Az idei Pulitzer-díjat a magyarázó riport kategóriában egy alig két éve alapított online újság, a Marshall Project munkája kapta megosztva a Pro Publicával, amelyben egy sorozatos nemi erőszak nyomozását mutatják be. És az eseten keresztül azt, hogy a rendőrség mennyi hibát követett el, és mennyire nem volt képes megérteni az erőszak áldozatát. A sztoriból hamarosan hollywoodi krimi lesz, már készül a forgatókönyv.
A Marshall Projectről
A szervezet alapítója a Wall Street Journal volt újságírója, Neil Barsky, aki elment hedge fund managernek, és csinált egy rahedli pénzt. De akart valamit kezdeni azzal, hogy az amerikai büntető igazságszolgáltatás romokban van. Amikor megkérdezték, miért kezdett el foglalkozni az emberi jogokkal, ezt válaszolta: „Korábban életemben nem tettem semmi rosszat. De semmi jót sem.” És sokan úgy érzik, az amerikai büntető igazságszolgáltatási rendszer az utolsó utáni percben van; valahogy úgy, ahogyan a magyar egészségügy. Ezért Barsky adott egymillió dollárt saját pénzből, valamint kért még sikeres befektető haverjaitól pénzt és alapítványoktól. Összeszedtek ötmillió dollárt és elindult a lap. Aminek a célja a széles amerikai közönség figyelmének felhívása arra, hogy a szabadság földjén tán még sem járja, hogy lakosságarányosan több ember van börtönben, mint Oroszországban vagy Kínában.
A szervezetet ma Carol Bogart, a Human Rights Watch korábbi szóvivője irányítja, előtte pedig a főszerkesztő Bill Keller töltötte be ugyanezt a posztot, aki 2003 és 2011 között a New York Times főszerkesztője volt
A Pulitzer-díjat az alábbi eset hihetetlen alapos, izgalmas és értő feldolgozásáért kapta T. Christian Miller oknyomozó újságíró. A történetet röviden összefoglalom, mert tényleg nagyon izgalmas, másrészt kiválóan ábrázolja, mennyire bonyolult dolog egy nemi erőszak áldozatainak reakcióit helyesen értelmezni, és hova vezet a megértés hiánya. De akinek van ideje, mindenképpen olvassa végig az eredeti cikket. Vannak benne képek a szóban forgó bűncselekményekben érintett helyszínekről, nyomozókról, kocsiról, elkövetőről, valamint egy hangfelvétel is a főszereplő áldozattal.
Egy nemi erőszak hihetetlen története
Marie – „főszereplő áldozat”
2008-ban Washingtonban hatóság félrevezetéséért elítéltek egy 18 éves lányt, nevezzük Marie-nek. Marie telefonon jelentette be a rendőrségen, hogy megerőszakolták, majd mikor a nyomozók felhívták a figyelmet az előadásában fellelhető ellentmondásokra, azt mondta, lehet, hogy csak álmodta a dolgot. Majd bevallotta, hogy mindent csak kitalált. A saját nevelőszülői sem hittek neki. Sőt, az egyikük titokban mondta is a rendőrségnek, hogy szerinte a zaklatott élete miatt akarta a lány valamiért felhívni magára a figyelmet. Egy év pártfogó felügyeletre és 500 dollár bűnügyi költség megfizetésére kötelezték, s miután az újságok megírták az esetet, elvesztette a barátait is.
Marie-nek kicsi korától kezdve borzasztó nehéz élete volt. Az édesanyját alig látta, 10-12 árvaházban nőtt fel, 7 évesen szexuális erőszak áldozata volt. Aztán egy jó nevelőcsaládhoz került és elkezdett rendes iskolába járni, de a nevelőszüleitől váratlanul visszavonták az engedélyt. Új várost, iskolát és nevelőszülőt kellett neki keresni. Sikerült is hamar, de nehezen jött ki új családjával, így amikor 18 éves lett, hamar saját lábára próbált állni. Nem sikerült neki. A barátjával szakított, majd következett a kitalált sztori az erőszakról.
Ez az első rendőrség vallomása szerint úgy történt, hogy az ablakon bemászott egy férfi, amikor ő aludt, és fegyverrel arra kényszerítette, hogy ne kiabáljon. Megkötözte cipőfűzővel, a száját betömte, órákon keresztül erőszakoskodott vele, az egészet felvette kamerával és azt mondta, ha szól bárkinek, kiteszi a netre az egészet. Utasította, hogy zuhanyozzon le alaposan. S mire a lány kijött a szobájából, az elkövető eltűnt, elvitte az ágyneműt is. Még azzal is megfenyegette, hogy szegelje be az ablakot, mert legközelebb is így jár.
A rendőrök nem hittek a lánynak, mert ellentmondásokat találtak: pl. mikor oldozta el magát, mielőtt telefonált vagy utána? Erre a megzavarodott áldozat úgy magyarázta, hogy talán álmodta az egészet. Végül írásban már azt vallotta, hogy kamu az egész sztori.
Újabb erőszakos cselekmények, egy lábnyom és egy fehér Mazda
Három évvel később, 2011-ben Denverben nemi erőszak áldozata lett egy 26 éves egyetemista lány. Az ő fényképezőgépét el is lopta az elkövető, azzal készített felvételeket a cselekményről. Az esetet nyomozó Stacy Galbraith elmesélte a férjének az ügyet, aki szintén rendőr volt egy másik kapitányságon. Stacynek azt mondta a férje, hogy szerinte nekik is volt hasonló esetük, hívja fel holnap a nemi erőszakos ügyeket nyomozó kollégáját, hátha tudnak valamit együtt kezdeni az üggyel.
És kiderült, hogy az egyik esetben az áldozat éppen az ellopotthoz hasonló kameráról számolt be – ott az áldozat 59 éves volt, és az elkövetés körülményei nagyon hasonlóak voltak. Megnézték a rendőrségen az egyik helyszín köztéri kameráinak felvételeit, 12 óra alatt egyetlen gyanús dolgot találtak: egy fehér Mazda 10-szer körözött el arra, de a rendszámát nem lehetett leolvasni.
Aztán lett egy újabb bűneset: egy sikertelen kísérlet, ahol az áldozat ki tudott ugrani az ablakán, összetörve a csontjait ugyan, de elmenekült. A támadás előtt nagy eső volt, és az áldozat ablaka alatt használható lábnyomok maradtak. A rendőrség mintát vett, és az hasonlított a másik színhelyen talált lábnyomra is. Azonosítani is tudták a cipő típusát: Adidas ZX 700.
2011-re négy nemi erőszakot köthettek ugyanahhoz az elkövetőhöz, de csak annyit tudtak róla, hogy milyen cipőt hord, és hogy talán fehér Mazdája van. De lett még valami. Néhány DNS-nyomot mégiscsak hagyott maga után. Ahhoz nem elegendőt, hogy pontosan azonosítani lehessen, de ahhoz éppen eleget, hogy családi vérvonalra lehessen szűkíteni a gyanúsítottak körét. Már amennyiben lettek volna gyanúsítottak.
A fordulat – a fehér Mazda
És akkor történt valami. Az egyik helyen megnézték, milyen lakossági bejelentések voltak a kérdéses időszakban. És találtak egy gyanús Mazdáról szóló bejelentést. Megvolt a rendszáma és a tulajdonosa is.
Elmentek a férfi házához, követték, és egy kocsmában az általa használt pohárról DNS-mintát vettek. De kiderült, hogy a lakásban ketten élnek, testvérek, és nagyon hasonlítanak egymásra. Annyit tudtak, hogy kettőjük közül az egyik lehet az elkövető. Vagy esetleg mindketten? Azonnal megkapták a házkutatási engedélyt, és megtaláltak kamerafelvételeket, amelyeket a bűncselekmények során az elkövető készített.
Az egyiken egy ismeretlen lány látható, akinek a testére volt téve az arcképes igazolványa. Ő volt Marie. Így derült ki, hogy tényleg megerőszakolták, és beigazolódott az is, hogy rendőri nyomásra vonta vissza eredeti vallomását.
Az elkövető, Marc O’Leary 28 erőszakos közösülést ismert el. 327 évre ítélték. Marie kapott 150 ezer dollár kártérítést. Ezek után a rendőrségen új protokollt vezettek be a nemi erőszakkal kapcsolatos esetek nyomozására. Az ügyét nyomozó rendőr személyesen kért Marie-től elnézést.
A sztorit a Marshall Project eladta Hollywoodnak. A pénz nagy részét Marie, az áldozat kapja.
A moziban hamarosan megláthatjuk, mit kezd ezzel a történettel az amerikai filmgyártás.
M. Tóth Balázs
