Helsinki Figyelő

Holnap ünnepeljük a menekültek világnapját. 1951. június 20-án fogadták el a genfi menekültügyi egyezményt. Az ENSZ-tagállamok 2001-től, az aláírás 50. évfordulójától emlékeznek meg a menekültekről és a befogadókról. Az egyezmény első komoly próbája az 1956-os magyar forradalom eltiprása utáni tömeges menekülés idején volt. 

Összeállításunk híres menekült magyarokról szól. Többségükön még nem segíthetett a genfi egyezmény. Mert üldözöttek, nevezzük őket bujdosónak vagy menekültnek, mindig is voltak. Segíteni nekik mindig nemes dolog volt, 1951 óta már jogi kötelezettség is.

helsinki_mvilagnap_zrinyiilona.jpg

Bujdosó nagyasszony

Zrínyi Ilona (1643–1703)
Menekült: 1692–1703 Oszmán Birodalom

Zrínyi Ilona nagyszabású alakja Jókai tollára való, de ezt maga a mester is észrevette, meg is írta hát a nagyasszony regényes és magasztos történetét. Családja az élete és egyben sorsa is volt. Ahogy Jókai írja:
„Másodunokahúga a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak s a karddal és lanttal egyként diadalmas költő Zrínyinek, leánya Frangepán Annának, a rajongó honleánynak, neje Rákóczy Ferencnek, Erdély választott fejedelmének, később hitvese Tököli Imrének, és anyja II. Rákóczy Ferencnek. Felemelve a legmagasabb polcra, csak azért, hogy ott a sors valamennyi villámaival találkozzék; dacolva azokkal, mint egy férfi, s védve ellenük, akiket szeret, mint egy asszony; végre a legmélyebbre lebukva, de ott sem törve össze.”

Apja kiváló katona, szenvedélyes török- és protestánspusztító volt, vagdalkozott, futtatott vitézül, mégis német- és Habsburg-gyűlölete okozta vesztét. Zrínyi Péter eleinte nélkülözhetetlennek tűnt a törökellenes háborúskodásban, és I. Lipót, az uralkodó többször kénytelen volt megbocsátani a zabolátlan nagyúrnak, de a Wesselényi-féle összeesküvést már nem úszhatta meg. Éppen a 23 éves Ilona eljegyzése volt az apropója annak a titkos szervezkedésnek, amelyben számos elégedetlenkedő magyar arisztokrata kitüntette magát. Jutalmuk koncepciós per és vérpad lett. Zrínyi Pétert 1671-ben nyakazták le. Ilona anyja és testvére megháborodott, előbbi zárdában, utóbbi börtönben lelte halálát.

A vérzivataros indulás után Zrínyi Ilona élete később is bővelkedett tragikus eseményekben. Első szülött fia, György csecsemőként halt meg. Lánya, Julianna és fia, Ferenc ugyan megélte a felnőtt kort, de apjuk, I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem – aki maga is belesodródott a Habsburg-ellenes összeesküvésbe és csak roppant váltságdíj árán szabadult – már akkor elhunyt, amikor Ilona még csak a 33. életévét töltötte. A fejedelem kívánsága az volt, hogy az árvák patrónusa maga I. Lipót legyen.

Bigott anyósa halála után Ilonának mégis sikerült elérnie, hogy a gyerekek és a hatalmas Rákóczi-vagyon nála maradjon. De nem sokáig. Katolikus hite ellenére 1682-ben nőül ment a protestáns, nála jóval fiatalabb Thököly Imréhez, és vele együtt a vesztes kuruc felkeléssel is eljegyezte magát. Második férje gyors egymásutánban az összes Rákóczi-várat elveszítette, az utolsó ilyen Munkács volt, amit Zrínyi Ilona 1685 és 1688 között védett, ám a császári túlerővel szemben végül kénytelen volt feladni. Sikerült azért alkut kötnie, miszerint a vagyon a Rákóczi gyerekek nevén marad és a vár védői amnesztiát kapnak.

Fiát elválasztották tőle, az asszonyt lányával együtt az orsolyák zárdájában házi őrizetben tartották egészen 1692-ig, míg ki nem cserélték őt a Thököly által foglyul ejtett Heissler altábornagyra. Az asszonynak örökre el kellett hagynia a Rákóczi gyerekeket és hazáját, de hét év után először találkozhatott férjével, s két évre lányt szült neki, Zsuzsannát.

Thököly megsebzett lelkét és köszvényes testét hitvese haláig ápolta. A törökországi bujdosásban egyre távolabb kerültek még a visszatérés reményétől is, maga a porta a Márvány-tenger legkeletibb sarkába, Bythinia Iz-Nikmid városába száműzte őket. „Ez annyi volt, mint élve eltemettetni” – írta Jókai. S néhány évre rá előbb Zrínyi Ilonát, majd férjét is utolérte a biológiai halál is. Az asszony hamvai fiáéval közösen 1906-ban tértek vissza, és a kassai dómban pihennek.

helsinki_mvilagnap_ra_ko_czi_ferenc.jpg

Bujdosó fejedelem

II. Rákóczi Ferenc (1676–1735)
Menekült: 1701–1703, 1711–1712 Lengyelország; 1713–1717 Franciaország; 1717–1735 Törökország

Kevés történelmi hősünk „rühellé a prófétaságot” annyira, mint tette azt II. Rákóczi Ferenc. Óvatosságra minden oka megvolt. Anyai nagyapját lenyakazták, rebellis nagyanyja és nagybátyja megtébolyodott, összeesküvő apját csak hatalmas váltságdíj ellenében lehetett az uralkodó börtönéből kiváltani. Meghatározó kis kori élménye nem a katonásdi, hanem a katonáskodás volt. Anyja évekig védelmezte a munkácsi várat, de hiába. Állítólag mostohaapja, Thököly Imre meg akarta mérgezni. Ha ez nem is így történt volna, akkor sem sejtet túl sok jót, ha egy gyerek ilyesmikről képzeleg, és anyja új férjét mérges kígyóhoz hasonlítja. S hogy még nagyobb legyen a tinédzser lelki turbulenciája, I. Lipót, az uralkodó örökre elszakította anyjától és húgától, hogy nevelését a jezsuitákra bízza.

Csakhogy a kurucok és Habsburg-ellenes „szövetséges rendek” a reménységük elvesztésébe nem tudtak belenyugodni, és Bercsényi Miklósnak sikerült megtéríteni a magyar ügynek az ifjú Rákóczit. Mégsem ez, hanem egy a császáriak által elfogott levél pecsételte meg sorsát, amelyben felvetette, hogy XIV. Lajos, aki a vitatott spanyol örökösödés miatt a Habsburgok ellensége volt, illetve a lázadozó, függetlenségre törő magyarok kössenek katonai szövetséget. Ezek után nem volt megállás. Előbb jött a bécsújhelyi börtönből Lengyelországba menekülés vérdíjjal a fején, majd 8 évnyi magyarországi hadakozás, hogy utána következzék a bujdosás, rövidebb lengyelországi, angliai és franciaországi, azután halálig tartó törökországi állomásokkal.

A spanyol örökösödési háború lezárása, XIV. Lajos halála és a pozsareváci béke után minden esélye elszállt, hogy visszatérhet Magyarországra. Száműzöttként nem volt mindig és mindenütt szívesen látott vendég. Olykor álnevet kellett használnia („Sáros” vagy „Sárosi gróf”), máskor nem volt elég pénze udvartartása költségeihez, azért Franciaországban például illegális kártyabarlangot (Hôtel de Transylvanie) működtetett, ahol prostituáltak is kínálták bájaikat.

Életének utolsó évtizedeit azonban inkább jellemezték a csöndes vallásos elmélkedésekkel és fantaszta visszatérési tervek szövögetésével (lásd „kalózfejedelemség”) töltött időszakok. A Márvány-tenger partján lévő Rodostón (Tekirdag) egész magyar kolónia alakult ki körülötte Bercsényivel és Mikes Kelemennel.

„Minden száműzött élete a köznek haszontalan” – írta Szekfű Gyula történész korszakos munkájában, A száműzött Rákócziban (1913). Diplomáciai és politikai értelemben a száműzött Rákóczi biztosan vesztes volt, de a világpolitika margójára szorítva az asztaloskodás mellé mégis talált magának „a köznek hasznos” elfoglaltságot: a vezérlő fejedelem irodalmi teljesítménye a bujdosásban nem csak figyelmet érdemlő, de folyamatos újrafelfedezésre méltó kulturális érték, a nemzeti kánon része.

helsinki_mvilagnap_kossuth.jpg

„Magyarok Mózese”

Kossuth Lajos (1802–1894)
Menekült: 1849–1851 Törökország; 1851–1861 Anglia; 1861–1894 Szárd-Piemonti Királyság, Olaszország

„Minden száműzött élete a köznek haszontalan” – írta Szekfű Gyula A száműzött Rákócziban (1913). A menekült Kossuth emigrációban töltött 45 éve bizonyítja, Szekfű tévedett, mert a végső cél elérése nélkül is lehetséges a köznek használni. Bár Kossuth törekvése a független és demokratikus Magyarországról életében nem valósult meg, emigrációs tevékenysége közvetve mégis hozzájárult az ésszerű kiegyezéshez és az ország néhány jó évtizedéhez a dualizmus alatt, amely a vérzivataros magyar történelemben szinte kivételesnek mondható. Kossuth Lajos – mint lehetőség és program – ugyanis józanságra sarkallta I. Ferenc József uralkodót és környezetét, hogy egyezzen ki a magyarokkal, és ne terrorral vagy abszolutista eszközökkel pacifikálja az országot.

A menekülő Kossuth Lajos az első pillanattól kezdve visszatérésén fáradozott, és soha nem tett le arról, hogy távolba szakadva is befolyásolja hazája politikai életét, közgondolkodását. Többnyire jó irányba. A vidini levelére (1849. szept.), amelyben hazaárulással vádolta meg Görgey Artúrt, biztosan nem lehet büszke a „magyarok Mózese”, de az emigrációban született írásai nagyobbik része káprázatos; míg az a lankadatlan szervezőmunka, amellyel a magyar menekülteket kívánta összefogni, pedig lenyűgöző.
Haláláig tartó bujdosását gyakorlatilag ott kezdte el a Márvány-tenger partján, ahol Thököly Imre befejezte, s hogy sorsa mégsem a nyilvánosság elöli eltemetettség lett, azt nem csupán a modern kor vívmányainak (a közlekedés és hírközlés ugrásszerű fejlődésének, a sajtónak meg a Nyugaton akkoriban formálódó demokratikus közvéleménynek) köszönhette, amelyeket ügyesen használt, hanem saját tehetségének és szorgalmának elsősorban. A nyugati közvélemény meghódításban (leginkább Angliában, az Egyesült Államokban és Itáliában) fontos szerepet kapott ékesszólása, amely idegen nyelveken sem hagyta cserben. Jól kamatozott például az a három budai várbörtönben töltött év, ami alatt tökéletesítette angol nyelvtudását.
Az európai egyensúly változásait szorosan nyomon követő Kossuth sokáig ugrásra készen állt, hogy hazatérhessen, és egyébként is megpróbálta a nagyhatalmak kormányait rávenni arra, hogy Ausztriával szemben a magyar oldalon avatkozzanak be. Próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Igaz, nem mondhatjuk túl szerencsésnek azt a szabadsághőst, akinek III. Napóleon becsületszavával kellett beérnie.

A frusztráló emigrációs politizálás természetes velejárónak kell tekinteni azt is, hogy szép sorban elfogytak mellőle egykori harcostársai. Andrássy, Teleki, Klapka és mások mind eltávolodtak tőle vagy szembefordultak vele, olykor nem is politikai, hanem személyes okokból (azt se felejtsük el, hogy Bécs ügynökei ügyesen szították a viszályt közöttük), s ha nem is a kiegyezést követően rögtön, de idővel Kossuth hazai befolyása is megkopott. Utolsó éveiben, bár biológiai optimizmusa és munkakedve csak a halálos ágyán hagyta el, igazából csak kevesen vették komolyan, egyre terebélyesedő kultusza sokakat megakadályozott abban, hogy megértsék politikai üzenetének lényegét.

Ezzel együtt „Kossuth ügye”, állampolgárságának szégyenletes elvétele mégis miniszterelnököt buktatott, nem is akárkit: Tisza Kálmánt. Az 1879-es állampolgársági törvény ugyanis kimondta, hogy 10 év folyamatos Magyarországtól való távol lakás esetén az állampolgárság törlődik, hacsak az érintett nem jelentkezik valamelyik osztrák–magyar konzulátuson. Erre Kossuth érthetően nem volt hajlandó. Az egykori ’48-as Tisza viszont nem volt képes vagy nem akarta módosíttatni a törvényt, mire országszerte Kossuth-párti tüntetéssorozat indult, és Tisza színpadiasan 1890. március 15-iki hatállyal benyújtotta lemondását. Csábító lenne azt mondani, hogy az agg Kossuth még Torinóból is képes volt kormányt buktatni, ám valójában Tisza Kálmán egy ideje készült már a távozásra, és a „turini remete” állampolgársági ügye csak megfelelő ürügynek tetszett a kifaroláshoz.
helsinki_mvilagnap_andra_ssy_gyula.jpg

 

A „szép akasztott”

Andrássy Gyula (1823–1890)
Menekült: 1849–1857 Franciaország

„Minden lehet belőle, még Magyarország nádora is” – mondta a fiatal Andrássy Gyula grófról Széchenyi István, amikor megismerkedett az ígéretes politikussal. Bár sok minden lett belőle (főispán, honvéd ezredes, nagykövet, „szép akasztott”, miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt még sugárút, egyetem is viseli nevét), de nádor az éppenséggel nem, noha I. Ferenc József koronázáskor azért a koronázás rituáléjában a korábbi nádor szerepét alakította.

Fordulatos életútjának nagy pillanata volt ez. Akár csak 10 évvel korábban sem sejthette senki, hogy a gróf a szabadságharc eltiprójának királyi beiktatásánál fog segédkezni, és ő fogja a felkent Habsburg fejére helyezni a koronát. Nem, sokáig erre sem az uralkodó, sem Andrássy környezete nem gondolhatott.

Bár a forradalom alatt is fontos pozíciókat töltött be, valódi politikussá, éretten gondolkodó államférfivá az emigráció nyolc éve alatt vált. Pedig eleinte nagykanállal habzsolta az életet.

Kisebb megszakításokkal Párizsban lakott. Ragyogó ibolyakék szeme mellett (ami sikeresen egyensúlyozta himlőhelyes bőrét) a társasági hölgyek körében különösen azzal aratott osztatlan elismerést, amikor 1851-ben távollétében felakasztották, ekkor kapta a „szép akasztott” (le beau pendu) becenevet. A gáláns kalandok után mégis megnősült Párizsban.

Andrássy 1857-ben tért haza. Deák híveként a kiegyezésen munkálkodott, legenda szerint férfiúi vonzereje is szerepet játszott abban, hogy Erzsébet királyné a kiegyezés támogatójává vált. Aztán a törvényes király Andrássyt előbb Magyarország miniszterelnökévé, majd a Monarchia külügyminiszterévé nevezte ki. Egykori társai közül számosan voltak, akik árulónak tekintették. Bizalmasai előtt gyakran fakadt ki dühösen, ha az ellenzék kevélyen a maga ’48-as hagyományaira hivatkozott. – Miért, én tán nem vagyok elég ’48-as? Ugyan, ezen nagyhangú urak közül vajon melyiket akasztották fel rajtam kívül?

És a kétségtelen tényen túl volt is némi igaza ebben, hisz az ország vezetőjeként ő a ’48-as (és nem a ’49-es) reform- és szabadságeszmék megvalósítására törekedett – hol több, hol kevesebb sikerrel. Az 1867-es kiegyezést 1848 folytatásának és logikus következményének tekintette. Nagy kár, hogy a függetlenségi eszme híveivel nemigen sikerült kiegyeznie, az ország lakosságának felét kitevő nemzetiségekkel pedig végképpen nem. Jókai Mór, aki idővel maga is a kiegyezés, sőt az uralkodó hívévé vált, nekrológjában így ír erről: „bátor kézzel merte komolyvalósággá tenni azt a szent, nagy eszmét, amit mások csak káprázatul használtak addig”.

Ugyan ez már nem Andrássy Gyula személyes története, de a „honi komolyvalóság” része az is, hogy unokája, Katinka szintén menekülni kényszerült hazájából. Az első köztársasági elnök, Károlyi Mihály feleségeként 1919-ben követte férjét a hosszú emigrációba, majd annak halála után (bár francia otthonát nem adta fel), akárcsak nagyapja egykoron, Andrássy Katinka is visszatért szülőhazájába.

helsinki_mvilagnap_bartok.jpg

„Önkéntes száműzetésben”

Bartók Béla (1881–1945)
Menekült: 1940–1945 Egyesült Államok

„Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg” – írta Bartók haza egyik levelében 1945 júliusában. Ő soha már nem jutott haza, 1945 szeptemberében egy New York-i kórházban halt meg; hamvai 43 évvel később jutottak el Budapestre.

A levél írásakor már négy és fél éve élt „önkéntes száműzetésben”. Nélkülözés, súlyos betegség, idegenség volt osztályrésze, amit csak idővel és időnként enyhítettek zenei sikerei. Vákuumban élt, amibe csak néha szökött be némi friss levegő. A közös munka Menuhinnal, Koussevitzkyvel, Benny Goodmannel, Szigeti Józseffel vagy Ormándy Jenővel átmenetileg azért felvillanyozták.

1940. október 8-án adta utolsó koncertjét Budapesten, aztán nyakába vette a világot, ahogy ezt már az Anschluss óta tervezte. 1938-ban egyik levelében így ír motívumairól és dilemmáiról: „az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. A kérdés csak az: mikor, hogyan? Hogy azután egy ilyen országban hogyan tudok tovább élni, vagy – ami ugyanazt jelenti – tovább dolgozni, el sem lehet képzelni. Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. De még a legkedvezőbb esetben is – óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése (most, 58. életévemben újra kezdeni valahol, és teljesen ráutalva lenni), annyira, hogy erre gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát teljesen mindegy, hogy megyek-e, vagy maradok. Amit eddig írtam, Magyarországra vonatkozik, ahol sajnos a »művelt« keresztény emberek majdnem kizárólag a náci-rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom.”

Kodály Zoltánnal együtt kilépnek az osztrák zeneszerzői egyesületből, miután a náci irányítás alá kerülő szervezetnek felmenőik származásáról és árjaságukról kellene nyilatkozniuk („ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ehhez a törvényellenes kérdőívhez sincs semmi közünk, és ezért válaszolatlanul kell maradnia”).

Bartók nyilvánvalóan nem volt ideológus vagy politikai gondolkodó, de morális érzéke felnőttként nem hagyta cserben (rövid ideig akadémistaként hajlott a zsidó- és idegenellenességre). A nácizmus, fasizmus és ezek változatai elborzasztották, a hazájában történtektől viszolygott, semmilyen módon nem akart velük közösséget vállalni. Bartók egyike volt annak az 59 „nem zsidó” értelmiséginek, aki nyilatkozatban ítélte el az I. zsidótörvényt.

Legendás gondossága és előrelátása a sokat idézett, 1940-ben papírra vetett végrendeletében is tetten érhető: „Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” A két meg nem nevezett személy: Mussolini és Hitler volt.

helsinki_mvilagnap_ke_thly_anna.jpg

„A magyar szabadság siratóasszonya”

Kéthly Anna (1889–1976)
Menekült: 1956–1963 Ausztria, Franciaország, Nagy-Britannia; 1963–1976 Belgium

„Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak!” – mondta barátainak a II. világháború idején, akik merész háború- és németellenes kiállása miatt féltették. Ez az időszak, amikor a szociáldemokrata politikusról az a szöveg terjedt, hogy „egyetlen férfi van a parlamentben, az is a Kéthly Anna”. A német megszállás alatt és a nyilas puccs után a cukrászda már nem menthette volna meg, hamis papírokkal kellett bujkálnia. A háborút követően a Nemzetgyűlés és az Országgyűlés alelnöke lett, és Peyer Károly emigrálása után átvette a kommunista beolvasztás ellen küzdő szociáldemokraták vezetését, de az új időszámítás kezdetét, a „fordulat évét” ő sem volt képes megakadályozni. Pártja kizárta, 1950-ben pedig letartóztatták. Kéthly 4 évig volt ítélet nélkül fogva tartva, majd államellenes szervezkedés miatt életfogytiglani börtönre ítélték, s csak Nagy Imre első kormánya alatt szabadulhatott.

Az 1956 forradalomban újjáalakuló Szociáldemokrata Pártnak ő lett a vezetője mint olyan régi elvtárs, aki nem kompromittálódott a pártegyesítés során és később sem. Nagy Imre utolsó, koalíciós kormányának államminisztere lett, és éppen Bécsben tartózkodott, amikor a forradalmat és az ellenállást elsöpörte a szovjet invázió. Ezek után ő maradt a legitim Nagy Imre-kormány egyetlen cselekvőképes minisztere. Ugyan megpróbálta minél hosszabb ideig napirenden tartatni a „magyar-ügyet”, tevékenységét az antikommunista emigránsok közt mégis sok kritika érte, akik nem látták egyébnek, mint „balos öregasszonynak” és „a magyar szabadság siratóasszonyának”. Nem csak egykori nyilasok vagy horthysták bírálták, akik soha sem szerették, de egykori párttársai is, mert Kéthy megbocsátó volt, és szövetségesnek tekintette a hitehagyott, nagyimrista kommunistákat.

Végig honvággyal küzdött és sokat betegeskedett, de Kádárék (bár megpróbálták) nem tudták hazacsalogatni. Hazatértének legfontosabb feltételeként azt szabta, hogy a kivégzett Nagy Imrét rehabilitálják.

helsinki_mvilagnap_mindszenty.jpg

Hazájában is volt menekült 

Mindszenty József (1892–1975)
Menekült: 1956–1971 Egyesült Államok budapesti nagykövetsége; 1971–1975 Ausztria

Saját hazájában 15 évig volt menekült, aztán a Vatikán is megtagadta: Mindszenty József esztergomi érsek nem mindennapi a “migrációs” története.

A hercegprímás 8 évig raboskodott Rákosiék börtönében, és 1956. november 4-én a bevonuló szovjet csapatok elől menekült az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére. 15 éven át volt kénytelen a Szabadság téri épületben rostokolni. Csak úgy szabadulhatott, hogy a Vatikán és a kádári hatalom megegyezett egymással, a magyar egyházi vezető mindkettőnek kellemetlen volt már.   

Miután Mindszenty elhagyta Magyarországot, a pápa megpróbálta rábírni, hogy mondjon le egyházi méltóságáról, de mivel erre nem volt hajlandó, a katolikus egyházfő - engedve Kádáréknak - 1974-ben megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki székét. Mindszenty ezt sohasem tudta elfogadni, és merőben szokatlan módon nyilvánosan bírálta a döntést. 41 éve halt meg Bécsben az irgalmasok kórházában.

helsinki_mvilagnap_szent-gyo_rgyi_albert.jpg

Mint a C-vitamin

Szent-Györgyi Albert (1893–1986)
Menekült, bevándorló: 1947–1973 Egyesült Államok

1947 nyarán a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert Svájcba indult üdülni. Jó barátja, Bay Zoltán fizikus, akivel a nyilasok és nácik ellen is egy oldalon harcolt, így fordult hozzá: – Albi, most ugye nem azért mégy el, hogy ne gyere vissza? Szent-Györgyi a szavát adta, hogy biztosan visszatér. Aztán nem így történt, legalábbis a hazautazás sokáig váratott magára. (Igaz, rövidesen Amerikában találkoztak, mert a berendezkedő Rákosi-rezsim elől Bay is emigrált.)

A pártonkívüli Szent-Györgyi professzor Svájcban értesült arról, hogy másik barátját, Zilahy Lajost letartóztatták. Ezek után döntött úgy, enged az invitálásnak, és Amerikában telepedik le. A tengerentúli tudományos közösség örömmel fogadta az eredeti észjárású tudóst, de a hivatalos Amerika már nem volt felhőtlenül boldog. A kommunistaellenes hisztériában csak 1955-ben sikerült állampolgárságot kapnia.

Pedig Szent-Györgyi sohasem volt kommunista. Az I. világháborúban szerzett megrázó élményei egy életre pacifistává tették, határozottan elutasította a nemzetek közötti véres versengést és a nacionalizmus minden formáját. Bár az 1937-es Nobel-díjának köszönhetően szabad útja lett volna a Horthy-korszak elitjébe, tartózkodott e lehetőséget kihasználni. A társadalmi problémák különösen izgatták kritikus elméjét, és ahogyan a tudomány gondjainak, úgy a politikai kérdések legjobb megoldásának is a demokráciát tekintette. Nézetei élesen eltértek az uralkodó rezsim ideológiájától.

A háború alatt Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából előkészítendő a kiugrást veszélyes diplomáciai küldetést teljesített. A németek azonban tudomást szereztek a titkos akcióról, és Szent-Györgyi neve is felkerült halállistájukra. 1944-ben kalandos körülmények között sikerült a szovjetek által megszállt területre menekülnie. Eleinte még az is szóba került, hogy fontos politikai pozíciót kap.

A koalíciós időszak fojtogató évei alatt egyre sötétebbnek látta a magyar jövendőt, egyértelmű volt számára, hogy nem demokrácia épül, hanem ismét valami más. Bár személyes helyzete talán nem indokolta volna, hiszen akkoriban megbecsült társutasnak számított (Molotovnak írott távirata még az Andrássy út 60.-ból is „kiszabadította” barátját, Ráth István üzletembert), ám látva a siralmas tendenciákat, az emigráció mellett döntött.

Amerikában sem „csak tudós” volt. Ott sem hazudtolta meg magát, kiállt a vietnami háború és a fegyverkezés ellen. Az Őrült majom c. könyve pacifista bestsellernek számít ma is.

Idővel a hivatalos Magyarországgal is megbékélt, és a Kádár-rezsim nagy örömére többször járt hazájában, sőt még a koronaékszerek hazaszállítása ügyében is közvetített az amerikai és a magyar kormány között.

helsinki_mvilagnap_moholy-nagy_la_szlo.jpg

Muszájból világkarrier

Moholy-Nagy László (1895–1946)
Menekült: 1919–1920 Ausztria; 1920–1934 Németország; 1934–1935 Hollandia; 1935–1937 Anglia, 1937–1946 Egyesült Államok

– A gazdasági forradalommal párhuzamosan meg kell szüntetni a burzsoá művészetet, meg kell alapítani a burzsoá művészek fölött a forradalmi művészek diktatúráját – szólt az aktivista művészek kiáltványa 1919. március 25-én. Ezt a dacos zagyvaságot a képzőművészettel még csak ismerkedő, de már indulásánál tehetséget eláruló Moholy-Nagy László is aláírta (akkor még Mohoj Nagy László néven). Bár afféle „szerep nélküli forradalmárként” a Tanácsköztársaság alatti nyilvános politikai megnyilvánulása ennyiben ki is merült, a következő, ellenforradalmi rendszer Lukács György helyettes közoktatási népbiztos „embereit” nem tűrte meg.

Pedig világszínvonalú minőséget jelentett, mondjuk, a Bartók–Kodály–Dohnányi-hármas a Zenei Direktóriumban, Babits Mihály a világirodalom egyetemi tanáraként vagy Kármán Tódor a mérnökképzés szervezőjeként. Nem akárki volt Kassák Lajos és köre sem, akiket „burzsoá formalizmusuk” miatt ugyan Kun Béla 1919 júliusában betiltott, de a kommün után mégis emigrálniuk kellett. Novemberben Moholy-Nagy követte őket Bécsbe. Huzamosabb időre eztán már nem tért vissza szülőföldjére.

Az első világháború és a forradalmak után a szellemi élet számos kiválósága meg reménysége fogta a betyárbútort és külföldön próbált érvényesülni. Az antiszemitizmus és a numerus clausus, amely maximálta a zsidó egyetemisták számát, újabb tehetséges ezreket sodort távolra. Moholy-Nagy baloldali volt, részt vállalt a kommünben és zsidónak számított, az ellenforradalmi rezsim tehát semmi jót nem kínált neki. Kénytelen volt hát világkarriert csinálni.

Felépülve a spanyolnáthából már 1920-ban bekerül a berlini művészeti élet sűrűjébe, egyre inkább elmélyed a fotóművészetben, majd Walter Gropius 1923-ban felkéri őt a Bauhaus tanárának. Vele együtt fogja 1928-ban otthagyni a nagy hatású iskolát, hogy saját lábára álljon, díszletet tervezzen, fotográfiai és tipográfiai munkákat végezzen. Több sikeres könyvvel és kiállítással a háta mögött filmeket forgat, és 1931-ben megalkotja lenyűgöző kinetikus szobrát, a Lichtrequisitet. A nácizmus elől családjával Hollandiába költözik 1934-ben, de nem érzi jól magát, ezért Angliába teszi át székhelyét. Onnan csak a New Bauhaus chicagói indulása csábítja át a tengerentúlra, az új intézmény tanára lesz.

Érdeklődését hazája művészeti élete és politikája iránt sohasem veszítette el. 1938-ban például csatlakozott Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumához, a II. világháború alatt pedig Károlyi Mihály antifasiszta emigráns szervezetéhez. S hogy nem csak a színekhez meg a fény-árnyék játékhoz volt éles szeme, jól látszik, hogy ő már korán felismerte, Edvard Benešnek nem szabad hinni, amikor a háború utáni időkre méltányosságot és megbékélést ígér a felvidéki magyaroknak.

helsinki_mvilagnap_ma_rai_sa_ndor.jpg

Szindbád nem megy haza

Márai Sándor (1900–1989)
Menekült: 1948–1952, 1967–1979; Olaszország; 1952–1967; 1979–1989 Egyesült Államok


„Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet” – írta a Halotti beszéd c. versében Marai Sandor, pontosabban Márai Sándor. Az új emigrációs hullám kultuszműve 1951 nyarán keletkezett a Nápoly melletti Possilipóban. Az író akkor már 3 éve elhagyta hazáját - a kommunisták és a szovjet megszállók addigra már urasan berendezkedtek.

Bár szigorúan véve 1948-tól volt menekült, saját emigrációs históriája ennél korábban indult, és most nem is a koalíciós időszak frusztrált otthontalanságára gondolhatunk, hanem arra a mostanában keveset emlegetett körülményre, hogy Márai pályakezdő újságíróként támogatta a Tanácsköztársaságot és a kommunista párt tagja volt. A kommün bukása után a megtorlástól tartó ifjonc Nyugatra költözött, ahol sikeres zsurnaliszta lett. Nem volt ez hétköznapi értelemben vett „bujdosás”, hiszen hazajárt és házasságkötésére is Budán került sor, de kívülállását mindenben igyekezett kifejezni, az irodalmi életet kivéve. „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet” – írja majd később, de a ’20-as években még csak a bebocsátásra vágyott, ami az 1928-as hazaköltözése után történt meg. Jöttek a szakmai és közönségsikerek.

Feleségét, Lolát a kurzus zsidónak minősítette, és hiába volt népszerűség és akadémiai tagság, a német megszállás után bujkálniuk kellett. Márai örült a „történelmi középosztály” bukásának, és reménykedett a demokratikus fordulatban, de hamar felismerte a rideg valóságot.

Keserves vívódás után döntöttek az emigráció mellett. Ugyan élete nagyobbik részét külföldön élte le, soha nem nyugodott bele, hogy ennek így kell lennie. Nem találta helyét menekültként, tudta, hol lenne valójában a helye, ott, ahova nem mehet. Végig magyar író maradt ékezetekkel, aki képtelen volt bármiféle engedményt tenni a rendszernek, a „létező szocializmusnak”, legyen az látszatra bármennyire puha is. Amikor az állampárt kampányt indított ellene éppen a Halotti beszéd miatt, így összegezte álláspontját:

„Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.”

helsinki_mvilagnap_karady.jpg

Hamvadó cigarettavég

Karády Katalin (1910–1990)
Menekült, bevándorló: Ausztria 1951–1952; Svájc 1952–1953; Brazília 1953–1968; Egyesült Államok 1968–1990

Nem csak a filmeken alakított nagyot. Mikor a valóéletben igazán nagy volt a baj, nem tétovázott közbelépni. A német megszállás alatt az sem riasztotta vissza, hogy a Gestapo kémkedés gyanújával lefogta és három hónapon át kínozta. Szabadulása után elég volt meglátni a zsidó gyerekek halálmenetét, nem számított már terror és félelem, közbeavatkozott és megmentette őket, a lakásán várhatták ki a felszabadulást.

Mint annyi más nagy fia esetében, hazája nemhogy meghálálta volna hőstetteit, megbüntette őt: hiába a Katyusa és a Gyévuska c. dalok meg az alapító tagság a Magyar–Szovjet Művelődési Társaságban, kiszorították a filmes és színházi világból, mert önmagában már az is bűnnek számított, hogy a Horthy-korszakban volt sikeres, és vőlegénye az egykori kémfőnök Ujszászy István volt.

Ellehetetlenítették, nem maradt számára más, mint embercsempész segítségével („illegálisan”) átkelni a nyugati határsávon, és új életet kezdeni Nyugaton. De hamar rá kellett jönnie, díva ott már nem lehet, kereskedő vált hát belőle, eleinte rövidáru üzletet vitt, majd New Yorkban kalapszalont üzemeltetett. Szereplést már nem vállalt többet, interjút is csak elvétve adott. Az idősebb amerikás magyarok azért még tudták, egykor ki volt ő, de a fiatalabbak még ennyit sem.

A bejegyzés trackback címe:

http://helsinkifigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr6512592753