szomorúbb kriminalisztikai statisztikák születnének. Mi csupán azt akarjuk mondani, hogy a rendőri létszám növelése és a voluntarista büntetőpolitika sem hozta meg a kormány által várt eredményeket. Így van, így lesz ez a hajléktalanokkal is. A korábban nem büntetett magatartások és főleg állapotok kriminalizálása, az elzárások túlhajtása, a börtönfétis rossz útra vezet.

A hajléktalanok börtönnel való fenyegetése nem csak a fedél nélkül élők emberi méltóságát sérti, de a hajléktalanság enyhítésének esztelen és költséges kísérlete is. Ha meg sem próbálják a hajléktalanok szociális ellátását megerősíteni, meglehet, lesznek majd hajléktalanmentes övezetek, de az elesettek száma valójában semmivel semmi csökken, csak – nagy költséggel – időről-időre az utcáról a börtönökbe terelődnek át. Aminek még az a következménye is lehet, hogy előbb-utóbb „saját jogon” (bűnözőként) térnek vissza a „bűnözés egyetemeire”, ahelyett hogy inkább hajléktalanotthonban vagy szociális bérlakásban kapnának lehetőséget a rendes életre. Így teszi bűnözővé a hajléktalant az új szabályozás: előbb csak a jog betűje szerint, majd a valóságban is.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

eu Az Európai Unió támogatásával