Helsinki Figyelő

A cigányokat sújtó jogtipró, előítéletekre alapozott, véres per tette eltökéltté II. Józsefet abban, hogy szigorúan korlátozza a vármegyék által könnyű kézzel osztogatott halálbüntetések végrehajtását.

0810_kemence.jpg

„A csontokat a Bori Györgynek kellett odaadnunk, hogy ne kapjanak rajta. Ő volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. Igenis a fejeket a közepén kettévágta, és az agyvelőt megette” – vallotta Zsigárd Mihály 1782. augusztus 7-én. Az önmagát, valamint számos rokonát rablógyilkossággal és kannibalizmussal vádló, 20 éves fiatalembert Hont vármegye ítélőszéke három nap múlva Kemencén (ma Pest megye) negyven társával együtt halálra ítélte. „Beismeréséből” annyi haszna származott, hogy botozással is csak nehezen megtört társaival ellentétben ítéletét végül hatévi sáncmunkára enyhítették.

A halálbüntetés egyáltalán nem számított ritkának a XVIII. században. Werbőczy István 1514-es Hármaskönyve nyomán a szokásjog a tolvajlástól a vérfertőzésen, az istenkáromláson át az útonállásig számos bűncselekményt szankcionált kivégzéssel. A drákói szigor éppen a XVIII. század végén – a háborúk és a kurucveszély elmúltával – kezdett enyhülni, a felvilágosult Mária Terézia pedig 1767-ben a birodalom egész területén betiltotta a „kínzó vallatást”. Csakhogy tagadásban lévő gyanúsítottaknál felsőbb engedéllyel továbbra is volt lehetőség tortúrára; nem beszélve arról, hogy a botozás, éheztetés és szomjaztatás nem is számított kínzásnak. Ez volt az az időszak, amikor Európa-szerte megfogalmazódott, hogy a halálbüntetés embertelen és haszontalan szankció, Cesare Beccaria, a korszak neves milánói jogtudósa szerint egyenesen a kannibalizmussal rokonítható.

A három perben összesen 53 halálos ítéletet kimondó kemencei persorozat mégsem szigorúsága miatt kapott kiemelt nemzetközi figyelmet, hanem a vádlottak köre és bűnük „förtelmessége”, a bizonyítottnak tekintett emberevés miatt. Az elítéltek mindegyike cigány volt. A vármegyék ekkoriban már „veszedelmes söpredékként” beszéltek róluk, és sürgették az udvart, hogy zsuppolja át őket a törökökhöz.

Eleinte nemigen akadt, aki kételkedett volna a Hont megyei cigányok bűnösségében, és ami még különösebb, abban sem, hogy évtizedeken át nyom nélkül emberek tucatjait tüntethették el, húsukat megsütve-megfőzve és nagy lakomák keretében jóízűen elfogyasztva. A vádirat szerint legkevesebb 31 áldozatuk lett volna.

A per jogtipró volt. A bírák nem hallgattak Náthy Ferenc közvédő józan érveire, miszerint a fenyegetéssel vagy ütleggel kikényszerített beismerő vallomás semmit sem ér, ha nincs egyetlen tanú, egyetlen tárgyi bizonyíték sem, sőt egyetlen áldozat holtteste, csontja sincs meg. Márpedig az 1782 tavaszán nyom nélkül felszívódott pereszlényi mészároson kívül más személy eltűnéséről nem tudtak se Hontban, se a szomszédos megyékben, távolabbi utazók esetleges elpusztítását pedig bizonyíték hiányában nem lehetett volna egyértelműen a környékbeli cigányok nyakába varrni.

A bíróság az enyhítő körülményeket sem vett figyelembe, sőt azokat inkább a vádlottak megátalkodottságának bizonyítékaként értékelte. Így például abból, hogy „ezek a vádlottak ezen vidék háziállatainak lopásától – azok gondosabban való nyomozását tudván – mint ravasz söpredék tartózkodtak”, a törvényszék „értelemszerűen” azt szűrte le, hogy fondorlatosan messziről jött idegenekre vadásztak. Azt is a vádlottak rovására írták, ha a kínzással kicsikart beismerést visszavonták. A kor jogszokása szerint a cigányok (és zsidók) mindannyiszor szigorúbb tortúrának néztek elébe mindaddig, amíg a beismerést meg nem ismételték. A kihallgatási módszerekről sokat elárul, hogy a néhány hónapos vizsgálati fogság alatt ketten is.

A közrend és a békesség helyreállításának szükségességével indokolták, hogy Erdődy József főispáni hivatali helytartó beavatkozása nyomán az ítéletek többségét villámgyorsan végrehajtották. Mindeközben a szomszédos Zólyom és Bars megyékben is perek indultak az „emberhús förtelmes evésével” megvádoltak ellen.

Csak II. József beavatkozása nyomán álltak le a kivégzések, a halálos ítéleteket sáncmunkára, elzárásra, vesszőzésre enyhítették. Így a még a vármegye fogdáiban sínylődő 97 cigány legalább a kivégzést elkerülte.

#emberijogikalendarium #emberijogok2017

A bejegyzés trackback címe:

http://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr912725576