Helsinki Figyelő

Bayer Zsolt rasszista írását követő közéleti megnyilvánulások azt jelzik, messze még a kijózanodás. Jogvédőként mi most azt a jogi fejleményt értékeljük, hogy az ügyészség elutasította a feljelentést. Szerintünk rosszul tette.

[caption id="attachment_1351" align="aligncenter" width="560" caption="Michelangelo Buonarroti: Szent Antal megkísértése (1487–1488)"][/caption]

Bayer Zsolt rasszista publicisztikája miatt a Helsinki Bizottság nem tett feljelentést, pedig álláspontunk szerint azzal a szerző bűncselekményt követett el. Indokunk nem jogi, hanem gyakorlati természetű volt: nem akartuk, hogy az egyébként is a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy következmények nélkül írhat ilyeneket. Az ügyben az ügyészségi döntés igazolta óvatosságunkat, a hatóság meg sem indította mások feljelentése alapján a nyomozást. A nyomozóhatóság indokolása azonban messze nem meggyőző.

Zsinórmérték

Az ügyészség a feljelentés elutasításával kapcsolatos sajtóközleményében a következőkkel indokolta a döntését. Az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozatában húzta meg azt a zsinórmértéket, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve a közösség elleni izgatás bűntette elhatárolására alkalmas. Az alkotmánybírósági döntés alapján „töretlen bírói gyakorlat” alakult ki, amely az ilyen bűncselekmények jogi megítélését mára egységessé tette. Eszerint „A közösség elleni izgatás törvényi tényállásában gyűlöletre uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. A bűncselekmény (immateriális) veszélyeztető jellegéből következik, hogy a megvalósuláshoz nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. Nem elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, hogy a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából, és mások számára is érzékelhetővé válik. Nem a véleménynyilvánítás szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre ilyen magatartás, vagy tevékenység kifejtésére hív fel akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.”

Az ügyészség szerint a hatóság minden esetben eljárást indít, amelyben ezek a feltételek megvalósulnak. Példaként fel is hozza a Tomcat ügyében hozott döntést, amelyben az ügyészség vádat emelt. A hatóság szerint a „szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek meg őket” az a konkrét magatartási forma, amely a kialakult bírósági gyakorlat szerint a közösség elleni izgatás megállapításához szükséges. Az ügyészség – a közlemény szerint – korábban több ügyben megkísérelte tágítani a fenti gyakorlatot, ez azonban nem vezetett eredményre, felmentő ítéletek születtek.

Ebből az álláspontból az következik, hogy a Tomcat és a Bayer Zsolt írása között lényeges különbség mutatható ki. Míg előbbi esetben az uszító blogbejegyzés indokolta a nyomozás megindításán túl a vádemelést, majd az elsőfokú (nem jogerős) elítélést, addig Bayer hírlapi cikke annyira kevés, hogy még nyomozás megindítására sem szolgáltat elég indítékot. És a különbség a két írásban található rasszista erőszakra történő felhívás konkrétságában ragadható meg: Tomcaté konkrét, Bayer Zsolté ellenben nem. Ezzel az állítással vitatkozunk.

Konkrétan

A Tomcat írásából kiragadott idézet egyrészt megtévesztő, a teljes mondat a blogon így hangzott: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” Nem világos, ez miért konkrétabb annál, mint hogy „Nos, akkor tegyük fel a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a szigethalmi közösség gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni. Minden más esetben bátran elmondhatjuk magunkról, hogy mi már nem vagyunk emberi társadalom többé. »mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, /ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen«. Ezt kérdezi Erdős Virág. Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!

A két kiemelt felhívás konkrétsága semmiben nem tér el. Tomcat az írását a nyilvánossággal közli, vagyis bárkivel. Bayer is. Tomcat nem mondja meg, hogy hol és kit kell szétverni, ahogy Bayer sem mondja meg, hogy mit kell tenni az állatokkal, hol vannak ők és kik ők név szerint. Mindketten annyit tesznek, hogy a cigányok elleni erőszakra szólítják fel az olvasóikat, tértől, időtől, olvasótól függetlenül, az a kitétel ugyanis, amely szerint bármilyen – és lehetőség szerint azonnali – megoldás elfogadható, illetve kívánatos annak érdekében, hogy a Bayer Zsolt szerint a cigányság jelentős részét kitevő, „állatoknak” bélyegzett emberek „ne legyenek”, nyilvánvalóan magában foglalja az erőszak lehetőségét. Sőt, a cikk egészét, különösen pedig a szigethalmi közösségnek címzett felhívást figyelembe véve, nem tekinthető másnak, mint az erőszakos megoldás melletti érvelésnek.

Ügyködők

Ebből az következik, hogy vagy Tomcat sem követte el a bűncselekményt, és ebben az ügyészség és az elsőfokú bíróság is tévedett, vagy mindketten elkövették, ebben az esetben az ügyészség hibázott, amikor meg sem indította a nyomozást a Bayer-ügyben.

De álláspontunk szerint téves a bírói gyakorlat olyan ügyészségi értelmezése is, amely szerint az kell a közösség elleni izgatás megvalósulásához, hogy konkrét erőszakos magatartásra hívjon fel vele a gyűlölködő beszéd szerzője. Az ügyészségi közleményből szó szerint idézett indokolásból ez világosan látszik is. A gyűlöletbeszédnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy olyan gyűlöletet keltsen, amelytől felhergelve valaki rasszista motivációból erőszakos bűncselekményt reálisan elkövethet. Ehhez nem elkövetési magatartást kell körülírni egy beszédben, hanem „ügyesen” kell gyűlöletet kelteni. A közvetlen veszélyhez egyáltalán nem szükségszerű konkrét bűncselekményre való felhívás (ha azt elkövetik, akkor a beszéd elmondója/szerzője egyébként sem izgatás elkövetőjeként, hanem a felhívás alapján megvalósított bűncselekmény felbujtójaként tartozik büntetőjogi felelősséggel). Ha ez igaz, a gyűlöletbeszédben körülírt magatartás konkrétságának foka irreleváns.

Ez az állítás Legfelsőbb Bíróság döntésével is alátámasztható (EBH 1999.6): a „terhelt az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulója alkalmából ünnepi nagygyűlést szervezett október 23-án 15 órára Budapesten a Szabadság térre, amelyre az ünnepi beszédét már előzetesen megírta. A beszédében a politikai élet közszereplőit olyan cionista gazembereknek jellemezte, akik kifosztják az országot és akiktől feltétlenül meg kell szabadulni, akiket ki kell söpörni a hatalomból. Intézkedéseket sürgetett annak érdekében, hogy a zsidókat távolítsák el a gazdasági, a politikai és a kulturális élet vezető pozícióiból, esetleg az országból.” Az elsőfokú bíróság a terhelt bűnösségét közösség elleni izgatás bűntettében állapította meg, és ezért őt 1 évi – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság a döntést helybenhagyta, pedig az elítélt szónok még csak nem is amellett érvelt, hogy a zsidók „ne legyenek”.

Európai gyakorlat

Az ügyészség „töretlen bírósági gyakorlatra” hivatkozik, de mint láttuk, olyan nálunk nincs. Létezik viszont ilyen a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságánál. Annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye biztosítja a szólásszabadsághoz való jogot, teljesen egyértelmű a strasbourgi gyakorlat alapján, hogy a gyűlöletbeszéd nem védett magatartás, és ezzel összhangban büntetőjogilag üldözhető.

Az Erbakan v. Turkey ügyben 2006-ban hozott döntésében kimondta, hogy „minden emberi lény egyenlő méltóságú személyként való elismerése és tisztelete a demokratikus, plurális társadalmak alapját képezi. Így elvi alapon, bizonyos demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja”.

A Helsinki Bizottság több strasbourgi jogesetet ismertetett az ügyészségnek abban a panaszában, amelyet egy elutasított rendőrségi feljelentésünk miatt tettünk. Akkor Tyirityán Zsoltnak, a Betyársereg vezetőjének a Magyar Szigeten előadott rasszista uszítása ellen léptünk fel. Akkor csak részsikert értünk el, mert a nyomozás ugyan mégis megindult, de az eljárást bűncselekmény hiányában lezárták.

Bayer esetében egyelőre nyomozás sem indult, mert az ügyészség gyorsan megtagadta a nyomozást. Amennyire üdvözlendő, hogy a nyomozóhatóság a büntetőeljárási törvénynek megfelelően a feljelentést követő három napon belül döntött, annyira sajnálatos maga a döntés.

A luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága látszólag egyedi magyarországi ügyben hozott döntést tavaly december közepén, ítélete mégis több tízezer palesztin menekült jogi helyzetét rendezheti megnyugtatóan.

[caption id="attachment_1325" align="aligncenter" width="560" caption="A libanoni Ein el-Hilweh menekülttáborban. Terhes örökség"][/caption]

Mostafa Abed El Karem El Kott az Ein el-Hilweh táborban élt. Volt munkája, de mivel a családját keresetéből nem tudta eltartani, alkoholt kezdett árusítani a táborban. A Jund el-Sham nevű terrorista csoport ezt követően felgyújtotta házát és megfenyegette. A férfi elmenekült a táborból és Libanonból is.

Chadi Amin A Radinak a Nahr el-Bared táborban lévő otthona és üzlete a libanoni hadsereg és a Fatah közti összecsapásokban semmisült meg. Mivel a közeli Baddawi táborban nem volt hely, Chadi Amin A Radi szüleivel és testvéreivel Tripoliban szállt meg egy ismerősnél. A libanoni katonák azonban bántalmazták, önkényesen letartóztatták, kínozták és megalázták őket. A férfi édesapjával együtt hagyta el Libanont.

Hazem Kamel Ismail a családjával élt az Ein el-Hilweh táborban. A Fatah és a Jund el-Sham közti fegyveres összecsapások során a hadviselők fel akarták használni a házát. Mikor a férfi ezt megtagadta, megfenyegették, és meggyanúsították, hogy az ellenség ügynöke.

A három palesztin férfit nem csak múltjuk és üldöztetésük köti össze, azaz hogy megpróbáltatásaik miatt Magyarországra menekültek, de az is, hogy menedékkérelmüket a magyar Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal elutasította, bár visszaküldési tilalmat állapított meg javukra vagy kiegészítő védelemben részesültek. Az is közös bennük, hogy nem nyugodtak bele a döntésbe, és bíróságon támadták meg a BÁH határozatait. Magyarországon több tucatnyian lehetnek olyan palesztinok, akik üldöztetésük ellenére sem juthattak menekültstátuszhoz, annak ellenére sem, hogy korábban „speciális palesztin” védettséget élveztek.

A Fővárosi Bíróság (ma Törvényszék) 2011 nyarán úgy döntött, nem fogja élből elutasítani a palesztinok, jellemzően hontalanok felülvizsgálati kérelmét, hanem észlelve a probléma súlyát kezdeményezi a luxembourgi bíróság jogértelmezését.

Az ún. előzetes döntéshozatali eljárás során ugyanis bármely tagállam bírósága megkeresheti az EU bíróságát, hogy értelmezzen olyan uniós jogi rendelkezést, amelyet a tagállami bíróság az előtte folyó perben alkalmazni szándékozik. Főszabály szerint az uniós bírák adta értelmezés iránymutatást jelent az Unió összes bíróságának az adott jogszabály értelmezését illetően, sőt, a luxembourgi döntést általában a közigazgatási hatóságok is követik. A luxembourgi eljárásába a peres felek mellé bekapcsolódhat valamennyi tagállam és az Európai Bizottság is. Jelen ügy súlyát jelzi, hogy a palesztin felpereseken és a magyar kormányon kívül beavatkozóként részt vett benne az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, valamint számos tagállam, köztük Nagy-Britannia, Németország és Franciaország is.

A luxembourgi bíróság ítélete ugyanis közvetve a menekültek helyzetéről kötött ún. Genfi Egyezmény egyik speciális rendelkezése (az 1. cikk D. pontja) értelmezésére irányult, amely a palesztin menekültek helyzetét volt hivatott rendezni Izrael állam megalakulását, illetve a hatnapos háborút követő 1967-es területfoglalásokat követően. E két történelmi esemény során ugyanis olyan ritka helyzet állt elő, amikor palesztinok tízezreit az ENSZ (azaz gyakorlatilag a világ nemzeteinek közösségének) határozata kényszerítette korábbi otthonaik elhagyására; a Genfi Egyezmény ezt a különleges(en súlyos) helyzetet igyekezett rendezni.

Mindezt az ENSZ úgy képzelte el, hogy a palesztinoknak létrehoznak egy, a Genfi Egyezménynek a menekültek részére nyújtott általános védelemével párhuzamosan futó, eredetileg eseti és ideiglenesnek szánt rendszert, viszont nem teszik lehetővé a palesztinoknak, hogy más nemzetbeli menekülőkhöz hasonlóan védelmet kaphassanak távolabbi országokban. (Leginkább azért, mert a nyugati országok nem kívánták felvállalni az esetleges palesztin menekülthullámmal járó terheket.) Viszont kiegészítő szabályként azt is megfogalmazták, hogy amennyiben ez a párhuzamos védelem bármely okból megszűnik, akkor a palesztin menekültek automatikusan menekültstátuszt kaphatnak az Egyezményt aláíró bármely tagállamban. Ez pedig nyilván azt a célt szolgálta, hogy a palesztinok sose maradjanak védelem nélkül. (A palesztinokra vonatkozó külön szabályok csak azért nem számítanak egyedülállónak, mert a véres koreai háború idején hasonlóak vonatkoztak az ottani menekülőkre is, ám az „újjáépítési ügynökséget”, az UNKRA-t és a koreaiakról szóló speciális rendelkezéseket már 1960-ban megszüntették.)

Az Izraelből elmenekülők és elüldözöttek védelmi rendszerének két pillére az Egyesült Nemzetek Palesztinai Egyeztető-bizottsága (UNCCP) és a Palesztin Menekülteket Segélyező és Támogató Közel-keleti Ügynöksége (UNRWA) nevű ENSZ-szervek lettek volna; azonban az előbbi – amelyet a védelmi–biztonsági feladatokra szántak – soha nem kezdte meg tényleges működését, az utóbbi pedig legfeljebb korlátozott mértékben tud szociális–humanitárius segítséget nyújtani néhány olyan országban és térségben, ahol palesztin menekültek élnek (ilyen Szíria, Libanon, Jordánia, illetve a Gázai-övezet és Ciszjordánia, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is). Az UNRWA-nak nincs hadereje vagy biztonsági szolgálata, így a palesztin menekülttáborokban uralkodó erőszakot képtelen megfékezni, illetve az izraeli hadsereg harci tevékenységétől sem tudja megóvni a civil áldozatokat.

A magyar bírósági eljárás (ahol a három palesztinunk ügyét egyesítette a Fővárosi Bíróság) arra kereste a választ: milyen esetekben állapítható meg a palesztin menekülteknek a „helyben”, egykori lakhelyük közelében (az UNRWA által) nyújtott védelem megszűnése; és a védelem megszűnése esetén valóban automatikusan menekültként kell-e elismerni a palesztinokat?

A palesztin felpereseket a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) ügyvédei képviselték, mind a magyar bírósági, mind a luxembourgi eljárásban.

A luxemburgi bíróság mostani ítéletében igen méltányos és az eljárásban részt vevők közül leginkább az MHB álláspontjához közel álló értelmezést fogadott el. Eszerint a védelem megszűnése nem csupán azt jelenti, hogy az UNRWA-t jogilag felszámolják vagy beszünteti tevékenységét, hanem az is, hogy az adott palesztin menekült az adott területen (például egy libanoni menekülttáborban) biztonságban tud-e élni, és az UNRWA képes-e számára biztosítani az ENSZ-ügynökség mandátuma szerinti támogatásokat, szolgáltatásokat.

Az uniós bírák szerint, amennyiben a palesztin menekült biztonsága komoly veszélyben van (például polgárháború vagy harci tevékenység, esetleg a menekülttáborokban dúló bandaháborúk miatt), és az UNRWA nem tudja ellátni a mandátuma szerinti feladatát, akkor az adott palesztin menekült vonatkozásában a védelem megszűntnek tekintendő. Vagyis ha bármelyik uniós tagállamban menedékkérelmet nyújt be, automatikusan menekültként kell elismerni (feltéve persze, hogy ún. kizáró okok nem állnak fenn, azaz például nem terrorista az illető).

Az Unió luxembourgi bíróságának ítélete tehát – értelmezésünk szerint – palesztin menekültek tízezrei előtt nyitja meg az utat a menekültstátusz felé az uniós országokban, amennyiben a fenti feltételeknek megfelelnek. Vagyis az egykor „speciális palesztin védelemben” részesülő menekültek sikerrel folyamodhatnak új védelemért európai országok hatóságaihoz, ha igazolni tudják, hogy az UNRWA nem volt képes őket megvédeni.

Így tehát a továbbiakban a palesztinok nincsenek rákényszerítve arra, hogy olyan védelmet vegyenek igénybe „helyben”, amely védelem önhibájukon kívül sosem vált teljessé, és sosem biztosított számukra ugyanolyan biztonságos, nyugodt életet, amely kijut minden más menekültnek, aki üldözés elől menekül el az országából.