Helsinki Figyelő

Az orosz külügyminisztérium nemrégiben jelentést tett közzé az unión belüli emberi jogi helyzetről. A Magyarországról szóló rész legalább annyira szól hazánkról, mint az orosz politikai valóságról.

[caption id="attachment_1241" align="aligncenter" width="560" caption="Putyin és Medvegyev képe választási kampány idején. Kirakós játék"][/caption]

„Az Európai Unió intézményei csupán névlegesen ellenőrzik az Alapjogi Charta tagállamok általi tiszteletben tartását, és gyakorlatilag nem vesznek tudomást az EU-n belüli valódi helyzetről. Az unió vezető szervei legalábbis elnézőek a tagállamok által elkövetett emberi jogi sérelmekkel szemben. […] Az antidemokratikus magyarországi reformok vizsgálatát gyakorlatilag »takarékra állították«” – fogalmaz a moszkvai külügy harcos emberi jogi szervezeteket megszégyenítő sarkossággal. Ez azonban – ahogy a Trabant használati tanácsadója fogalmazott – nem szabad, hogy könnyelműségre, jelen esetben elhamarkodott ítéletre csábítsa az olvasót. Nem, az orosz külügy nem lett még az Amnesty International titkos agentúrája. A mikulásnapra időzített jelentés mögött továbbra is jobban érzékelhetők Moszkva sajátos politikai és diplomáciai érdekei, mint az emberi jogok és a demokrácia iránti őszinte elkötelezettség.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma hosszú ideje évről-évre elkészíti országjelentéseit, amelyek sorra veszik egy-egy állam emberi jogi problémáit. Amerikának is megvannak a maga szuperhatalmi és geopolitikai preferenciái, ezeknek a jelentéseknek a túlnyomó többsége mégis haszonnal forgatható, mert metodikája kiforrott, az információk több oldalról érkeznek és ellenőrzik őket. A jogvédők előszeretettel hivatkoznak megállapításaikra, már csak azért is, mert nem egyszer ők maguk a forrásuk.

Dacosan

Az orosz változat egyelőre nem ilyen. A moszkvai külügy még az elnök Medvegyev felkérésére készítette és publikálta első jelentését az unióról és Amerikáról, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy tompítsa az országát érő emberi jogi bírálatok élét, mondván, „Amerikában meg verik a négereket”. Medvegyev azóta már miniszterelnökként felügyelheti a munkát, amely egyelőre leginkább dacreakció a nyugati kritikákra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a moszkvai külügy a dokumentum publikálásával egy időben sajtóközleményben tartotta fontosnak leszögezni, hogy az még véletlenül sem dacreakció.

A Magyarországról szóló orosz bírálatot ezzel együtt sem lehet kézlegyintéssel elintézni. A cigányok/romák hazai helyzetéről írottak például pontosak: „A romák helyzetével kapcsolatos probléma továbbra is égető. Nagy többségük alacsony társadalmi státuszú, és emberi jogi aktivisták szerint a diszkrimináció különböző formáinak esnek áldozatául. Jelenleg mindössze a 400 ezer munkaképes roma egynegyedének van keresete. Általában rosszul fizetett vagy időszaki munkát végeznek. A romák gyakorlatilag mindig az elsők között vannak az elbocsátásoknál és gyakran nem tudnak legális módon visszakerülni a munkaerőpiacra. Életszínvonaluk sokkal alacsonyabb az országos átlagnál – mint ahogy minden társadalmi-gazdasági jellemző tekintetében hátrányban vannak. Várható élettartamuk tíz évvel alacsonyabb az átlagnál, és kétharmaduk szenved valamilyen krónikus betegségben. Az elmúlt években megfigyelhető a különböző nacionalista, cigányellenes retorikával élő csoportok előretörése, illetve gyakorivá váltak a hivatalos személyek által a nyilvánosság előtt tett, médiában elhangzó romaellenes kijelentések.”

A moszkvai jelentés készítői nagy figyelmet szentelnek a budapesti kormány azon megkésett igyekezetének, hogy az egykori pártállami rendszer bűneit, így a „kommunista terrort” szankcionálja és a felelősöket megbüntesse. Az oroszok eleve nem tudnak ilyenekről, és – noha a néhai Jelcin elnök erről másképpen vélekedett – tagadják, hogy a szovjet megszállás alatt országunk elveszítette volna állami szuverenitását. Szóvá teszik, hogy az Alaptörvény preambuluma egyformán kezeli a náci megszállást és a németek kiűzését, valamint egészen odáig mennek, hogy az új alkotmány voltaképpen megkérdőjelezi a II. világháborút lezáró békerendszert és burkoltan a fennálló államhatárok megváltoztatására irányul.

A jelentés kitér a 2011 végén sebtében összelapátolt, azóta már egyenesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” visszásságaira. Egyetértve idézi azokat a véleményeket, miszerint az Orbán-kormánynak a voltaképpeni célja ezzel az, hogy „alkotmányosan” előkészítse az utódpárt MSZP betiltását.

Az új választási rendszer, a médiaszabályozás és az egyházügyi törvény miatt is összevonja szemöldökét az orosz külügy. Nyilván, jó okkal teszi, bár utóbbi esetben például kisebb hibát vét – nem ritka ez másutt sem –,amikor az emberi erőforrások miniszterének jogköreként azonosítja, miszerint ő tenne javaslatot a parlamentnek az egyházak nyilvántartásba vételéről. (Valójában erre az Országgyűlés emberi jogi bizottsága jogosult.)

Plajbász atyuska

A jelentés egészét tekintve nem is a pontatlanságok a legfeltűnőbbek, inkább az aránytalanságok. Az MTI-nek a jó hírnév megsértése miatt Balavány György újságíró ellen indított polgári pere, persze, abszurd, de mindenképpen eltörpül, mondjuk, a jogállam szétverése és az alkotmányos berendezkedés Fidesz-komfortossá fazonírozása érdekében tett koncepciózus lépéssorozattal szemben. És pontosan ezek bemutatásában a leggyengébb a jelentés.

Az orosz külügy országunkra, jelesül kormányunkra vonatkozóan nagy respektussal emlegeti a Velencei Bizottság (VB) kritikáját, amely a jogállamiság felszámolásának folyamatát veszi számba. Mégsem képes felmondani a leckét. Nem mintha azt képzelhetnénk, hogy az orosz diplomáciai apparátusban ne lennének felkészült szakemberek. Csakhogy azokban az ügyekben a jelentés feltűnően hallgat vagy mismásol, amelyek Putyin rezsimjének is kínosak. Amint a magyar és orosz helyzet áthallásossá válik, nekilódul a szerkesztői ceruza. Nem mindenütt, persze, hisz már nem Gromiko irányítja az apparátust. Így például a moszkvai külügy annak ellenére szóvá teszi a magyar börtönviszonyokat, a zsúfoltságot vagy fogvatartás mostoha körülményeit, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága töméntelen esetben marasztalta el ez ügyben Oroszországot.

A szerkesztő azonban már „nem hibázik” a hatalmi ágak szétválasztása és a bíráskodás függetlensége ügyében. Noha a helyzet világos, és elég lenne a VB megállapításait szemlézni, a jelentés itt a dokumentarizmus helyett a fikciót alkalmazza, mintha bizony az új bírósági rendszer legnagyobb hibája a „hatékony parlamenti ellenőrzés hiánya” lenne. Erről azonban szó sincs. Csakhogy a magyar helyzet pontos és kritikus leírása felérne a putyini orosz állapotok miniszteriális bírálatával. Márpedig egykor Medvegyev nem ezt adta feladatul.

Zádori Zsolt