Helsinki Figyelő

Jól hangzana, de nem lenne igaz, hogy ezen a világon, ebben a globopolisban, mindenki potenciális menekült. Az ágy alatt a becsomagolt bőrönd legalább annyira frusztrál, mint amennyire erőt és biztonságot ad. Ezzel együtt olykor, lelki tornaóraképpen, el kell képzelni, mi volna, ha menekülnünk kéne. Ha egyszer csak, nem váratlanul, de hirtelen menekülni kell. Nem szívesen, de kénytelen vagyok leírni, hogy immár Európa nagyobb része biztonságosabb és sokkal szabadabb élőhely, mint a mindennapi Magyarország.

Ha menekültekről beszélünk, a leghasznosabb a helyükbe képzelni magunkat, minél élénkebb képzelettel, és a lehető legnagyobb affinitással a részletek iránt.

Elképzelni nemcsak előre, hanem visszafelé is. Lepergetni az ismerős toposzt 1956 őszéről. Hajnal van, lőnek, szétágyúznak mindent, Budapestet feltétlenül. Adódik alkalom, tán keressük is, ismerősünk ismerősén keresztül szerzünk helyet egy az osztrák határ felé tartó teherautóra. Fölóvakodunk a lakásba a pincéből, fél óránk sincs, dönteni kell, hogy mi fér két bőröndbe – semmi és minden, de ez most érdektelen.

Elképzelni, ahogy tíz perc alatt összepakolunk, aztán ülünk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, sikerül az elhagyandó hazánkra gondolni, még a Himnusz is átfut az agyunkon, s hogy vajon mikor sírunk majd először odaát, de leginkább a csap csöpögése foglalkoztat, meg a beleink, hogy nem tudjuk eldönteni, nem kéne-e indulás előtt még egyszer vécére mennünk.

Azt a hazát -- a 20. század és a szovjet blokk közepén -- elhagyni akkor is, később is nagyon mást volt, mint ezt itt, 2012-ben. Az egy életre szólt, aki elment, nem lehetett benne biztos, hogy hazatérhet-e valaha. Disszidensnek lenni maga volt az irigyelt megbélyegzettség. Az a helyzet aligha ismétlődik meg, de a gondolattal soha nem haszontalan eljátszani, hisz a szabadság akkor a legnagyobb érték, ha nincs, viszont csak addig lehet megvédeni, amíg van.

Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, tán innen a félelem az idegentől, a mástól, aki minket és csak minket akar kiszorítani a kevesünkből. Ezt az országot a 20. században összehasonlíthatatlanul többen hagyták el, mint ahányan ide menekültek, lengyelek, görögök, határon túli magyarok, keletnémetek. A hazánk önmagában sose volt eléggé vonzó, talán az utóbbi 18 évben, az Európai Unió részeként valamennyire. A harmadik világ felől nézve ez még mindig második világ.

Csak az ötvenhatos forradalom után nagyjából kétszázezer magyar hagyta el az országot, felfoghatatlanul nagy szám. Ezt a tömeget a Nyugat tisztességgel befogadta, mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harmincöt év, a dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és, hogy úgy mondjam, nincs szocializálva a hálára.

Elképzelni, különös tekintettel a részletekre,hogy már hetek óta úton vagyunk, egyik hullaszagú furgonból pakoltak minket a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt.

Elképzelni, hogy egy másik kontinens végtelenül idegen, hideg országának, hajnali parkolójában a fogaink megállíthatatlan vacogása buktat le. A határőrök előbb óraketyegésnek vélik, aztán természetesen pokolgépre gyanakszanak, s bár megkönnyebbülnek, mikor kitépetik a furgon ajtaját, ennek nem sok jelét mutatják. Ha megetetnek az ideges kutyáikkal, azon sem csodálkozunk. Hatalmas szerencsénk van, hogy a hosszú úton a kísérőink nem lőttek halomra, nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet.

Elképzelni, hogy csak kollektíve létezünk, kollektíve nézünk ki a sötétünkből a hirtelen feltáruló savanyú fénybe, saját arcunk, személyiségünk nincs, szemeink két vérágas, rettegő halacska a rajból.

Elképzelni, hogy senkibb vagyunk a senkinél. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak, lelőtték, lekapcsolták őket, mindegy. Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, kérdi az egyik hátrébbálló hivatalos személy. Mint a sötét éccaka lika, feleli a bizonyos Gyuszi. Igenyest a dzsungelből. Talán szerencsénk, hogy nem értjük, amit mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentenek, a menekülttáborban legalább van takaró, latrina, és levegő.

Elképzelni, hogy még politikai menekült se vagyunk, egyszerűen vesszük a bátorságot, hogy nem akarunk éhen halni, nem akarjuk, hogy lemészároljanak csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára születtünk, élni akarunk, ami a szülőföldünkön nettó képtelenség. Aki majd ideiglenesen törődik velünk, a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradtunk a fekete seggünkön, mért az ő kenyerére, állására, matracára, segélyére hajtunk, ezért, bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik rá, továbbküld, vagy visszatuszkol minket.

Elképzelni, hogy nem tudunk, soha többé nem vagyunk képesek kelleni. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nálunk. Mindezt, s amivel még a fantáziánk kiegészíti a szcénát, el kell képzelni időnként, igen, minimális szolidaritási gyakorlatképpen.

Elképzelni, hogy idős magyar írók vagyunk Magyarországon, aminek nevéből nemrég operálták ki a Köztársaság szót. Volt, illetve van egy rossz, indulatvak mondatunk egy gyorsan és akadálytalanul kiépülő autokráciában, amit helyreigazítottunk, de a hazánk szemforgató heccbajnokait ez nem érdekli. Nem tudnak rólunk semmit, nem olvastak tőlünk semmit, de le akarnak vadászni mindenáron. Nem üldöznek, csupán zsidóznak a magyarozásunkra válaszul, díszpolgárságunkat visszavonják, Kossuth-díjunkat megkérdőjelezik, levegőnket elszívják.

Elképzelni, de minden mocskos kommenttel együtt, hogy egyszer csak, már a hecckampány múltával, úgy érezzük, most szakadt el a cérna, és elhatározzuk, kivándorlunk nyolcvan évesen. Nem is akarunk visszajönni. A szellem, a fajvédelem szelleme kiszabadult a palackból, mérgezi a levegőt háborítatlanul, ki jobban allergiás rá, ki kevésbé.

Elképzelni, hogy magyar romák vagyunk, és próbálunk része lenni a nemzetnek, polgárai az államnak, már amennyire hagyják. Próbálkozunk, nem vagyunk hibátlanok, senki sem az. Olykor nem kapunk, olykor rosszul kérünk segítséget. Az öntudatunkat rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor csak a nyálas erkölcsprédikációkban teszi jóvá, nemessé az embert. Próbálkozunk, igen, a magunk módján, amit kultúránknak mondanánk, ha mernénk, több is és kevesebb is.

Elképzelni, ahogy egyszer csak a torkunkban följön az epe, és feladjuk. Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tettenérhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen.

Elképzelni a napot, amikor itt hagyjuk a hazánkat. Nem vagyunk politikai menekültek, noha azok akarunk lenni, mert csak így maradhatunk Kanadában. Pechünkre volt olyan szerencsénk, hogy minket nem bántottak, nekünk csupán attól kellett félnünk, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás külsérelemmel vagy anélkül. Csak a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hisz lehettünk volna.

Elképzelni, hogy azt hazudtuk, igen, hallottuk a részeg mondatot, hogy „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejünkre húztuk a dunyhát, annyira féltünk, s csak utóbb mesélték, hogy ezt ordítozta egy részeg hungárdista. Igen, mindent megteszünk, hogy kikerüljünk innen, élni akarjuk az egy életünket, ahol hagyják. Ahol legalább elhisszük, hogy hagyják. A hazánk rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni velünk, hogy itt élnünk, s halnunk kell. Örül, ha elrepülünk, talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni.

Elképzelni, ahogy kábán, süketen állunk egy idegen repülőtéren, csúnyák, riadtak és ellenségesek vagyunk, hátunkban az otthon maradók irigy, ellenséges tekintetével, arcunkban a majdani, az esetleges befogadók firtató, legalábbis gyanakvó pillantásaival.

Igen, az az első szolidaritási gyakorlat, hogy ha menekültekről beszélünk, képzeljük magunkat a helyükbe. A helyünkbe.

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr646814025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Parti Nagy Lajos: Az elképzelt bőrönd « Gittegylet 2012.06.15. 13:51:42

[...] a teljes írás a hvg.hu-n (»») [...]