Helsinki Figyelő

Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike a tragikus sorsú miniszterelnökeinknek, akit ugyan nem végeztek ki vagy vetettek börtönbe, de elborult elmével halt meg egy elmegyógyintézetben. Most azonban hagyjuk élete és a magyar történelem tragikus részleteit, emlékezzünk inkább pályafutásának legtündöklőbb napjára, 1849. július 28-ára, amikor a Szegedre menekített Országgyűlésben három kulcsfontosságú ügyben is többséget szerzett. Egyrészt megszavazták beszámolóját a hadi és külpolitikai helyzetről, másrészt ellenszavazat nélkül elfogadták a zsidók emancipációjáról szóló törvényjavaslatát, harmadrészt nagy többséget kapott a nemzetiségi kérdésben előterjesztett „országos határozata” is.

0728_szemere.jpg

Ez utóbbiról szólunk most. Egyáltalán nem volt ezt könnyű letolni a t. Ház torkán, hiszen a magyar forradalom elkeseredett harcban ált a szerbekkel (rácokkal), románokkal (oláhokkal), horvátokkal és az erdélyi szászokkal is. A reguláris császári és cári erők mellett ezek az etnikai konfliktusok okozták a legnagyobb gondot a kormánynak és a lakosságnak. A szerb származású, de a magyar forradalom mellett testestül-lelkestül elkötelezett Damjanich János tábornok például mérgében arról beszélt, hogy szíve szerint kiirtaná az összes rácot, s ha végzett velünk, a biztonság kedvéért magát is lelőné…

Szemere teljesen más megközelítést ajánlott. Meglepő megértést mutatott a kormányellenes lázadókkal szemben: „Jól tudom, hogy a lázadott románok és rácok között vannak, kik a szegény személyes nagyravágyásoknak, önzéseknek áldozzák fel, de vannak, lehetnek, kik nemzetiségökre nézve a jövendő előtt aggódnak, és ezeket meg kell nyugtatnunk, miattuk s magunk miatt.” Az ő ajánlata az volt, hogy ki kell terjeszteni a jogokat a nemzetiségekre is, és itt már nem az egyéni jogokról, hanem a kollektívokról volt szó.

A forradalom végóráiban igen gyorsan ment a törvényalkotás, mégis jelentős politikai teljesítmény volt meggyőzni a képviselőket, hogy fogadják el Szemere javaslatát. Eleinte jobbról és balról is éles támadások érték. Néhány nappal korábban zárt ülésen tárgyalták a kérést. Így írt erről Kossuthnak:

„Ma tanácskozmány volt a népfaj-békítések iránt. én csináltam kettős javaslatot, egyik 4 pontból álló, melyben a nemzetgyűlés általánosan nyilatkozván, az ügyet utalja a kormányhoz; a másik 16 pontból álló, melyben nem a román, rác, hanem minden más ajkú népiségek nyelvi viszonya megállapíttatik. Az valami szörnyű, a Háznak rövidlátása, politikai vaksága. A radikal párt bajnokai nyilatkoznak, mint 1832-ben, midőn a magyar volt minden, a rác, oláh csak nép. Jól szólt Batthyány, és én majd egy órai válaszomban élesen voltam kénytelen fellépni, melyben kimondom, hogy azon általánosságok, azon még mindig arisztokratikus-magyar felfogása a demokráciában más népiségek követeléseinek elveszti a nemzetet, és én kezemet mosom e politikától. Reménylem, nem szóltam süker nélkül, s a véleményeken jó nagyot csavarítottam.”

Így is történt, sikerült a „csavarítás”, a közhangulat megfordult a Házban, és a határozat 80%-os többséget kapott. Szemere – aki már 1847-ben is republikánusnak tekintette magát – lesz az első a parlamentben, aki a forradalom vezéreszméi között emlegeti a nemzetiségi (kisebbségi) jogokat is.

#emberijogikalendarium #emberijogok2017

A bejegyzés trackback címe:

http://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr2012696943