Helsinki Figyelő

„Csodálatos tünet, hogy mily harmonikusan működtek együtt a védők. Eötvös [Károly] ti. igen jól osztotta ki a szerepeket. »Sándor, te fogod Schwarcot védeni« – mondta Funtáknak. »Berci, te Móriccal foglalkozol« – adta ki a jelszót Friedman számára. »Náci, te vagy a hullacsempész« [a megvádolt tutajosok felelőse] – parancsolt Heumannra. »Miksa, te foglalkozol a jogi résszel, úgyis fiatal vagy« – szólt hozzám. »Én pedig az egészet felölelem, és azt, amit kihagytok« – fejezte be a megállapodást.” Így emlékezik vissza Székely Miksa, a tiszaeszlári per egykori ügyvédcsapatának legfiatalabb tagja a történtekre. A harmónia nem mindig volt ugyan tökéletes, de a védők kétségkívül eredményesen végezték a munkájukat: mindegyik vádlottat felmentették a hazug vérvád alól. Komoly jogászi teljesítményről volt szó.

Emberi jogi kalendáriumunkban kétszer foglalkoztunk már a nevezetes tiszaeszlári perrel. Az egyik posztunk a pernek és az antiszemita indíttatású jogfosztási kezdeményezéseknek a parlamenti vitáiról, a másik Eötvös Károly ügyvéd és politikus pompás jogi memoárjáról szól, amely felidézi a per izgalmas részleteit. Most az első fokú ítélet évfordulója lehetőséget ad arra, hogy az ügyvédi csapatról írjunk, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a felkorbácsolt antiszemita közhangulat ellenére igazságos ítélet születhetett.

08003_tiszaeszlar.jpg

A zsidók emancipációja a törvény 1867-es elfogadása óta folyamatosan próbára volt téve. A politikai osztály liberális nagy többsége még az 1880-as években is kitartott az emancipáció mellett, fősodorbeli kultúrája lett a jogegyenlőség és az emberi jogok támogatásának. Az intézményrendszer is védte a nemzetbe beemelt kisebbség jogait. Ugyanakkor mutatkoztak már ezzel ellentétes tendenciák is, amelyek a holokauszt felől nézve egyértelműen megalapoztak a zsidók későbbi jogfosztásának és legyilkolásának. A társadalomban évszázadok óta meglévő antijudaizmust nem tudta eltűntetni a magyar liberalizmus sem, viszont erre a hagyományra építhetett a részben nyugati mintákat követő hazai politikai antiszemitizmus, amely a már hosszú ideje hurcolt és az újabban támadó társadalmi konfliktusok mögött a zsidót találta meg mint végső okot és célt.

A tiszaeszlári hazug vérvád nyomán „a felpaskolt szenvedélyek habjai féktelenül csapongtak ebben a szegény országban”. Az antiszemita izgatás és tömeghisztéria sok helyen torkollott pogromokba, halálos áldozatok is voltak, de végeredményben a dualizmus korának igazságszolgáltatása és politikai elitje jól vizsgázott. Mindegyik vádlottat felmentették a rituális gyilkosság vádja alól, a kormány pedig nem engedett a jogegyenlőségi politikájából, és kiállt a zsidó polgárok szabadságának védelmében.

A zsidó vallású Mezei Emil képviselő gyönyörű beszédet tartott a parlamentben. Ennek az volt a magva, hogy a perben nem egyedül a megvádolt zsidók sorsa a tét, hanem a magyar jogállamé is. Ő volt az, aki szóvá tette: a helyi hatóságok a megkínzott gyanúsítottak védőhöz való jogát is korlátozták. Eleinte valóban ez történt. Ahogyan az is jogsértő volt, hogy a vád koronatanújának számító, 14 éves Scharf Móricot hónapokon át fogságban tartották, ahol a hazug koncepció érdekében alaposan megdolgozták az „agyonrémített” gyereket.

A tárgyaláson 15-en ültek a vádlottak padján. Az ő védelmüket felkészült és bátor ügyvédcsapat látta el. A legismertebb közülük Eötvös Károly, aki tulajdonképpen kiválogatta és összehangolta őket. Róla már többször írtunk. Szóljunk most inkább a többiekről.

Különösen fontos szerepe volt Eötvös megbízatása előtt Heumann Ignác nyíregyházi ügyvédnek, aki a kezdetektől védője volt a megvádolt zsidóknak. Krúdy Gyula így jellemezte őt: „kősziklából faragott, félelem nélküli, ragyogó eszű védőnek bizonyult a zuhatagként ömlő csapások alatt is. […] nem ijedt meg az üldözésektől, háza ablakainak gyakori beverésétől, sőt az életveszélyes fenyegetésektől sem”. Jellemző, hogy a nyertes per után Heumannt határozatban ítélete el „Szabolcsmegye”, és kiszekálták őt a közgyűlésben viselt választmányi tagságaiból.

A függetlenségi – tehát ellenzéki – képviselőként is közismert Eötvös – mint az Kövér György történésznek a magisztrális monográfiájából is tudható – eleinte politikai szempontból „népfrontos” ügyvédcsapatot akart összehozni, ahol az összes jelentős parlamenti árnyalat képviselteti magát. Arra is törekedett, hogy mivel ő protestáns, Heumann pedig zsidó, ezért a többiek lehetőleg katolikusok legyenek. Végül egyetlen ilyen ügyvéd maradt a csapatban a horvát származású, kormánypárti Funták Sándor, akiből később Széll Kálmán kormányában kereskedelmi miniszter lett.

A társaság tagja volt még a nagyváradi és zsidó vallású Friedmann Bernát, akit Eötvös nem csak azért kedvelt, mert igen eszes és felkészült volt, de amiatt is, mert még nála is kisebb termetű volt, tehát tőle nem kellett tartani, hogy „a fejére nő”. Ezzel együtt nem félt helyre rakni Eötvöst is, ha túlzásokra ragadtatta magát: „Ugyan kérlek, ne légy olyan nagy zsidó.”

Az ötödik a csapatban Székely Miksa volt, aki pont a per alatt magyarosította nevét Sternről. Ő maga személyesen ajánlkozott a csapatba. Bár több vádlott megkereste, mert apja, Stern Emánuel kereskedő az egyik legrégebbi zsidó polgárnak számított Nyíregyházán, de a Pesten ügyvédkedő Székely csak az esetben vállalta a védelmüket, ha Eötvös is szívesen látja őt. Szívesen látta, és a per alatt össze is barátkoztak.

Kornis Ferenc, a nyíregyházi törvényszék elnöke hirdetette ki a minden vádlottat első fokon felmentő ítéletet. Az indoklás kitért arra, hogy már maga a „gyilkosság tárgya”, a holttest is hiányzott. Az Országos Közegészségügyi Tanács szakvéleményére alapozva mondta ki azt, hogy a tiszadadai Csonkafüzesnél kifogott hulla „nem volt Solymosi Eszteré”.

#emberijogikalendarium #emberijogok2017

A bejegyzés trackback címe:

http://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr812717444