– A maximálisan szabad hatalom felelőssége eltűrni az érvekkel alátámasztott bírálatot, és nem szankciókkal válaszolni, ellenséget, árulót kiáltani, hanem megfontolni, nem lehet-e a kritikusnak igaza – mondta Kádár András Kristóf a Polgári Magyarországért Alapítvány december 9-iki konferenciáján. Az alábbiakban közöljük előadása szerkesztett változatát.

Kádár András Kristóf

Szabadság és felelősség

Az ENSZ Közgyűlése az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (a továbbiakban: Nyilatkozat) elfogadásának tiszteletére nyilvánította december 10-ét az emberi jogok világnapjává. Bár a nyilatkozat tesz említést a jogok alanyának, az embernek a közösséggel szembeni kötelezettségeiről – ha úgy tetszik, felelősségéről –, a középpontjában mégis a minden emberi lényt születésénél fogva megillető, egyenlő és elidegeníthetetlen jogok állnak. Ezeket az aláíró államok attól a felismeréstől vezetve foglalták egyetemes nyilatkozatba, hogy elismerésük és biztosításuk alkotja „a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon”, és semmibevételük „az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett”.

A Nyilatkozat kiindulópontja tehát a hatalom felelőssége az egyénnel szemben, ami – figyelembe véve e viszony alapvető aszimmetriáját – nyilvánvalóan helyes, ezért, a konferencia címét (Szabadság és felelősség) a Nyilatkozat szellemében értelmezve fogok beszélni – a hatalom szabadságáról és felelősségéről, mégpedig a mai magyar politikai-jogi kontextusban.

Ez a kontextus ugyanis unikális abban a tekintetben, hogy a törvényhozás által messzemenőkig támogatott végrehajtó hatalom (amelyet a továbbiakban az egyszerűség kedvéért kormányzatnak fogok nevezni) szabadságának nincsenek – belső jogi értelemben vett – korlátai. A Nyilatkozat preambuluma felhívja a figyelmet annak fontosságára, hogy „az emberi jogokat a jog uralma védelmezze”, Magyarországon azonban – az alkotmányozó többségre támaszkodva – a kormányzat bármikor megváltoztathatja a jogi kereteket, így a hazai jog- és intézményrendszeren belül nincs semmi, ami cselekvésének korlátot szabna. Ez óriási szabadság és óriási felelősség is egyben.

Tavaly ilyenkor ugyanitt éppen ezért a hatalmi önmérséklet fontosságára, a kétharmaddal járó kiemelt felelősségre hívtam fel a figyelmet – úgy tűnik, hiába. A kormányzat folytatta eleve rendkívül nagy mozgásterének bővítését, kiterjesztve ezt a folyamatot a jogállamisággal, demokráciával, emberi jogokkal kapcsolatos tevékenységet folytató civilszervezetekre is. Az alábbiakban példákon keresztül szeretném bemutatni azt, milyen eszközökkel gyengítette meg a kormány a különböző kontrollmechanizmusokat, majd kissé részletesebben elemzem a civilszervezetekkel szemben tett kormányzati lépéseket.

A 2010-es kormányváltás után igen hamar megkezdődött az intézményi ellensúlyok kiiktatása – részben a szabályozási környezet megváltoztatásával, részben az adott intézményeket vezető személyek lecserélésével. E két módszer összeér a személyre szabott jogalkotásnál, amikor a kérdéses intézményre vonatkozó jogszabályok úgy módosulnak, hogy az érintett személy megfeleljen, vagy éppen ne feleljen meg egy adott pozícióra. Példa erre Baka Andrásnak, a Legfelsőbb Bíróság elnökének a menesztése, aki elvileg azért nem lehetett a Legfelsőbb Bíróság helyébe lépő Kúria elnöke, mert nem volt meg az ötéves bírói szolgálati jogviszonya, noha magyar bírói tevékenysége megkezdése előtt másfél évtizedig bíráskodott Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságánál.

De említhetők további példák is, így

• az eredetileg 2014-ig mandátummal rendelkező Országos Választási Bizottság mandátumának fél évre rövidítése a vonatkozó jogszabályok megváltoztatásával;
• Jóri András adatvédelmi biztosnak a biztosi függetlenség követelményét sértő, így uniós jogba ütköző, idő előtti eltávolítása;
• több ezer kormány- és köztisztviselő – alkotmányellenesnek és az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel összeegyeztethetetlennek bizonyult – indokolás nélküli elbocsátása;
• A magyar bírói kar 10%-ának, köztük számos bírósági vezetőnek az eltávolítása a 70 éves felső korhatár hirtelen és jelentős csökkentésével, amelynek uniós jogba és az Alaptörvénybe ütközését szintén megállapították a megfelelő bírói fórumok.

Ezeknek az „igazoltan” jogellenes lépéseknek közös jellemzőjük, hogy bár a jogsértés megállapítást nyert, és az érintettek közül egyesek kompenzációban részesültek vagy részesülnek a jövőben, elszenvedőik a pozícióikat nem kapták vissza, így „eltűntek” a rendszerből, a továbbiakban a kormányzat lépései felett érdemi kontrollt gyakorolni nem tudnak.

Külön figyelmet érdemel az intézményi ellensúlyok körében az Alkotmánybíróság, amelynek kontrollfunkcióját a kormánytöbbség egészen változatos módszerekkel igyekezett meggyengíteni. Ilyen volt:

• a vizsgálati jogosítványok csorbítása (így pl. az ún. 98%-os adó visszamenőleges kivetését alkotmányellenesnek nyilvánító döntést követően az adózási tárgyú törvények széles körű kivonása a testület vizsgálatának hatóköréből);
• az ún. „felülalkotmányozás”, azaz az Alkotmánybíróság által alaptörvény-ellenesnek nyilvánított jogszabályok beemelése az Alaptörvénybe annak érdekében, hogy a testület számára e normák „hozzáférhetetlenek” legyenek (pl. az életvitelszerű közterületi tartózkodás jogellenessé nyilvánítása lehetőségének Alaptörvénybe foglalása az ezzel ellentétes irányú döntés után);
• az alkotmánybíró-jelölés szabályainak megváltoztatása annak érdekében, hogy az ellenzéknek semmilyen beleszólása ne legyen a bíróság tagjainak kiválasztásába;
• a bírói létszám felduzzasztása, majd több olyan személy megválasztása, akiknek a kötődése a kormányoldalhoz megkérdőjelezhetetlen (nyilvánvalóan ez a helyzet pl. azokkal, akik korábban a kormánypártok frakcióiban ülnek);
• ezen személyek „bebetonozása” a 70 éves felső korhatár eltörlésével (ami különösen visszás a bírói és ügyészi felső korhatár leszállítását, illetve a kormány- és köztisztviselők nyugdíjazása szabályainak módosítását/szigorítását követően).

Hosszan sorolhatók a kontrollmechanizmusok gyengítését szolgáló lépések más olyan területekről is, amelyek hagyományosan fontosak a kormányzati tevékenység ellenőrzésének szempontjából. A megfelelő nyilvánosság mellett folyó politikai vitaáltal jelentett ellensúly csorbítását jelentette például az országgyűlési képviselők megrendszabályozására szolgáló eszközök bevezetése, és egyoldalú (csak az ellenzéki képviselőket sújtó), aránytalan alkalmazása, amelynek jó példája az ún. „molinó-ügy”, amelyben az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította: a kormánypártokat bíráló ellenzéki feliratok miatt a parlamenti többség által megszavazott szankciók aránytalanok voltak, ráadásul a szabályozás a megfelelő jogorvoslatot sem biztosította az érintettek számára.

A tisztességes politikai verseny által jelentett kontrollt gyengítették az olyan lépések, mint a győzteskompenzáció rendszerének bevezetése, a levélben szavazás diszkriminatív szabályozása, vagy éppen a kereskedelmi médiában folytatható kampány jelentős (Alaptörvénybe épített) korlátozása. Ezek miatt fogalmazott úgy az EBESZ/ODIHR Korlátozott Választási Megfigyelő Missziónak a 2014-es országgyűlési választásokról kiadott zárójelentése, hogy a választás során „a nagyobbik kormánypárt aránytalan előnyt élvezett”.

A médiaszabályozás és -működés területéről is hozhatók példák a terület ellenőrzési-képességét negatívan befolyásoló lépésekre (egypárti médiaszervek, a frekvenciák kiosztása körüli – szintén bíróság által megállapított – jogsértések stb.), az előadásom fő témáját mégis a civilszervezetekkel szembeni intézkedések jelentik.

A fent ismertetett folyamatok nagy része ugyanis lezárult a 2014-es választásig. A végrehajtás kontrolljának különböző területein megtörténtek azok a változások, amelyek a kormány mozgásterét tovább bővítették. Az egyetlen kivételt ez alól a közhatalom ellenőrzését feladatául tűző civil társadalom jelentette, de ennek a kegyelmi állapotnak vége lett 2014. április 8-án, amikor Lázár János – a Norvég Civil Alapból származó támogatást szétosztó konzorcium tagjainak állítólagos ellenzéki pártkötődésére hivatkozva – azzal a felhívással fordult az illetékes norvég miniszterhez, hogy a két állam tárgyalja újra a támogatások elosztási mechanizmusát.

Azon meggyőződésemet, hogy az e lépés és az ezt követő intézkedések mögötti valós szándék a kormányzati tevékenység fölötti kontroll újabb szférájának felszámolása volt, számos körülmény támasztja alá.

• Időzítés: Lázár János levelének megírására két nappal a választások után került sor, noha az ember azt gondolná, hogy ilyenkor a miniszterelnökséget vezető államtitkárnak a legkisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy egy több év alatt mindösszesen 4 milliárd forint elosztását végző mechanizmus működésén aggodalmaskodjon.
• Azok a kormányzati nyilatkozatok, amelyek szerint elfogadhatatlan, hogy a közpénzeket magánszervezetek osszák szét, felfedik azt a szándékot, hogy a civiltársadalom finanszírozása szempontjából nem elhanyagolható összeg felett a kormányzat szerezzen rendelkezési jogot, ami nyilvánvalóan nem szerencsés olyan programok esetében, amelyeknek a fókuszában az alapvető jogok állnak, mivel e jogokat jellemzően a mindenkori hatalommal szemben kell megvédeni.
• A KEHI-vizsgálat megindítása olyan tények nélkül, amelyek bármilyen visszaélésre utalnak: a kormányzat mindösszesen öt olyan személyt tudott a bírálóbizottságokban megjelölni, akiknek a múltban volt bármiféle kötődésük ellenzéki pártokhoz, e kötődés ráadásul több esetben tragikomikusan távoli: az egyik megnevezett személy 2002-ben, azaz tizenkét évvel ezelőtt MSZP-s önkormányzati képviselő lett egy városi képviselőtestületben, egy másik kontaktszemély volt az LMP ajánlószelvényeinek leadásakor. Mindezen túlmenően a hírbe hozott civilek jelezték: ilyen alapon több bírálóbizottsági tagot fideszes kötődésűnek kellene tekinteni, ez azonban nem akadályozta meg a kormányzatot a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal – mind a mai napig tisztázatlan jogalapú – vizsgálatának elindításában. Orbán Viktor Vida Ildikó kitiltásával kapcsolatban azt mondta: „Miután Magyarország jogállam, bizonyíték nélkül nem lehet eljárást indítani.” Nos, a KEHI eljárása bizonyíték nélkül indult, mert az, hogy számos bírálóbizottsági tagból öten igen lazán kapcsolódtak egyes pártokhoz, nyilván nem bizonyíték semmire.
• A büntetőjogi tényállások abszurditása: hűtlen kezelést az követ el, akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz. Nyilvánvalóan abszurd az a helyzet, amelyben úgy folytatnak a magyar hatóságok eljárást hűtlen kezelés gyanújával, hogy az idegen vagyon tulajdonosa eközben maximálisan elégedett a vagyonkezeléssel (már ha ennek minősíthető annak a civilkonzorciumnak a tevékenysége, amelyen egyébként a támogatási összeg át sem folyik), és ennek lépten-nyomon hangot is ad. Ugyanilyen bizarr a jogosulatlan pénzügyi tevékenység gyanúja is, hiszen a vonatkozó jogszabályok értelmében csak üzletszerűen tilos kölcsön adni, márpedig az üzletszerűséghez szükséges, hogy a tevékenység nyereség, illetve vagyonszerzés végett folyjon. Minthogy az Ökotárs a civilszervezeteknek áthidaló céllal nyújtott kölcsönei kamatát az államkötvények hozamához igazította (azaz a kölcsönzési tevékenységével nem jutott nagyobb hozamhoz, mint ha a pénzét kevésbé kockázatos módon használja), ez fel sem merül. Egy alapítvány kuratóriumának törvényi kötelezettsége, hogy megőrizze az alapítványi vagyon értékét – akkor lehetne tehát szó hűtlen kezelésről, ha a kölcsönök után a szervezet nem számolt volna fel kamatot. Ráadásul az Ökotárs még 2004-ben állásfoglalást kért a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletétől, amely nem minősítette tilalmazottnak az ilyen jellegű (nem üzletszerű) kölcsönzési tevékenységet.
• Nyilvánvalóan demonstratív, megfélemlítő rendőri fellépés a szervezetek irodájában tartott házkutatáskor, amelyet még Csepreghy Nándor helyettes államtitkár is túlzónak tartott.

A fenti körülményeken túl a lépések tervszerűségét támasztják alá azok a kormányzati nyilatkozatok, amelyekből kitűnik: a hatalom nem jogi, hanem tisztán politikai problémának tekinti a helyzetet, politikai szándékot lát a civilek tevékenysége mögött, és ezzel szemben kíván fellépni.

Ez a fellépés nem előzmények nélkül való. 2013 augusztusában Hoppál Péter, Fidesz szóvivőként a Heti Válasz cikke kapcsán arról beszélt, hogy egy „amerikai spekuláns kör mintegy félmilliárd forint hálapénzt fizetett ki” „álcivil” szervezeteknek cserébe azért, hogy „rendszeresen lejáratják Magyarországot, lejáratják a Fideszt és lejáratják a magyar kormányt […] legfőképpen külföldön, külföldi fórumok előtt […].”

Minthogy Hoppál újságírói kérdésre megnevezte a Magyar Helsinki Bizottságot is, nyílt levélben szólítottuk fel a bocsánatkérésre, jelezve, hogy bevételeink jelentős része akkor is ugyanezekből a forrásokból származtak, amikor a korábbi kormányokat bíráltuk, vagy amikor például 2006 novemberében az ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága előtt számoltunk be 2006 őszének rendőri túlkapásairól. Miután levelünkre semmiféle reakció nem érkezett, pert indítottunk a Fidesz és szóvivője ellen Az első fokon megnyert per során az alperesek semmiféle bizonyítékkal nem tudták alátámasztani állításaikat, és a kérdés érdemét érintő érveket a fellebbezésük sem tartalmaz.

2014 nyarától kezdve aztán a tekintetben sem maradt egy szemernyi kétség sem, hogy a civilekkel szembeni fellépés és az azt kísérő (hideg)háborús retorika a legmagasabb szintű politikai támogatást élvezi. Orbán Viktor miniszterelnök ugyanis tusnádfürdői beszédében azt állította, hogy „ha újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat, akkor világossá kell tenni, hogy itt nem civilekkel állunk szemben, nem civilek jönnek velünk szemben, hanem fizetett politikai aktivisták, akik külföldi érdekeket próbálnak Magyarországon érvényesíteni.” Az Országgyűlés 2014. őszi nyitóülésén pedig azt mondta, „[n]em szeretjük, ha valaki szabadságot mond, de zsoldban áll; függetlenséget mond, de kitartott; civilnek mondja magát, aztán közben meg fizetett politikai aktivista.”

Figyelembe véve ezeket a miniszterelnöki megnyilatkozásokat, talán naivitás volt, de azt vártam, esetleg akad valaki mértékadó jobboldali körökben, aki emlékezteti a kormányfőt és más kormányzati politikusokat arra, hogy nem mindig tekintettek így a jogvédő szervezetekre.

„A magyar demokrácia szégyene az, ami 2006 őszén történt, és ebbe a szégyenbe beleértem azt is, hogy jelenleg egy csonka bizottságban ülünk” – Dénes Balázs szavai ezek, amelyeket 2008 október 21-én mondott el a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) vezetőjeként, amikor Balog Zoltán, még mint az Országgyűlés emberi jogi bizottságának elnöke, meghívta a 2006. őszi események évfordulóján tartott ülésre, amelyről a kormánypártok kivonultak, mert nem akartak szembesülni az ott elhangzó véleményekkel.

Bodoky Tamás Túlkapások című, a 2006-os rendőrségi jogsértésekkel foglalkozó könyvének 2009. májusi, strasbourgi bemutatóját Gál Kinga, a Fidesz EP-képviselője szervezte, aki ebből az alkalomból elmondta: „nem lehet belügynek tekinteni a jogállamiság helyzetét egyetlen EU-tagországban sem”. A bemutatón részt vett Balog Zoltán és a jelenlegi konferencia szervezője, Kruchina Károly is. A könyvből és a képanyagából készült kiállítás ezt követően több magyarországi helyszínen is megtekinthető volt. Balog Zoltán a magyarországi vándorkiállítás számos állomásán mondott nyitóbeszédet.

Az itt jelenlévők közül tehát sokan pontosan tudják, hogy a TASZ és Bodoky Tamás felemelték a szavukat a hatalommal szemben a jogsértettek érdekében akkor is, amikor a baloldal volt kormányon. A TASZ és a Bodoky Tamás fémjelezte Átlásztó.hu most mégis „baloldali kötődésű” szervezetként szerepel a Miniszterelnökség listáján, és áll egy koncepciózus vizsgálat célkeresztjében.

Én mégsem hallottam, hogy a politikai jobboldalról bárki vehemensen kiállt volna értük, emlékeztetve a „politikai aktivistázókat”, „idegen ügynöközőket”, hogy a civilek dolga a mindenkori hatalommal szembeni fellépés, és hogy érdemes belegondolni, ki maradt egy helyben és ki mozdult el a jogállamisággal kapcsolatos akkori álláspontjától a hatalmi helyzet átrendeződésének eredményeként.

Hadd fejezzem be az előadást Bibó István klasszikus idézetével (az idézet nem teljes): „Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. [...] Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség »bérenceinek«, az »árulóinak« a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának […] a szabadság rovására való erőltetése.”

A maximálisan szabad hatalom felelőssége ez: felelősen eltűrni az érvekkel alátámasztott bírálatot, és nem szankciókkal válaszolni, ellenséget, árulót kiáltani, hanem megfontolni, nem lehet-e a kritikusnak igaza.