Hat év alatt 37 rab lett öngyilkos – írta meg a Magyar Nemzet. Ez nem számít nemzetközi összehasonlításban kirívóan nagy számnak, ahogyan a hazai „civil világban” ennél rémisztőbbek az öngyilkossági adatok. De mégiscsak elgondolkodtató, hogyan fordulhatnak elő ekkora számban tragédiák olyan helyeken, ahol a rabok szoros őrizetben vannak, "vigyáznak rájuk". A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint a büntetés-végrehajtás vezetése és a börtönparancsnokok valóban kiemelt figyelmet fordítanak az öngyilkosságok és önkárosítások megelőzésére. Ez az erőfeszítés azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének mulasztások, egyéni, sőt rendszerhibák.

Fotó: Magyar Nemzet

A Magyar Nemzet újságírója megkereste kérdéseivel a Helsinki Bizottságot is, és írásában korrekten idézi megállapításainkat. A hírlapi cikk terjedelmi és műfaji keretei azonban nem teszik lehetővé, hogy jelenség súlyához illő mélységben és árnyaltsággal tárgyaltasson. Azért közöljük az újságírónak írott válaszainkat teljes terjedelmükben, hogy akit a kérdés részletei és bővebb környezete is érdekel, többet is megtudhasson e súlyos problémáról. 

A büntetés-végrehajtás ezt írta a riporternek:

Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a fogvatartottak öngyilkossága, öngyilkossági kísérlete egyetlen esetben sem a személyi állomány közrehatása miatt következett be (...) A büntetés-végrehajtási szervezet személyi állománya kiemelt figyelmet fordít az elítéltek önkárosító cselekményeinek megelőzésére, megakadályozására. A büntetés-végrehajtás fokozott figyelmet fordít a fogvatartottak mentális egészségének megőrzésére. Már a bv. intézetbe történő befogadásuk során pszichológusok és reintegrációs tisztek vizsgálják az elítélteket, felmérik családi körülményeiket, szuicid-veszélyeztetettségüket, ennek figyelembevételével történik a különböző biztonsági kockázati csoportokba sorolásuk. A reintegrációs tisztek és a pszichológusok rendszeresen foglalkoznak a fogvatartottakkal, figyelemmel kísérik kapcsolattartásuk rendszerességét és minőségét, ösztönzik őket a tanulásra, a börtön által szervezett szabadidős tevékenységekben való részvételre, ezzel is csökkentve azokat a tényezőket, amelyek önkárosításhoz vezethetnek.

 Az újságíró ezt kérdezte tőlünk:

1. A Magyar Helsinki Bizottság információi szerint a BVOP állításai helytállóak? Valóban egyetlen alkalommal sem hibázhattak a börtönőrök, bv-dolgozók?

2. Hogyan lennének elkerülhetőek a magyar börtönökben az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek? Milyen módszereket nem alkalmaz a hazai büntetés-végrehajtás?

3. Tudnak olyan esetről, amikor súlyos mulasztások miatt történhetett öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet?

Válaszaink pedig ezek voltak:

Előrebocsájtjuk, hogy az öngyilkosság és önkárosítás nem a magyar börtönök szűk világának válságjelensége. Legalább két évszázados probléma ez, amely rendszereken, sőt országhatárokon is átível. A mai magyar társadalmat is sújtja. Ezzel együtt az államnak is megvan a maga felelőssége a mostani siralmas helyzetért. Nem vagy alig működik intézményes jelzőrendszer a szuicid hajlamú emberek azonosítására, nincsenek intézményes kapaszkodók az egyéni, családi katasztrófahelyzetek kezelésére. Ahogyan nincsen elég hozzáértő pszichológus és pszichiáter sem a civil életben sem. Vannak olyan megyék, ahol például egyáltalán nincsen főállású gyermekpszichiáter.

A börtönök ennek az országnak az intézményei, itt kellene megfelelő körülményeket teremteni. Ez sokszor nem sikerül, és nem mindig a büntetés-végrehajtás a felelős ezért. Több börtönben egyáltalán nincsen pszichiáter, sem főállású, sem szerződéses. Ez sokszor azért van, mert a helyi, megyei szakorvoshiány miatt nem sikerül feltölteni ezeket a státuszokat. Igencsak kétséges, hogy a következő években létesülő nyolc új börtönben (például Komádiban, Csengeren vagy Békésen) sikerül-e majd a szükséges szakellátást biztosítani.

1. A Magyar Helsinki Bizottság információi szerint a BVOP állításai helytállóak? Valóban egyetlen alkalommal sem hibázhattak a börtönőrök, bv-dolgozók?

Mi is úgy tapasztaljuk, hogy büntetés-végrehajtás vezetése és a börtönparancsnokok kiemelt figyelmet fordítanak az öngyilkosságok és önkárosítások megelőzésére. Ez az erőfeszítés azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének mulasztások, egyéni, sőt rendszerhibák. (A 3. pontban ismertetett esetben részletesen tárgyaljuk majd ezeket.) Sokan érkeznek már eleve szuicid hajlamokkal, családból, környezetből elsajátított önkárosító mintákkal. De a fogság  önmagában is traumatizáló hatású. A komisz börtönkörülmények is kétségbeesésébe, reménytelenségbe hajszolhatják őket. A tétlenség, a bizonytalanság, a személyes tér hiánya és a sivár, sőt olykor ellenséges környezet tovább ront a fogvatartottak pszichés állapotán. Részben a túlzsúfoltság miatt, részben az utóbbi években szigorodó rezsimszabályok miatt ez jelenti a legnagyobb gondot. Az előzetes letartóztatást a legnehezebb feldolgozni, ekkor a legnagyobb a veszély. Amikor már véglegesség válik a kiszabott szabadságvesztés, valamivel javul a helyzet, tervezhetőbbé válik a jövő, a fogvatartott jobb eséllyel jut munkához, értelmes elfoglaltsághoz, többet lehet zárkán kívül.

Az utóbbi évek aggasztó jelensége, hogy őrzésbiztonságra hivatkozva egységesen szigorodó rezsimszabályok vonatkoznak minden fogvatartottra. Minden fogvatartottat rendszeresen motoznak akár naponta többször is, a zárkák ajtaját mindig zárva tartják még a fogházas körletekben is, egységesen mindenkinél megtiltják, hogy beszélőn a gyerekét megpuszilhassa, a felesége kezét megfoghassa. A legtöbb helyen most már plexifal választja el minden fogvatartottat családtagjaitól. Ez nyilvánvalóan szükségtelenül fokozza a feszültséget a börtönökben, ez agresszióban, letargiában, de akár önkárosításban is megnyilvánulhat. 

2. Hogyan lennének elkerülhetőek a magyar börtönökben az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek? Milyen módszereket nem alkalmaz a hazai büntetés-végrehajtás?

Az öngyilkosság, az öngyilkossági kísérlet és az önkárosítás eltérő okokból történik és eltérő reakciókat igényel. Európai összehasonlításban a büntetés-végrehajtásban a befejezett öngyilkosságok száma Magyarországon viszonylag alacsony, viszont ez nem jelenti azt, hogy a rendszer ki tudná zárni teljesen, hogy a fogvatartott öngyilkosságot kövessen el, bár a büntetés-végrehajtásnak feladata a fogvatartottak életének és testi épségének megóvása. A fogvatartotti populáció ún. szuicid veszélyeztetettsége magas. Ez azt jelenti, hogy az a rizikófaktorok (pl. szorongás, pszichiátriai betegségek, izoláció, bebörtönzés és egyéb negatív életesemények) fokozottan jelentkeznek. Ennek részben az az oka, hogy a börtönkörnyezetnek nagyon komoly a személyiségromboló hatása. Ezek a hatások a börtönártalmakon keresztül érvényesülnek, ilyenek lehetnek a családi kapcsolatok korlátozottsága vagy a börtönben uralkodó szigorú napirend okozta monotonitás. Minél inkább érvényesülnek a börtönnek ezek a személyiségre gyakorolt negatív hatásai, annál erősebben érvényesülnek ezek a rizikófaktorok is.

A börtönpszichológusok a hazai büntetés-végrehajtásban valóban fordítanak figyelmet a szuicid veszélyeztetettségű fogvatartottakra, viszont az egy pszichológusra jutó ügyszám olyan magas, hogy az sokszor formálissá teszi ezt a figyelmet. Így például a mentális egészségügyi ellátás fejlesztése tovább segíthet az öngyilkosságok és a szuicid helyzetek megelőzésében. A börtön személyiségromboló hatásainak korlátozása is egy rendszerszintű válasz lehet és hozzájárulhat a veszélyeztetettség megelőzéséhez, csökkentéséhez például a kapcsolattartás lehetőségének bővítésével, a személyes kapcsolattartás lehetőségének bővítésével. Több olyan időszak van (pl. a bekerülés után, ítélethirdetés körül, közeli hozzátartozóval elvesztése esetén), amely növelheti a veszélyeztetettséget. Ezek kiszűrésére akkor van lehetőség, ha a börtönök nem csak a fogvatartottak tárolási helyéül szolgálnak, hanem a dinamikus biztonság koncepciójának megfelelően, kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló viszonyok alakulnak ki a felügyelet tagjai és a fogvatartottak között, amelyben a felügyelet tagjai felismerik ezeket a várható veszélyeztető helyzeteket. Nemzetközi kutatási tapasztalatok szerint a túlzsúfoltság is növeli a veszélyeztetettséget, ezért rövidtávon is szükséges egy olyan büntetőpolitikai reform, amely hozzájárul a rendszerbe bekerülő fogvatartottak számának a csökkenéséhez. 

3. Tudnak-e olyan esetről, amikor súlyos mulasztások miatt történhetett öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet?

Itt most egyetlen esetet ismertetünk, amelyben egy öngyilkosság áldozatának családját képviseljük. Az egyik budapesti intézetben helyezték előzetes letartóztatásba egy férfit, aki korábban már többször komoly öngyilkossági kísérletet követett el fogvatartásai során. Emellett gyógyszeres kezelés alatt álló pszichiátriai beteg volt. Éppen ezért a befogadás során az orvos fokozott ellenőrzést írt elő, nem lehetett egyedül hagyni a cellájában, és az őrnek negyedóránként rá kellett néznie. Másnap a börtönpszichológus megszüntette ezt, mondván, feleségével szoros a kapcsolata, ráadásul most született kisbabájuk. A mentségére lehetne mondani, hogy pszichológusként nem tekinthetett bele az orvosi papírokba, igaz viszont, a fogvatartási iratokat megismerhette, amelyből világosan látszott, hogy nagy a veszély. Ezek után hallgatták ki a rendőrök a férfit, aki számára világos lett, hogy előzetesben fogják tartani. Ez annyira összetörte, hogy a rendőrök is jelezték az intézetnek, vigyázni kell rá. A börtönpszichiátria, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmeorvosi Intézet (IMEI) csak két héttel későbbre adott időpontot.

Ezzel együtt a férfi 24 órán tartó kamerás megfigyelés alatt állt, zárkatársa is volt. Csakhogy zárkatárását reggel 8-kor elvitték mellőle. Az őrnek így negyedóránként kellett volna ránéznie, de a valóban sok teendője miatt erre nem volt képes. Ha a parancsnokának nem is, a kamerás megfigyelő kollégájának azért szólt, hogy majd figyeljen jobban. Őt azonban nem izgatta, hogy a férfi 40 percre kikerült a kamera látóteréből. Merthogy a kamera úgy volt felhelyezve, hogy a falra szerelt tévéállvány kitakarta a zárka egy részét. Emberünk pedig fatális módon éppen erre az állványra akasztotta fel magát.

A férfi végzetes halálvágyán túl egyéni és rendszerhibák sorozata, valamint hanyagság, gondatlanság vezetett tehát az öngyilkossághoz. A pszichológus nem ismerhette meg az orvosi papírokat, pszichiáter (a nyilvánvaló kockázatok ellenére) sem látta a beteget. A börtönzsúfoltság miatt az őrszemélyzetre túlzott munkateher nehezedik. Az őr nem tájékoztatta felettesét. A kamerát rosszul szerelték fel, és bár tudtak róla, nem javították meg. A kamerás őr nem tette a dolgát. Valaki úgy helyezte el a férfit, hogy olyan eszköz volt nála, amivel maga ellen fordulhatott (a kapucnijában található zsinórral kötötte fel magát). Mindezek ellenére egyetlen felelőst találtak csak, és a kamerás őr kapott fegyelmit.

A Helsinki Bizottság pótmagánvádas eljárásban képviseli az elhunyt férfi feleségét. Itt a vádlott a pszichológus. Valamint a halált elősegítő hibák és mulasztások, illetve a szankciók elmaradása miatt a strasbourgi bíróságnál is panaszt nyújtottunk be. Ez esetben az alperes a magyar állam.