Helsinki Figyelő

A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.

[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"][/caption]

Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.

Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.

Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.

Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.

A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.

A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.

A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.

Gyulai Gábor

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg

Élénk vita övezi a Siófoki Városi Bíróság elnökének döntését, aki erkölcsre hivatkozva indokolta a Horthy-szobrot vörös festékkel leöntő Dániel Péter enyhe ítéletét. A Magyar Helsinki Bizottság praxisában olyan is akadt, hogy a bíró a jogszabályokkal szembemenve egyenesen erkölcsi alapon döntött. A bírát figyelmeztették.

[caption id="attachment_877" align="aligncenter" width="560" caption="A rongáló és a megrongált tárgy"][/caption]

A Horthy-szobrot piros festékkel leöntő Dániel Péter ügyvédet a Siófoki Városi Bíróság bűnösnek mondta ki rongálás vétségében a sértettnek okozott kár miatt. Megrovásban részesítette, de kimondta azt is, hogy cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt".  Kónya István, a Kúria elnökhelyettese sietett elítélni a bírói indokolást, mondván, a jog, az ítélkezés, a büntető igazságszolgáltatás soha nem állhat az erőszak mellé. Utóbbiban igaza van a főbírónak. De a helyzet sommás megítélésén túl szerintem érdemes megvizsgálni a vitatott döntést közelebbről is.

Az eset rávilágít az egyik legrégibb jogelméleti dilemma lényegére, arra, hogy mi a jog és az erkölcs viszonya, pontosabban: erkölcsi természetű indokok megjelenhetnek-e egy jogállami bíróság döntésének indokolásában. Akár úgy, hogy bírák közvetlenül erkölcsi megfontolásra alapoznak egy döntést, ami adott esetben jogilag vitatható lesz, mert a bírói erkölcsi intuíciójából nem jogszerű döntés következik; akár úgy, hogy a bíró jogilag helyes döntést hoz, de a döntés indokolásában kijelenti, hogy a jogilag elmarasztalt cselekvést egyébként erkölcsileg helyesnek tartja.

Az első esetre volt példa a Helsinki Bizottság praxisában. Egy jelenleg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt járó ügyben tiltott kéjelgésért harminc nap elzárással sújtott nő a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadása előtt már jelezte a családvédelmi szolgálatnál, hogy terhes, és a terhességét meg kívánja szakítani. Ezt követően a börtönben azt is kijelentette, hogy akár a büntetés-végrehajtás szervezetrendszeréhez tartozó, akár „külső” kórházban hajlandó magát alávetni a beavatkozásnak. A Gödöllői Városi Bíróság az elzárás félbeszakítása iránti kérelmet elutasította, és indokolásában kifejtette: „a bíróság tájékoztatja az eljárás alá vont személyt, hogy a bíróság nem nyújt segítséget olyan – egyébként törvényben, bizonyos körben meghatározott és engedélyezett – deviáns magatartás végrehajtásához, mely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő.”

Mire a nő szabadult, már nem volt lehetőség az abortusz elvégzésére, így 2008 áprilisában megszülte gyermekét. Pedig a jogszabályok alapján a szabálysértés miatt elzárt nőnek joga volt a büntetés megszakítására, az ellenkező álláspont mellett pedig nincs igazán jogi érv. A döntés valójában azért lett ez, mert a deviánsnak tekintett magatartáshoz, az abortuszhoz a döntéshozó bíró önkényesen nem akart hozzájárulni, miközben a művi terhesség-megszakítást a jog egyébként lehetővé teszi. Ebben az ügyben fegyelmi eljárás indult a bíró ellen, amelynek végén figyelmeztetésben részesült.

Dániel Péter esetében bizonyos tekintetben másról van szó. A két ügy annyiban persze azonos, hogy a bíró a döntésének indokolásában erkölcsi álláspontot fogalmazott meg, pedig a bírói felhatalmazás jogi értékelés kialakítására szolgál, és kívánatos, hogy elkerülhetetlen eseteket kivételével (pl. ha egy szerződés semmiségéről döntenek annak jó erkölcsbe ütközése miatt) a bírói ítéletben sem írásban, sem szóban ne legyen helye olyan kitételeknek, amelyekről a bíróság politikai vagy erkölcsi véleményére lehet következtetni. A bírónak ugyanis meg kell maradnia pártatlannak, és ez a követelmény a pártatlanság látszatát is magában foglalja. Ugyanakkor ez ennél mégis bonyolultabb kérdés, hiszen egyes eseteknek lényeges a politikai, történeti és erkölcsi kontextusa.

A két eset azonban annyiban eltér egymástól, hogy a szoborrongálási perben morális megfontolások nem befolyásolták a bírói döntés érdemét, vagyis az ítélkező bíró kimondta, hogy Dániel Péter bűncselekményt követett el, és ezért el is marasztalta őt. (Szakmai probléma ezzel az, hogy a bűncselekmény fogalmi eleme a társadalomra veszélyesség, és ha egy cselekményt társadalomra veszélyesnek minősítünk, akkor lehetetlennek tűnik azt egyszerre társadalmilag hasznos magatartásként értékelni az indokolásban.)

Ugyanakkor valóban nem lehet arról megfeledkezni az ítélet kialakítása során, hogy a cselekmény a politikai véleménynyilvánítás egy olyan esetét jelentette, amelyben nem egy közveszélyes bűnöző rombol egy akármilyen szobrot. A jog és az erkölcs nem választható el hermetikusan egymástól, mert akár a jogértelmezésben, akár a büntetéskiszabásban az alkotmánnyal összeegyeztethető erkölcsi megfontolásoknak is van korlátozott szerepük. Például azt, hogy mi az adott helyzetben általában elvárható magatartás, részben elkerülhetetlenül erkölcsi természetű indokok fogják meghatározni, és erkölcsi természetű megfontolások alapján veszi figyelembe enyhítő körülményként a bírói gyakorlat a sértett felróható közrehatását is. Ezért az indokolásának szerintem így kellett volna szólnia:

Dániel Péter tette a véleménynyilvánítás egy formája volt, amelyet egy olyan történelmi szereplő szobrának felállítása miatt hajtott végre, akinek a vészkorszakban történtek miatt történelmi felelőssége is van. Ugyanakkor az elkövető maga vállalta azt, hogy a cselekményét nyilvánosan hajtja végre, tudatosan vállalva ezzel a büntetőjogi következményeket. Az általa erkölcsi alapon elítélt történelmi szereplővel (akinek felelőssége a kárpótlási törvény alapján is megalapozható, hiszen az általa kormányzóként aláírt törvények alkalmazásával okozott jogsérelmek miatt kárpótlás járt) szembeni felháborodását azonban a Btk.-ba ütköző módon fejezte ki, amire a bíróság a megfelelő jogkövetkezményeket alkalmazta, a büntetés kiszabása során pedig értékelte azt a tényt, hogy a vádlott nyilvánosan vállalta tettét, és egy olyan szimbolikus szereplővel szemben fejezte ki jogsértő módon a véleményét, akinek felelőssége van a zsidótörvények meghozatalában és 600 ezer magyar zsidó állampolgár szisztematikus kivégzésében.

Ebben az indokolásban megjelenik az, hogy Dániel Péter nem akármilyen szobrot öntött le, hogy felháborodása érthető és tette véleménynyilvánítás, de nem jelenik meg benne az, hogy a jogsértést társadalmilag hasznosnak vagy erkölcsileg helyesnek tartja a bíró. Körülbelül olyan ez, mint amikor a menthető felindulásból elkövetett emberölésnél azt mondja maga a jogalkotó, hogy a menthető (vagyis erkölcsileg lényeges) motiváció alacsonyabb szankciót indokol, de azt nem mondja senki, hogy az erőszakos magatartással megvalósított jogsértést társadalmilag hasznosnak lehet tartani. A történelem, kortárs publicista vagy bármely állampolgár alkothat ilyen ítéletet egy jogellenes cselekedetről, bíró semmiképpen nem.

Ezzel együtt az ítéletet meghozó bíró komoly érdeme, hogy az esetet a szokásos mechanikus jogalkalmazással szemben alapjogi kérdésként is vizsgálta, vagyis figyelemmel volt arra, hogy az egyébként tényállásszerű cselekedet a véleménynyilvánítás esete, és az sem kerülte el a bíró figyelmét, hogy a vélemény tartalmilag a demokratikus jogállam melletti elkötelezettséget fejezi ki. Helytelen lenne megfeledkezni erről a tényről akkor, amikor szakmai kritikát fogalmazunk meg a döntésről, illetve annak indokolásáról.

(Időközben kiderült, meglehet, a bíró indoklását az MTI tudósítója rosszul idézte. Ettől álláspontom az erkölcs és a jog viszonyáról nem változott.)

Tóth Balázs