Helsinki Figyelő

Úgy értesültünk, Orbán Viktor miniszterelnök a menekültek világnapján a debreceni menekülttáborban tartott beszédet.

 

A kormányszóvivő egyelőre sem megerősíteni sem cáfolni nem tudta a szokatlan és titkos látogatást, amire a sajtó teljes kizárásával került sor. Ha valóban elhangzott a beszéd, jelentősége aligha vitatható, ezért döntöttünk sietős közléséről. A szónoklatot egyházi és állami méltóságok, valamint külföldi diplomaták mellett nagy tetszéssel fogadta a Debreceni befogadó állomáson lévő mintegy ötszáz menedékkérő és a menekültügyi őrzött befogadó központban fogva tartott közel kétszáz külföldi. A magyar kormányfő új korszakról beszélt a hazai menekültügyben. A nem ellenőrzött eredetű hangfelvétel leírt változatát itt olvashatja: 

Orbán Viktor beszéde a menekültek világnapján (2014. június 20., Debrecen):

Tisztelt Házelnök Úr! Főtiszteletű Püspök Urak! Hölgyeim és Uraim! Kedves Menekült és Menedékkérő Barátaim!

A magyar, mint köztudomású, gavallérosan vendégszerető nép. Nyilván, ezt már maguk is megtapasztalták, amint hatóságaink hozzáértő és elkötelezett szakembereivel találkoztak. Van nálunk egy dalocska, amit minden magyar gyerek az elsők között tanul meg édesanyjától, ami így szól: „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”. És itt most elnézést kérek a Török Köztársaság nagykövetétől. (Nevet.) Excellenciás Úr, még egyszer bocsánat! (Félre.) Akárhogy is, ez nálunk kikezdhetetlen erkölcsi parancs.

Nemrég emlékeztünk meg egy tragikus és felemelő napról. Június 16. az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak emléknapja. Ezen a napon 1958-ban a vérszomjas kommunista hatalom nem egyszerűen ártatlan embereket mészárolt le, hanem olyanokat gyilkolt meg, akik készek voltak életüket áldozni a magyar szabadság és függetlenség ügyéért. De olyan dolgokra is emlékeztünk ezen a napon, amik 1989-ben történtek, amikor a helyszínen százezrek, országszerte és a határokon túl pedig milliók fogadták meg, eddig és ne tovább, nem kérünk többet a hazugságokból, nem kérünk többet az embertelenségből, elég volt gyűlölködésből, eztán szeretetben, merjük kimondani, keresztényi szeretetben kívánunk élni. Új korszak kezdődött.

Mert 1989. június 16. valójában a szívek forradalma volt. Olyan nagy nemzeti felbuzdulás, amelyet soha nem feledhetünk el. Ez – ahogyan nagy tudású magyartanáraink akkoriban fogalmaztak – katartikus élmény volt. És azóta is számtalanszor gondolunk erre, ha bírálóink vagy ellenségeink valamiféle homályos európaiság nevében támadnak bennünket, és – igen, jól hallják, Hölgyeim és Uraim – meg akarják védeni tőlünk a demokráciát. Innen üzenem nekik, nem vagyunk rászorulva a kioktatásukra. Vagyunk mi olyan európaiak, mint a brüsszeli légkondicionált irodákban pöffeszkedők. Sőt, sokszor ők tanulhatnának tőlünk, ha szemforgatás közben aprócskát látásra is használnák azt, amit a Mindenható mégiscsak látószervnek teremtett.

Kedves Barátaim!

Európának ebben a huzatos szegletében hozzá kellett edződnünk, hogy sokszor megpróbálnak letéríteni bennünket a remény és a becsület útjáról. Zaklatott történelmünk, a magyarok történelme azonban nem csak próbára teszi emberségünket időről-időre, de kellő eligazítást is ad, mi a helyes, mi a jó. Első nagy királyunk, az államalapító Szent István már ezer esztendeje ezt írta szeretett fiának, Imre hercegnek: „megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”.

És lőn, legjobbjaink, a legerkölcsösebbek és legbölcsebbek így is tettek: az Árpád-házi királyaink befogadták a menekülő jászokat meg kunokat. Aztán hazát leltek itt a török elől menekülő balkáni népek, pogromtól rettegő zsidók, rabszolga cigányok, hazájukat vesztő lengyelek. A XX. század nagy embermentői között, Wallenberg és Janusz Korczak mellett kell számon tartanunk id. Antall Józsefet és – mert hát nagy szerencsénkre nem esett messze az alma a fájától – a fiát, az első szabadon választott miniszterelnököt is. Antall József 1991-ben, a délszláv háborúk kezdetén kimondta, amit minden magyar gondolt, amit mindegyikünk anyatejjel szívott magába: aki földönfutóvá lett, mert elűzték hazájából, bizton számíthat Magyarországra, a magyarok befogadják. Ez a nevezetes beszéd Mohácson hangzott el, ami nekünk, magyaroknak, mondanom se kell, különös jelentőséggel bír.

Kedves Barátaim!

Minden nagy nemzeti együttmozdulás előfordulnak kishitűek, bizonytalankodók, olykor gáncsoskodók. De még Boross Péternek is, akkori belügyminiszterünknek is az szaladt ki a száján, hogy „Magyarország megtelt”. Ebből is láthatja, akinek van szeme hozzá, hogy még a legvilágosabban gondolkodók is megtévedhetnek – és itt mondok köszönetet a hazáért tett szolgálatáért Boross miniszterelnök úrnak, köszönet érte –, hiszen azóta mindenki tudhatja, hogy ennek éppen az ellenkezője történik: nemhogy megtelne az ország, de évről évre apad. Fogy a magyar, és ezzel együtt fogy a nemzet életereje is. Ne áltassuk magunkat, a népek kegyetlen versenyében a kitűzött nagy nemzeti célok eléréséhez nem vagyunk elegen.

Kedves Barátaim! Excellenciás Úr!

Csak a gyenge ember idézgeti magamagát. Ismernek, noha az ittlévők közül talán nem mindenki (nevet), nekem sem szokásom ez. Mégis, engedjék meg, hogy felelevenítsem a beiktatási beszédemben elmondottakat: „Olyan Európát akarunk, amely belátja, hogy az a közösség, amely nem képes magát biológiailag fenntartani, eltűnésre ítéltetett. Nem akarunk bevándorlást támogató politikát, és nem akarunk kezelhetetlen feszültséget okozó bevándorló tömegeket sem, de akarjuk a gyermekvállalás támogatását, és akarjuk a népességfogyás természetes úton történő megfordítását.” Ebből többen azt az elhamarkodott következtetést vonták le, hogy körömszakadtig akadályozzuk a bevándorlást, vagy hogy nem teszünk eleget a nemzetközi, de főleg emberi kötelezettségeinknek, és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy a hozzánk forduló menekültek minél gyorsabban elhagyják Magyarországot.

Erről szó sincs. Lassan mondom, hogy mindenki megértse: hozzánk minden menekülő nyugton fordulhat, mert itt, a magyarok földjén él még a vendégbarátság elve, s ha kell, az üldözött otthonra lel. Ne felejtsük el, büszke elődeink is messze keletről jöttek, s mai tetteinkkel nem tagadhatjuk meg nyilvánvaló félázsiaiságunkat. De tudni való egyébként is, hogy mindenki jön valahonnan, és tart valahová. A gyökér meg a lomb is ugyanaz a fa.

Kedves Barátaim!

Önök most joggal mondhatnák, szép szavak helyett beszéljenek a tettek. Tudom, hogy azt szokták gondolni a miniszterelnökről, hogy a miniszterelnök vasból van. Az lehet, hogy vasból van, de fogja az idő. Az igazság az, hogy a miniszterelnök nem vasból van, hanem emberből. Márpedig az ember mégiscsak a legjobb matéria, és mi az emberek kormánya vagyunk. Meggyőződésem szerint is gyenge és erkölcstelen kormány az, amely tétlenül nézi, hogy a lelkiismeretesen eljárók, a törvényeket betartó emberek rendre rosszul járnak, míg a lelkiismeretlenek, a farizeusok, a szabályokat kijátszók pedig jól járnak és előnyt szereznek.

Új korszakra van szükség menekültügyben is.

Ezért élve a választóktól kapott példátlanul erős felhatalmazásunkkal, sürgős lépéseket teszünk a menekültügyi őrizet felszámolása érdekében. Felkérem tehát Pintér Sándor miniszter urat, hogy haladéktalanul tegyen lépéseket az arcpirítóan szégyenletes szabályok megszüntetése érdekében. Itt többet nem fordulhat elő, hogy idegenrendészeti érdekekre vagy szabályokra hivatkozva menekülőket zsuppoljanak vissza derék határőreink. Nem történhet meg, hogy bürokratikus előírások akadályozzák a külföldiek családegyesítését. Nem várhatunk tovább a városszéli tömeges menekültszállások kitagolásával. Nem tűrhetjük, hogy megszűnt a menekültek magyarnyelv-tanítása és nem jogosultak többé ingyenes egészségügyi ellátásra. Mi, magyarok egyszerűen nem ilyenek vagyunk, Brüsszel nekünk nem dirigál. Mi az európai ukáz ellenére is segíteni fogunk. Senkit nem hagyunk az út szélén, és senki nem vetünk börtönbe, mert sorsa a magyarok földjére irányította.

Kedves barátaim, magyarok, nem magyarok és a jövő magyarjai!

A menekültek világnapja legyen ezentúl a magyarok nagy ünnepe is, amikor közösen emlékezünk meg honfitársainkról, akiket idegen hatalmak vagy a nemzet árulói űztek el otthonaikból, és bujdosóink messzi idegenben találtak menedéket. De emlékezzünk meg azokról is, akiket elődeinkhez hasonlóan napjainkban űznek el otthonaikból, és most vagy a jövőben tőlünk várnak oltalmat. Legyünk erre büszkék, s nyissuk fel előttük országunk sorompóit, de legfőképpen nyissuk meg előttük szíveinket. Mert a szívek forradalma ma sem érhet véget. Mert a magyarok szívében mindig kell, hogy hely legyen az üldözötteknek. Most és mindörökké.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

A bejegyzés trackback címe:

https://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr186814005

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.