Helsinki Figyelő

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az Alaptörvény-módosításának aláírását. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor is vannak eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez. Csakhogy eddig nem élt egyikkel sem.

Ha Áder János csak annyit mond, hogy értelmezése szerint az Alaptörvény nem biztosít számára mérlegelési lehetőséget, alá kell írnia az Alaptörvény negyedik módosítását és el kell rendelnie a kihirdetését, ez a poszt, bejegyzés nem születik meg. Ha szerdai nyilatkozata nem ez lett volna, akkor legfeljebb csalódottan nyugtázzuk, hogy – ígéretes beiktatási beszéde és eddigi alkotmánybírósági beadványai ellenére – megalapozott volt korábbi gyanakvásunk azoknak a bírósági törvényeknek a kidolgozójával szemben, amelyekről az alkotmányosság legfőbb európai őre, a Velencei Bizottság kimondta, hogy „összhatásukat tekintve fenyegetik a bírói függetlenséget”, aztán megyünk a dolgunkra.

A módosítás aláírásával kapcsolatos köztársasági elnöki nyilatkozat azonban írásra sarkallt bennünket, érvelése ugyanis annyira hamis és cinikus, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni.

A nyilatkozat vezérgondolata, hogy Áder János a jogállamiság érdekében hozta meg döntését, mivel „megingathatatlanul [hisz] abban, hogy közös jövőnket azzal szolgáljuk elsősorban, ha minden körülmények között ragaszkodunk a jogállami keretekhez”. Azok oldalára áll, „akik a napi hangoskodáson túlmutató rendet, biztonságot, jogállamot, demokráciát szeretnének országunkban”, szemben azokkal a nem „felelősen gondolkodó” polgárokkal, akik őt a törvény betűjének semmibevételére, alkotmánysértésre biztatják.

Nem szeretnénk hosszan részletezni, hogy mennyire méltatlan a jogállamért tüntetőket a „napi hangoskodás” kifejezéssel inszinuálni, és mennyire nevetséges „felelőtlenséggel” vádolni – mások mellett például – Sólyom Lászlót, akit sok mindenért lehet bírálni, de hogy célja a káosz, zűrzavar és törvénytelenség lenne, azt nemigen lehet állítani.

Egyetlen kérdést szeretnénk feltenni: ha Áder Jánosban ilyen – örvendetesen – nagy a jogállam iránti elkötelezettség, akkor miért nem tett/tesz semmit a negyedik módosításnak a jogállamiságot súlyosan romboló elemeivel szemben?

Vegyünk egy egyszerű példát: a kampányhirdetésekét.

  • 2012. november 26-án az Országgyűlés elfogadta a választási eljárásról szóló törvényt. Ennek 151. § (1) bekezdése kimondta: „[a] kampányidőszakban kizárólag a közszolgálati médiaszolgáltatásban tehető közzé politikai reklám, az országgyűlési képviselők választásán országos listát állító jelölő szervezetek, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek számára azonos feltételekkel.”
  • Áder János ennek a rendelkezésnek az alkotmánybírósági vizsgálatát is kezdeményezte a következő érvek alapján: „[…] nem indokolható a Törvény 151. §-ában […] megnyilvánuló korlátozás – a közszolgálatinak nem minősülő médiaszolgáltatók kizárása a politikai reklámok közzétételéből […] – a választás tisztaságával és zavartalan lebonyolításával. A választás tisztaságát ugyanis nem érinti az, milyen médiumon keresztül kívánják az érdekeltek a választói akaratot befolyásolni. A jelzett korlátozások egyetlen hatása az lehet, hogy csökkentik a kampány költségeit, és ezzel közvetett módon hozzájárulhatnak a kampányfinanszírozás törvényessé tételéhez. Ugyanakkor ez az összefüggés igen távoli és esetleges, ezért […] nem szolgáltat elegendő indokot a véleménynyilvánítási és a sajtószabadság korlátozására.” Áder János hangsúlyozta: „a kampányköltségek csökkentésének van a véleményszabadságot és a sajtószabadságot kevésbé korlátozó eszköze”, mégpedig a kampánykiadások törvényi maximalizálása.
  • A köztársasági elnök álláspontját osztotta az Alkotmánybíróság, amely kimondta a kampány ilyetén korlátozásának alaptörvény-ellenességét. A testület kiemelte: a szabályozás eredményeként „a politikai reklámozás lehetősége éppen a társadalomhoz legszélesebb körben eljutó médiumok esetében szűnik meg. A tiltás tehát a választási kampányban folytatott politikai véleménynyilvánítás jelentős korlátozása. […] A pártok szólásszabadságának e körben különös súlyt ad az is, hogy az Alaptörvény VIII. cikke szerint a pártok sajátos alkotmányos feladata, hogy közreműködjenek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában.” Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a szabályozás a választópolgárok tájékozódáshoz való jogát is korlátozza, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs olyan alkotmányos jog vagy érdek (sem a választói akarat zavartalan kialakításának és kinyilvánításának biztosítása, sem a kampány költségeinek csökkentése), amelyhez képest ez a tilalom a szólás- és sajtószabadság arányos korlátozásának minősülne.
  • Ezt követően a magyar Országgyűlés a következő rendelkezést iktatta az Alaptörvénybe: „Az országgyűlési képviselők általános választásán országos listát, illetve az európai parlamenti képviselők választásán listát állító jelölő szervezetek által és érdekében, az országgyűlési képviselők és az európai parlamenti képviselők választását megelőzően, kampányidőszakban politikai reklám — sarkalatos törvényben meghatározottak szerint — kizárólag közszolgálati médiaszolgáltatások útján, egyenlő feltételek mellett tehető közzé.”
Visszatértünk tehát a kiindulópontra. Áder János aláírásával a saját és az Alkotmánybíróság semmibevételét szentesíti – a jogállamiság nevében.

„Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez” – mondja. Freud elégedetten csettintene: a „formáihoz és a kereteihez”, de nem a tartalmához. Mert ha ennek a formailag megfelelően kivitelezett alaptörvény-módosításnak a tartalmát nézné, azt kellene mondania, hogy a párttársai nem demokraták. (Mellesleg nem ez az egyetlen árulkodó mondat: „felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el”. És a törvény szellemével mi a helyzet?)

Nagyon veszélyes ez az irány, hiszen Áder tulajdonképpen azt mondja, bármilyen tartalmú alaptörvény-módosítást aláírt volna, ha az elfogadás formálisan rendben van, hiszen ez az „egyértelmű alkotmányos kötelezettsége”. Választások 25 évenként, életfogytiglan 10 éveseknek, az igazságügyi miniszter hatásköre egyes bírósági ítéletek megváltoztatására – szabadon szárnyalhat a fantázia. Ha ugyanis Áder a jogállamiságra hivatkozva ír alá egy alaptörvény-módosítást, amely az – Alkotmánybíróság által osztott – álláspontja szerint egyértelműen alkotmányellenes, akkor nehéz megmondani, hol húzódik nála a határ.

Csúnya csúsztatás az is, amikor arról beszél, kötelessége független attól, „hogy a módosítás kinek az ízlésével találkozik”, és hogy ez tetszik-e neki vagy sem. Ezek ugyanis nem ízlésbeli kérdések, hanem a jogállam lényegével, a hatalommegosztással kőkeményen összefüggő problémák. Ahol kormányzó többség úgy veszi semmibe az ellensúlyozására létrehozott intézményeket, ahogy azt a Fidesz-KDNP ezzel a módosító csomaggal tette, ott egy halovány utalás arra, hogy a köztársasági elnöknek esetleg nem „tetszik” benne valami, bizony nevetségesen kevés.

Bonyolult jogi kérdés, hogy Áder János megtagadhatná-e az aláírást, és megküldhetné-e a módosítást az Alkotmánybíróságnak. Tegyük fel, hogy értelmezése helyes, és erre valóban nincs lehetősége. De akkor – ha a jogállamiságot nem csak fügefalevélnek használja a pőre pártlojalitás elfedésére – lettek volna / lennének eszközei a jogállam érdekében való fellépéshez.

Kiadhatott volna például még a parlamenti vita periódusában közleményt, de még inkább: felszólalhatott volna az Országgyűlésben. Az Alaptörvény 9. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint a köztársasági elnök „részt vehet és felszólalhat az Országgyűlés ülésein”, a Házszabály 51. § (2) bekezdése pedig kimondja: „[a] köztársasági elnök, a miniszterelnök és a Kormány tagjai rendkívüli ügyben napirenden kívül felszólalhatnak". Kell ennél „rendkívülibb” ügy? Nem hinnénk. Jogállami megoldás egy ilyen intervenció? Úgy hisszük, hogy még a köztársasági elnök kényes ízlése szerint is az.

Áder tehát – az Alaptörvény 9. cikkének azon rendelkezése alapján, amely szerint az ő feladata őrködni az államszervezet demokratikus működése felett – figyelmeztethette volna a párttársait: egyebek mellett például arra, hogy nem tartja a véleménynyilvánítási jog és a sajtószabadság alkotmányos korlátozásának a kereskedelmi médiumokban való kampányolás tilalmát. Hiszen tudjuk, hogy így gondolja – ő maga mondta. Ha olyan fontos neki a jogállamiság, miért nem tette? És ha nem tette, akkor most milyen alapon hozakodik elő ezzel a dagályos szöveggel arról, hogy semmi mást nem tart szem előtt a módosítás aláírásakor, mint a jogállam magasztos eszméjét?

Persze még nem késő. Az Alaptörvény S) cikk (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök javaslatot terjeszthet elő az Alaptörvény módosítására. Ha egyszer úgy dönt, hogy komolyan veszi a feladatát, megvan a maximálisan jogállami lehetősége, hogy kezdeményezze mindazoknak a rendelkezéseknek az eltüntetését, amelyekről ő is tudja és mi is tudjuk, hogy semmi, de semmi közük a jogállamiság szelleméhez.

Kádár András Kristóf

Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.

Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.

Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.

Másfél év megmarad

De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.

Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.

Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.

Törésben lévő gyakorlat

Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.

Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.

Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.

Magukról meg rólunk

Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.

A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.

Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”

A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.

Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.

Zádori Zsolt