Helsinki Figyelő

Az elmúlt napokban a kettős állampolgárság intézménye ismét a figyelem középpontjába került, mivel egy szlovákiai, magyar nemzetiségű lelkészt a magyar állampolgárság felvétele miatt töröltek a szlovák lakcím-nyilvántartásból. Korábban az idén százéves Tamás Aladárné vesztette el szlovák állampolgárságát frissen szerzett magyar állampolgársága miatt.
Bejegyzésünkben a kettős állampolgárság intézményét vizsgáljuk meg jogász szemmel. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon sérti-e a nemzetközi jogot, ha egy állam tömegesen állampolgárságot ad nemzetiségi alapon, nem a területén élő embereknek, vagy ha az állampolgárság megszüntetésével bünteti egy másik állampolgárság felvételét.

Az államok maguk dönthetik el, hogy kinek adnak állampolgárságot?

Az állampolgárság az állami önrendelkezés egyik alappillére, de ma már a nemzetközi jog is számos ponton beleszól ebbe. Néhány példa erre: az állam önkényesen nem veheti el senki állampolgárságát, nem lehet megfosztani csak egy adott nemzetiségi csoportot az állampolgárságától, és biztosítani kell, hogy a férfiak és nők között ne legyen különbség az állampolgárság megszerzése vagy gyermekeikre való „átörökítése” terén. További szabályok őrködnek afölött, hogy lehetőleg senki ne válhasson hontalanná (azaz állampolgárság nélkülivé).

A kettős állampolgárság is tiltott gyümölcs?

A kettős állampolgárság történelmileg egyáltalán nem volt elfogadott. Magyarországon régóta törvényes a többes állampolgárság, de számos ország köztük 11 EU-tagállam, például Németország, Csehország, Hollandia és Spanyolország a mai napig nem teszi lehetővé állampolgárai számára más állampolgárság felvételét az eredeti állampolgárság elvesztése nélkül. A szlovák szabályozás tehát nem egyedülálló. Viszont tény, hogy a többes állampolgárság egyre elfogadottabb Európában: a korábban ezt elutasító EU-tagállamok mintegy harmada – például Svédország, Finnország és Belgium – döntött úgy az elmúlt évtizedben, hogy állampolgárai számára engedélyezi másik állampolgárság megszerzését. Épp a napokban döntöttek Csehországban is arról, hogy hamarosan megszüntetik a többes állampolgárság tilalmát. A tendencia jól tükrözi az európai társadalom változását. A kettős állampolgárság elutasítása értelmetlennek tűnik az integrálódó Európa országaiban, hiszen a lakosság jelentős része mindenhol „külföldi származású”, és egyre több a vegyes házasság is.

Nemzetközi jogot sért Magyarország a kedvezményes honosítás lehetővé tételével?

A válasz egyértelműen nem. A Magyarország által aláírt nemzetközi egyezmények nem tartalmaznak olyan szabályt, amely megakadályozná az állampolgárság egyszerűsített, a szokásos feltételeket figyelmen kívül hagyó megadását a magyar származású, magyar anyanyelvű, vagy magyar önazonossággal rendelkező személyeknek.

Számos európai országban – például Németországban, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban stb. – lehetséges, hogy a külföldön élő, de nyelvi/nemzeti identitásukat megőrző személyek könnyített feltételekkel, vagy szinte automatikusan állampolgárságot szerezzenek. Ez két esetben jellemző. Egyrészt Kelet- és Közép-Európában, ahol – az ismert történelmi okok miatt – a nyelvi/nemzetiségi határok többnyire nem esnek egybe az államhatárokkal. Másrészt olyan, nagyszámú migránst kibocsátó országok esetében – mint például Mexikó vagy Törökország –, amelyek tágítani szeretnék nemzeti kereteiket, és meg kívánják őrizni a külföldre vándorolt állampolgáraik és azok leszármazottainak kötődését az „anyaországhoz”.

A magyar kormány eljárása azonban a kedvezményes honosítás során nem volt problémamentes, hiszen ismerve a szlovákiai politikai helyzetet, az ellenséges reakció várható volt. Az új Alaptörvény kimondja: „Magyarország, az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve, felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését”. Ha a kormány ezt az alkotmányos elvet az állampolgárság megadásával kívánja érvényesíteni, akkor ehhez alapos diplomáciai előkészítésre lett volna szükség. Az állampolgársági törvény módosítása előtt konzultálnia kellett volna a szlovák hatóságokkal, és egyidejűleg törekedni kellett volna a nacionalista indulatok csillapítására is. Mivel ez nem történt meg, félő, hogy a két ország, pontosabban a két kormányzat között kialakult rossz viszony a szlovákiai magyarságot hozza nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetbe.

A szlovák reakció megfelel a nemzetközi jognak?

A kettős állampolgárságot a szlovák állampolgárság elvesztésével „szankcionáló” szlovák jogszabály szövege alapján nem állapítható meg az egyértelmű kötelezettségszegés. A szlovák alkotmány tiltja az állampolgárságtól való önkényes megfosztást. Esetünkben azonban nincs szó önkényességről, mert a magyar állampolgárságot megszerzők – a hatályos és kiszámítható jogszabályi rendelkezés alapján – számíthattak szlovák állampolgárságuk elvesztésére, és a döntés ellen bírósághoz fordulhatnak. A hontalanság veszélye sem fenyegeti őket, hiszen már megszerezték a magyar állampolgárságot. Jogszabályi szinten diszkriminációról sem beszélhetünk, hiszen a szlovák törvény szerint, a cseh, osztrák, vagy amerikai állampolgárságot felvevők is elvesztik a szlovák állampolgárságukat.

Szó sincs azonban arról, hogy a szlovák szabályozással minden rendben lenne. A nemzetközi jogi kötelezettségeket nem csak a jogszabály szövege, hanem annak alkalmazása is sértheti. Meg kellene vizsgálni, hogy a kettős állampolgárságot tiltó, 2011-es szlovák szabályok alapján vajon elvesztették-e a szlovák állampolgárságukat más, nem magyar állampolgárságot szerző személyek is. Ha megállapítást nyer, hogy a rendelkezést csak magyarokkal szemben alkalmazzák, az – mint diszkriminatív bánásmód – megsértené Szlovákia nemzetközi kötelezettségeit.

A szlovák kormányzat reakciója azonban e lehetőségtől eltekintve is elfogadhatatlan. Az érintett, magyar nemzetiségű emberek, frissen szerzett magyar állampolgárságuktól függetlenül is, számtalan szállal kötődnek Szlovákiához: ott születtek, egész életükben ott éltek, ott fizetnek adót, beszélnek szlovákul, sőt, nagy valószínűséggel, soha nem is éltek másik országban. Az, hogy a magyar identitásukat a magyar állampolgárság felvételével is szeretnék kifejezni, nem lehet ok a szankcióra. Különösen annak ismeretében nem, hogy Szlovákia is számos esetben adott állampolgárságot „határon túli szlovákok” számára. Ráadásul mindkét ország tagja az Európai Uniónak, és az uniós állampolgárság révén a magyar állampolgárok szabadon dolgozhatnak és lakhatnak Szlovákiában, ahogy a szlovákok is Magyarországon.

Mi lesz azokkal, akik a magyar állampolgárság felvétele miatt elvesztik szlovák állampolgárságukat?

Ők magyar és EU-állampolgárként továbbra is gyakorolhatják a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz fűződő jogaikat, a legtöbb területen a szlovák állampolgárokkal azonos bánásmód illeti meg őket. A jogaik érvényesítése azonban sok macerával jár: végig kell járniuk a szlovák hivatalokat, új igazolványokat, okmányokat kell csináltatniuk, aminek természetesen költségvonzata is van. Ráadásul nem vehetnek részt a 2012. márciusi országgyűlési választásokon, ezt ugyanis csak a saját állampolgárai számára teszi lehetővé a szlovák választójogi törvény (hasonlóan a magyarhoz).

Irány Strasbourg?

A strasbourgi bíróság az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartását felügyeli, amely nem foglalkozik az állampolgárság kérdésével. Így a jogorvoslat sikere igen kétséges. Még akkor is, ha a közelmúltban egy esetben már előfordult, hogy a magánélet tiszteletben tartásához való jog kapcsán a bíróság vizsgálta az állampolgárságtól való megfosztás jogszerűségét. Összességében nagyon kevés nemzetközi bírósági ügy foglalkozik az állampolgárság témájával, és azok sem szolgálnak semmilyen útmutatással erre a helyzetre. Ráadásul, mielőtt Strasbourghoz fordulhatnánk, az összes hazai jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteni, tehát csak a szlovák bírósági eljárás lezárulta után kerülhetne az ügy a nemzetközi fórum elé.

Mindent összevetve valószínűtlennek tűnik, hogy akár a strasbourgi bíróság, akár az EU záros határidőn belül elmarasztalná és a kettős állampolgárság elismerésére kötelezné Szlovákiát. Ez rossz hír a politikusok számára is: úgy tűnik, a kialakult helyzetet csak politikai megegyezéssel rendezhetik.

Szerző: El Duende

Múlt pénteken nyújtották be a kormányzó koalíció képviselői a 2011. december 23-i LMP-s élőlánccal kapcsolatos közkegyelmi törvény tervezetét. Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk, valóban egyenlőségjelet kell-e tenni a két akció közé, ahogy azt többen elvárnák. Például Török Gábor politikai elemző, aki blogjában kifejtette: a megmozdulások lényege közös, hisz mindkét esetben parlamenti képviselők tiltakoztak a polgári engedetlenség útjára lépve, ezért míg a politikusoktól csak-csak elmegy, hogy párthovatartozásuktól függően teljesen máshogy ítélik meg a két esetet, „de akinek nem ez a hivatása, az azért lehetne egy kicsit következetesebb”.

Nos, nekünk nem ez a hivatásunk, mégis alapvetően különbözőnek látjuk a két akciót. Minden bizonnyal azért, mert míg a politikai elemző szemszögéből mindkét esetben csak, vagy elsősorban annyi látszik, hogy parlamenti pártok az utcára, mégpedig a Parlament előtti utcára vitték a politikát, tehát kiléptek a politizálás szokásos keretéből, jogászként érzékelünk egy jelentős, bár első pillantásra talán nehezen észrevehető eltérést: az egyik esetben valóban polgári engedetlenségről van szó, a másikban viszont nem.

A polgári engedetlenség lényege, hogy az érintettek formálisan jogellenes cselekménnyel hívják fel a figyelmet arra, hogy a jogrendszer valamilyen szabálya, vagy intézményének működése nem felel meg az alapvető erkölcsi, jogi elveknek. Az engedetlenség azért „polgári”, mert akik ehhez folyamodnak, alapvetően tiszteletben tartják a jogrendet. Ebből az következik, hogy a jogszabályok tudatos megsértése csak végső eszköz lehet: olyankor használatos, ha az engedetlenkedők már minden jogszerű megoldást kipróbáltak, de nem jártak sikerrel, vagy eleve nincsenek is jogi eszközeik a problémás szabály vagy gyakorlat megtámadására, megváltoztatására. Ennek a meghatározásnak az LMP akciója megfelelt, a Fideszé azonban nem.

Fotó: HVG/Fazekas István

2007-ben a kordont a rendőrség a rendőrségi törvénynek az úgynevezett személy- és létesítménybiztosítási intézkedésre vonatkozó szabályai alapján állította fel. Ez ellen az intézkedés ellen a törvény biztosítja a panasz lehetőségét, amelyet ugyan elsőfokon a budapesti, másodfokon pedig az országos főkapitány – tehát maga a rendőrség – bírál el, azonban végső soron bíróság előtt is megtámadható. Szintén indítható személyiségi jogi per a mozgásszabadság megsértése miatt, továbbá egy, a lezárt területre szóló demonstráció bejelentése, majd a bejelentés rendőrségi elutasítása után meg lehet próbálkozni a gyülekezési törvényben szabályozott soron kívüli bírósági jogorvoslattal is.

Van tehát nem is egy jogi lehetőség a sérelmesnek tartott helyzet orvoslására. A jogtisztelő polgári engedetlenkedőnek először ezt az utat kell megpróbálnia, és csak akkor nyúlhat a hidegvágóhoz, ha nem jár sikerrel, vagy az eljárás olyannyira elhúzódik, hogy a további várakozásnak nyilvánvalóan nincs értelme. Csak ilyen előzmények után mondható ugyanis, hogy a tudatos jogsértés valóban a jogrendszer tiszteletén alapul. A Fidesz (szemben például a Helsinki Bizottság társelnökével, aki benyújtotta és – bár tagadhatatlanul hosszú idő alatt – végül sikerre vitte a Kossuth tér lezárása elleni rendőrségi panaszt) úgy esett neki a kordonnak, hogy azt megelőzően 100 napig semmit sem tett az elbontásáért, noha több jogi eszköz közül választhatott volna ennek érdekében.

Fotó: HVG/Stiller Ákos

Az LMP ezzel szemben nem egy bíróság vagy más hatóság előtt megtámadható, jogi úton orvosolható anomália ellen tiltakozott az élőlánccal, hanem a kétharmados parlamenti többség által meghonosított, az érdemi politikai vitát lehetetlenné tevő, és így az ellenzéki szerepet teljességgel kiüresítő jogalkotási gyakorlat ellen. (Ne feledjük, december 23-án ebből a szempontból szimbolikus jelentőségű események történtek az Országgyűlésben: többek között a választójogi törvény elfogadása és a házszabály azon módosítása, amelynek értelmében ülésszakonként hatszor úgy lehet törvényt hozni, hogy a frakciók mindössze 15 percet kapnak a véleményük kifejtésére.) Az Alkotmánybírósághoz fordulás feltételeinek módosításával az LMP képviselői számára lehetetlenné vált, hogy akár a tartalmukra, akár az elfogadásuk módjára hivatkozva kérjék egyes törvények megsemmisítését, így a jogrendszeren belül nem maradt számukra eszköz az annak szellemét sértő intézményi gyakorlattal szembeni fellépésre. Demonstrációjuk ezért – szemben a Fideszével – valóban a jogrendszer lényegének tiszteletén alapuló polgári engedetlenség volt. Nem szükségszerű tehát, hogy következetlen, politikailag elfogult, vagy kettős mércével mér, aki nem tesz egyenlőségjelet a kordonbontás és a karácsonyi élőlánc közé.

Szerző: Mortal Wombat