Fischer Ádám nemrég vette át a Wolf-díjat, a világ egyik legtekintélyesebb művészeti elismerését. A nagyszerű karmester a Magyar Helsinki Bizottság tagja. A díjjal járó pénzjutalomról lemondott egyesületünk javára. Nagy örömünkre jövő csütörtökön vendégül láthatjuk a Helsinki-estünkön, amelyen az emberi jogok és zene kapcsolatáról is beszélgetünk. Mintegy felvezetésnek kedves barátunk ezt az írást küldte nekünk.

Szeretnem megköszönni azt a sok jókívánságot, amit a Wolf-díj átvétele alkalmából a Helsinki Bizottság szimpatizánsaitól kaptam. Többen megkérdeztek, vajon az aktuális politikai eseményekkel összefügg-e az, hogy a Helsinki Bizottság javára lemondtam a díjjal járó pénzjutalomról. A válasz igen is meg nem is, ezt szeretném részletesebben kifejteni.

Mivel a Wolf-díjat művészi teljesítményem elismerése mellett emberi jogi fellépéseimért is kaptam, erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy a Helsinki Bizottsággal, amelynek 20 éve a tagja vagyok, valamilyen formában megosszam a kitüntetést. De a végső lökést a „Stop Soros” nevű törvénytervezet adta.

Az a törvényjavaslat, mely Magyarországon a segítségnyújtást, mint olyat bűncselekménnyé kívánja minősíteni.

Ha erről a törvényjavaslatról most Németországban folyna vita, valószínűleg nyílt levelet írtam volna azoknak a képviselőknek, akik egy ilyen jogszabályt készülnek megszavazni. Arra kértem volna őket, hogy aki esetleg meg nem ismerné, menjen el az operába és nézze meg Wagner Walkür című művét. Tudom, hogy egy ilyen kezdeményezés a magyar Országgyűlés képviselői között kevesebb sikerre számíthatna, mint Németországban, és nemcsak azért, mert az Opera éppen zárva tart. De mégis szeretnék abban hinni, hogy aki a Walkürt megismeri és megérti, az legalábbis elgondolkodik azon, hogy egy ilyen aljas „törvényre” rábólinthat-e tiszta lelkiismerettel. A Walkürben is egy szerencsétlen, halálosan kimerült menekülő terhes asszonyról van szó, és az isten, vagyis a hatalom megtiltja, hogy segítsenek rajta. És szól arról a hősnőről, aki képtelen a segítséget megtagadni, inkább szembeszáll mindenkivel, és vállalja, hogy az istenek kitaszítsak maguk közül. Aki így halandó emberré válik az istenek között.

A „Stop Soros-ügy” ma mindannyiunkat arra kötelezi, hogy azok mellé álljunk, akik továbbra is, akár a törvény ellenében is kötelességüknek érzik, hogy a rászorulóknak segítsenek. Nem kívánok abba a vitába belemenni, hogy a menekültek között hány százalékban lehetnek bűnözők, és hogy milyen kulturális veszélyt jelent vagy nem jelent a bevándorlás – és így tovább. Ezt vitassák meg mások. A problémák léteznek, és foglalkozni kell velük, de másként kell őket megoldani, nem úgy, ahogy a kormánytöbbség most szándékozik. A Bibliát sem kívánom most felidézni. Ezt a magukat kereszténynek valló képviselők beszéljék meg a saját lelkiismeretükkel.

De az biztos, hogy én soha nem fogom elfogadni, hogy azzal bűnt követnék el, ha bajba jutott szerencsétlen sorsú embereken segítek. Ha ezt törvény mondja ki, akkor ennek a törvénynek minden eszközzel ellent kell állni, és én magam is, saját személyemben ellent fogok állni. És mindenkit segíteni is fogok az ellenállásban. Nagyon remélem, hogy akkor is, ha ez a készülő törvény jogerőre emelkedik, a civil szervezetek kitartanak küldetésük mellett. Nekünk, jogvédőknek az emberi jogot és az embereket kell védenünk. Az új rendelkezések ellen viszont harcolnunk kell. Mert az embertelen jog.