Helsinki Figyelő

Fiatal özvegyként négy kicsi gyerekével Afganisztánból menekült el Quadery Tourpikay. 20 éve érkezett hozzánk, 12 éve magyar állampolgár, iskolatitkár Csepelen és hatósági tolmács. Megindító élettörténete igazi nőnapi ajándék mindannyiunknak.

1993-ban érkeztem ide. Az már a tálibok időszaka volt. Eredetileg tanár vagyok, perzsa irodalomból diplomáztam a kabuli egyetemen. Anyanyelvem a pastu, de éppúgy beszélem a perzsát, jól tudok angolul és egy ideje – remélem – magyarul is. Négy gyerekem van, kettő fiú és kettő lány. Mi ugyan kabuliak vagyunk, de férjemet tartalékosként behívták újra katonának, és a család ez időre az iráni határ melletti Nimruzba költözött. A legkisebb gyerek 7 hónapos volt, a legnagyobb még 8 éves se, amikor motorbalesetben meghalt a férjem. 35 éves volt. Motort szerelt, ki akarta próbálni, egy kört akart vele menni, de a fék nem működött és nekicsapódott egy fának. Szörnyethalt. A 8 éves fiunk is ott volt vele a motoron, és ő is súlyosan megsérült, kómába esett. Koponyája beszakadt, a combja szilánkosra tört.

Nimruzban gyakorlatilag nem volt orvosi ellátás, ha infúzió vagy gyógyszer kellett, Kabulból hoztak. A közlekedés rettentően nehézkes arrafelé, ha nincs jó idő, a helikopter sem tudja megközelíteni a várost. A helyi orvos mondta nekem, ha a fiam 24 órán belül nem kap rendes ellátást, meghal. Elképzelheti, mit érezhettem, amikor most veszítettem el a férjem, akinek a feje szétzúzódott a fatörzsön, nekem meg gyorsan kell intézkednem, hogy a kicsi fiamnak legalább esélye legyen az életben maradáshoz. A férjem holttestét aztán sohasem láttam, mert nem merték nekem megmutatni. Azt mondták, ne nézd meg, mert ahogy viszed magaddal a fiad, mindig arra a borzalomra fogsz gondolni, de az is lehet, hogy el se tudsz majd indulni. Szóval az utolsó vele kapcsolatos emlékemben a férjem még él.

Semmi kétség, futnom kellett. De hova? Egyik afgán városba se lehetett ilyen gyorsan eljutni, nekem ugyan nem volt útlevelem, de a legnagyobb esélyünk, akkor lehetett, ha valahogy átmegyünk Iránba. Fogadtam egy öregembert, aki ismerte a csempészútvonalakat, magamra kötöztem a pici lányomat, hordágyra fektettük a gyereket, aztán neki vágtunk. Veszélyes, kockázatos, de menni kell. A folyón gázoltunk át, határőrök reflektorai pásztázták a vidéket, ezért nagyon lassan haladtunk. Nyolc óra alatt értünk át Iránba, ahol igazán kedvesen és segítőkészen fogadtak bennünket. De a gyerek életéről letettek, azt mondták: sajnos, asszonyom, nem éli túl, mert nagyon sok vért veszített, de az is lehet, hogy évekig kómában marad. Én ezt nem tudtam elfogadni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy „fiam, ne hagyj magamra, most halt meg apukád, ott vannak a testvéreid, szükségem van rád”. Ösztönös volt, de most már értem, mennyire fontos volt neki, hogy nem engedtem el, nem adtam fel, hanem tartottam benne a lelket, és ő is élni akart. Már éppen letelt az a 24 óra, amit a namruzi orvos mondott, amikor felnyögött és megrezdült a szemhéja. Hívtam az orvost, megvizsgálta a pupilláját, de ő nem látott semmi biztatót. Aztán amikor már másodszor nyögött fel, akkor mindenki elkezdett örülni. – Csoda történt, a halott életre kelt! – kiabálták, és akár hiszi, akár nem, az orvosok összepuszilták egymást. Engem meg arról faggattak, hogy mit csináltam vele. Csak annyit tettem, hogy végig anya maradtam, és nem adtam fel, és a fiam ezt megérezte.

A köldökétől a térdéig begipszelték őt, és még egy hetet maradtunk, amíg a derék irániak elintézték, hogy már legálisan a határátkelőn keresztül hazatérhessünk. Azért siettem vissza, mert nem akartam, hogy a férjem testét kíséret nélkül vigyék Kabulba. Csakhogy még nem voltam otthon, amikor egyszer csak kisütött a nap, a helikopter le tudott szállni, és a holttestet elvitték tőlünk a szüleihez. Aztán másfél hónapig nem volt jó idő, és Namruzban rekedtünk.

Egyedül voltam a gyerekekkel. Mire visszatértem Kabulba, a férjemet már rég eltemették. Ott aztán kiderült, hogy nem csak az uram, hanem a munkám, a megélhetésem is elveszítettem. Meg a reményemet is. A tálibok bevonultak, és bezárták az iskolákat, ahol nőként egyébként sem taníthattam volna. Addig éppúgy jártunk, mint az európai nők, nadrágban, szoknyában és rövid ujjú blúzban, de a talibán idején mindez tiltva lett. A csadort még csak-csak elviseltük volna, ha élhetjük az addigi életünket, de a házból se volt szabad kilépnünk. Az utcákon fegyveresek álltak, és ha nőt láttak az utcán, hazazavarták. „A nőknek otthon a helye” – mondták. El lehet képzelni, hogy egyedül hogyan tudtam volna ellátni a gyerekeket, ha még boltba se léphetek ki. Menni kellett, nem volt mit tenni. Könyörögtem az őröknek, hogy értsék meg, nem tudok mást tenni. Volt, aki megértette, volt, aki nem. Hazamentem hát, és otthonról lestem, mikor lesz már őrségváltás, hogy kenyeret vehessek a gyerekeknek. Akkoriban már háború volt a városban, állandóan lőttek. Három-négy hónapig vegetáltunk még Kabulban. Aztán a szomszédunk házát találat érte, összedőlt és a téglakerítése is ráborult a házunk oldalára.

Ezek után világos volt, hogy el kell menekülnünk, mert életveszélyben vagyunk. Nőként és főleg özvegy anyaként semmi reményem nem volt, és nem volt a gyerekeimnek se. Nyomor, megaláztatás és halál. Egy dolgot tudtam, hogy Európába kell menni. Egy özvegyasszonynak négy kicsi gyerekkel egyébként is nehéz útra kelni, hát még a tálib Afganisztánból. De nem volt mi tenni. Nem voltunk szegények, az ingósaimat eladtam, a családi aranyakat meg magamra vettem. Ebből a szempontból még jól is jött a csador, mert alatta el lehetett rejteni az ékszereket. A papírjainkat, diplomámat, születési anyakönyvi kivonatokat és mindenféle bizonyítványokat meg a pénzemet összeraktam egy zacskóba és a derekamra kötöttem. A még szopósbaba kislányom meg elém volt kötve, és a másik három kicsi is ott lógott rajtam meg a csomagok. El lehet képzelni, milyen siralmasan néztünk ki. Akkoriban legálisan már csak Oroszország felé lehetett kijutni. Kabulból Mazari-Sariffba mentünk busszal, hogy majd az orosz konzulátuson szerzek vízumot. Ez így egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Már maga az 300 km-es buszút is másfél napig tartott, hogy a fosztogatókat és a tálib milíciákat kikerüljük. Aztán abban az idegen városban télen két hónapon át mindennap sorban álltam a konzulátus előtt, hogy vízumot kapjak. Végül egy őr megsajnált. Látta, hogy a gyerek rám van kötve és a félméteres hóban hasztalan várakozok. Elárulta, hogy nincs mese, itt bizony vesztegetni kell. 900 dollár, és lesz vízumunk, ha nem fizetek, várhatok egy éven át, akkor se jutunk hozzá. Soha nem beszéltem még előtte vele, de meggyőzött, és odaadtam a pénzt ennek az ismeretlennek. Persze, nagyon féltem, hogy átejt, és se pénz, se vízum. De másnap tényleg megkaptuk, és felszállhattunk a moszkvai vonatra. Egyértelmű volt, hogy nem akarok Moszkvában maradni, bár a nagybátyám ott élt. A következő állomásnak Magyarországot, pontosabban Mátészalkát terveztem, mert itt lakott a tanár nővérem és az állatorvos férje. Náluk megpihenhettünk volna, mielőtt nyugatabbra tovább megyünk. Aztán hosszabb ideig maradtunk, de pihenésről még évekig szó se lehetett.

Mégpedig azért nem, mert még Moszkva felé a vonaton újabb szerencsétlenség ért, ellopták az új életre félretett pénzünket. Kusetos vagonban utaztunk, én pedig, hogy kényelmesen fekhessek, a párnám alá rejtettem a pénzemet. Az egyik gyereket kikísértem pisilni, és amire visszatértem, a pénzemnek nyoma veszett. Kifigyeltek és megloptak. Szerencsére, az okmányaink nem kellettek a tolvajnak. Moszkvában a nagybátyám adott kölcsönt, hogy az egy hónapos magyar vízum megszerzése után vonatra szállhassunk.

Bár igazság szerint szerettem volna innen, Magyarországról továbbmenni, legálisan már nem tehettem, mert egyik nyugati ország sem adott vízumot, embercsempészekkel meg nem akartam a gyerekeimet kockáztatni. Féltem. De nem adtam fel. A hosszú úton minden állomásnál azt gondoltam, ha idáig eljutottam, vissza már nem fordulhatok. Más választásom nem volt, eljöttem hát az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához, és megkérvényeztem a menekültként való elismerésünket. Fellélegeztem, először a férjem halála óta, mert rögtön nagyon emberségesek és segítőkészek voltak. Státusos menekült lettem, és mint később megtudtam, az első afgán menekült nő vagyok, és talán máig az egyetlen, aki a hazámból férfi nélkül jutott idáig. Nem bántam meg, hogy itt ragadtam, mert úgy látom, hogy azt a figyelmet, ami családos özvegyként kaptam, és azt a segítséget, amit a gyerekeknek kijutott, másutt nem kaptuk volna meg. Nagyon melegszívűnek ismertem meg a magyarokat.

Az első évek rettentően nehezek voltak. Először pár hónapra a csillebérci táborba kerültünk, aztán megint pár hónap a Vöröskereszt Fonyód utcai menekülttáborába. Még nem tudtam szinte semmit magyarul, de a tábor vezetőjét, Major Istvánt – szegény már nem él – arra kértem, adjon nekem bármiféle munkát, hogy valami pénzt kereshessek. Eleinte takarítottam naponta kétszer, a gyerekeket elvittem bölcsődébe, óvodába meg iskolába, aztán nekiláttam. Másfél év után aztán ki kellett költözni a táborból, két évig még kaptunk valami lakbértámogatást, de hirtelen a megélhetés szinte teljes gondja a nyakamba szakadt. Nekem kellett fizetni a teljes rezsit meg az élelmezést, és hát egy ötfős család minden egyéb költségét. Legális munkát eleinte nem is tudtam szerezni, de évekig elvállaltam mindent, hogy valahogy az albérletben kihúzhassuk. Két-három évig egy nap két műszakot, napi 16 órát is dolgoztam, így a nagyobbik fiam, aki maga is még 10 év körüli gyerek volt, vigyázott a legtöbbet a testvéreire. Szerencsém volt, hogy mindig kitűnő szomszédaim voltak, akik sokszor kisegítettek, ha nem értem oda az iskolába: elhozták a gyerekeket és még palacsintát is sütöttek nekik. Hajszás időszak volt.

Három évre Rákoskeresztúrra költöztem, és nyolc év után végre megkaptam a magyar állampolgárságot, sikerült honosíttatnom a diplomámat, és elkezdtem legális és jó munkákat kapni. De hiába kerestem egyre tisztességesebben, albérletre ment el, amit megspórolhattam volna. Lakást kellett vennem. Kaptam 400 ezer forint vissza nem térítendő támogatást és 800 ezer kamatmentes kölcsönt az államtól, eladtam maradék aranyamat, és sikerült Csepelen venni egy 1 plusz 2 fél szobás lakást. Azóta itt élünk. Az egyik helyi iskolában vagyok iskolatitkár öt éve, mellette délutánonként még egy ügyvédnek is dolgozok. És 11 éve hatósági tolmács is vagyok.

Attól rettegtem, hogy a gyerekeknek nagyon nehéz lesz. De ők már egész korán találtak maguknak barátokat, villámgyorsan megtanultak magyarul és jól érezték magukat. Nagyon rendes felnőttek lettek, gyereknek is azok voltak. Nem is értették a szomszédok, hogy ennyi gyerek mellett mitől van nálunk ekkora csönd. Folyékonyan beszélik a pastut és a perzsát, de írni egyik nyelven sem tudnak. Ezt azért szégyellem, mert mégiscsak tanár volnék, de egyszerűen nem volt rá időm, hogy megtanítsam őket erre is. Azért, szerencsére, mindegyikük megtalálta a maga saját útját. A legkisebb, a 21 éves lányom közgazdaságtant és kommunikációt hallgat a Corvinuson, és ő elkezdett írást tanulni az anyanyelvén.

Tavaly kabuli repjegyet kaptam ajándékba a két nagyobbiktól. El lehet képzelni, milyen volt az a három hét, amikor 19 év után hazamehettem, és találkozhattam a három testvéremmel. A „magyar” nővérem már Németországban él, egy másik testvérem meg Iránban. És fiútestvéremnél most mind együtt lehettünk. Éjszakánként hallottuk a lövéseket, ami, persze, félelmetes, mégis boldogok voltunk, mert, meglehet, hogy 30–35 éve nem voltunk már így együtt. Szinte alig aludtunk, annyi mondanivalónk volt. Addig mondtuk, mondtuk egymásnak, míg ki nem fulladtunk.

Furcsa dolog ez a megérzés. Nekem azt mondták, hogy nehogy eláruljam a fiamnak, hogy mi is történt az apjával, mert ki tudja, milyen sokként érné. Így a többiek előtt is titkoltam. Eleinte szegény fiam kérdezgette, hogy hol van Apa. De aztán leszokott róla, és évekig meg sem említette, olyannyira, hogy egy idő után már engem zavart, miért nem érdeklődik. Már 16 lehetett, amikor azt javasolták, hogy most már én beszéljek vele apja haláláról. Aztán kiderült, hogy tudta jól a fiam. – Azt gondoltad, Anya, hogy hülye vagyok? Csak nem akartam bolygatni, ha te hallgatni akarsz róla – mondta kamaszkorában. Nem lehetett becsapni, csak nekem nem akart rosszat.

Zádori Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr296814123

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Boldog nőnapot, Tourpikay! [Helsinki Figyelő] | minimum+ 2013.03.10. 03:32:26

[...] Ösztönös volt, de most már értem, mennyire fontos volt neki, hogy nem engedtem el, nem adtam fel, hanem tartottam benne a lelket, és ő is élni akart. Már éppen letelt az a 24 óra, amit a namruzi orvos mondott, amikor felnyögött és megrezdült a szemhéja. Hívtam az orvost, megvizsgálta a pupilláját, de ő nem látott semmi biztatót. Aztán amikor már másodszor nyögött fel, akkor mindenki elkezdett örülni. – Csoda történt, a halott életre kelt! – kiabálták, és akár hiszi, akár nem, az orvosok összepuszilták egymást. Engem meg arról faggattak, hogy mit csináltam vele. Csak annyit tettem, hogy végig anya maradtam, és nem adtam fel, és a fiam ezt megérezte. A bejegyzés itt folytatódik. [...]