A Magyar Nemzet Online hétfői cikke szerint „százezrek kopogtatnak hazánk kapuján”, „bevándorlók tömegei”, valamint éves szinten kétszázezer menedékkérő érkezik Magyarországra. Ez ténybeli tévedés, sőt félrevezető hazugság. Az újságíró cikkét a Belügyminisztérium aznapi sajtótájékoztatójára alapozza. Az azonban rejtély, hogy a Belügyminisztérium sajtóközleményében – nagyjából helyesen – szereplő évi ezerötszáz menedékkérőt hogyan tudta a Magyar Nemzet újságírója kétszázezernek olvasni. A cikknek a bevándorlásról és a határokon nagy számban megjelenő menekültekről szóló megállapításai elképesztő ferdítéseket tartalmaznak, és lévén a minisztériumi sajtóközlemény egyértelmű számokat tartalmaz, nehéz egyszerű, jó szándékú tévedést feltételezni azok mögött.

A valóság teljesen más képet mutat. Magyarországon európai összehasonlításban nagyon kevés külföldi él, a hazánkban benyújtott menedékkérelmek száma is rendkívül alacsony. Nézzük a valós számokat:

• Magyarországon 2010 végén mintegy kétszázezer külföldi állampolgár élt, a lakosság 2%-a. Túlnyomó többségük a szomszédos országokból érkezett, nagy részük határon túli magyar (tehát maximum jogi értelemben „külföldi”). Az egyszerűsített honosítás lehetősége miatt sokan 2011-2012-ben magyar állampolgárrá váltak/válnak, így ez a kétszázezres szám is jócskán csökkenni fog.
• További mintegy kétszázezer ember magyar állampolgár, de külföldön született (többségük szintén határon túli magyar). A külföldön született népesség aránya így jelenleg körülbelül 4%, ami jócskán alulmúlja még a szomszédos, hasonló méretű és földrajzi helyzetű országokét is (Csehország 6,5%, Szlovákia 8,2%, Ausztria 15,3%).
• 2011-ben 1693 fő nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon (tehát az újságíró csupán 198 307-tel „kerekítette fel” a valós számot). Közülük negyvenhét, azaz 47 fő kapott menekültstátuszt és még mintegy száztizen a jogi védelem valamilyen más hasonló formáját. A többiek nem maradnak, nem maradhatnak Magyarországon. Évi ötven-százötven fő alapján tömegeket és áradatot vizionálni finoman szólva is hagymázas képzelgés.
• A menedéket kérők száma évek óta csökken, az elmúlt két évben az egyharmadára esett vissza.

A menekültek és bevándorlók áradatával való – minden ténybeli alapot nélkülöző – riogatás sajnos nagy múltra tekint vissza a hazai sajtóban (politikai preferenciától és médiafelülettől függetlenül). A kérdés már csak az: kinek jó ez? A magyar társadalom az EU felmérései szerint a leginkább idegenellenes Európában. A magyarok túlnyomó részének nincs közvetlen tapasztalata, találkozási felülete a bevándorlókkal és menekültekkel, és ha van is, az nem mutat túl a kínai piac-török giroszos tengelyen. A negatív hozzáállásért így bizony jelentős részben a sajtó – mint az egyetlen információforrás – a felelős.

Ez azonban senkinek se jó: a migráció elkerülhetetlen társadalmi folyamat, Magyarország sem tudja kivonni magát alóla. Sőt, a már 1981 óta tapasztalható és minden erőfeszítés ellenére megállíthatatlannak tűnő természetes népességfogyás nem is hagy nagyon más választást (legalábbis rövidtávon). Magyarországnak lehetősége lenne elkerülni a nyugati országok korábbi hibáit a migráció kezelésében, és egy megfelelően átgondolt, a gazdasági, munkaerő-piaci és emberi jogi szempontokat egyaránt figyelembe vevő bevándorlás-politikával elősegíteni az ország és a magyar társadalom fejlődését. Erre vajmi kevés kormányzati akarat látszik a rendszerváltás óta. Mindaddig pedig marad az idegenellenességre és a „másságtól” való zsigeri félelemre rájátszó olcsó demagógia.

Zárásképpen egy adalék a fenti számok értelmezéséhez: volt olyan a történelemben, amikor tényleg kétszázezer menekült érkezett egy szomszédos országba, nem egy év, hanem néhány hét alatt. Ez volt az 1956-os magyar forradalmat követő menekültáradat Ausztriában. Akkor az együttérzés, a segítőkészség és a világméretű szolidaritás volt a meghatározó. Ma afgánok, irániak, szomáliaiak menekülnek ugyanolyan okból: féltik az életüket, testi épségüket, családjukat, nem szeretnének kínzás áldozatává válni és emberhez méltó életet szeretnének élni. Számukra ma mi vagyunk a „nyugat”. Az olvasóra bízom az erkölcsi tanulság levonását.

 Szerző: El Duende

A Magyar Helsinki Bizottság letölthető kiadványai a témával kapcsolatban:

Migránsok a magyar médiában, avagy a bevándorlás és a külföldiek 2011-ben a sajtó szemével (2011)

Külföldiek Magyarországon- Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához (2011)

 

Van ez az „Occupy” elnevezésű nemzetközi mozgalom, ami kb. arról szól, hogy foglaljuk el ezt vagy azt a területet, épületet, tiltakozásként a kapitalizmus ellen. Ezt érthette félre – nem is kicsit – a magyar kormány, amikor úgy döntött, hogy március 15-én elfoglalja Budapestet. Manapság már szinte megszoktuk, hogy a kormányzati cselekvés többnyire szembemegy a nemzetközi trendekkel, és lépései – enyhén szólva – nem éppen elegánsak. Az unortodoxia a kormány büszkén vállalt védjegye. De vajon mi jogosítja fel a kormányt arra, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc megünneplése céljából az összes szimbolikus jelentőségű, tehát a gyülekezési jog szempontjából kiemelt fontosságú közterületet kisajátítsa? Valami gond biztosan van azzal a jogi szabályozással, amely lehetővé teszi, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményében és az Alaptörvényben alapvető emberi jogként garantált gyülekezési jog gyakorlását a kormány és a vele többségében azonos politikai oldalon álló fővárosi önkormányzat egy egyszerű szerződéssel ellehetetlenítse.

A probléma öt fogalom áttekintésével vázolható röviden: gyülekezés, közterület, rendőrség, tudomásul vétel, területfoglalás. A hatályos gyülekezési törvény értelmében „a gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések tarthatók, amelyeken a résztvevők véleményüket szabadon kinyilváníthatják”. Azaz, minden rendezvény tulajdonképpen gyülekezés. Ha közterületen szeretnénk gyülekezni, akkor azt be kell jelentenünk a rendőrségnek, amit a hatóság – néhány esetet kivéve (ha a közlekedés másképp nem biztosítható, vagy a rendezvény súlyosan veszélyeztetné népképviseleti szerv, vagy bíróság zavartalan működését) – köteles tudomásul venni.

A Milla által a Szabad sajtó útjára bejelentett tüntetés nyilván nem esik tiltó ok hatálya alá, mégis az a hír, hogy a rendőrség nem vette tudomásul a bejelentést. De nem is tiltotta meg! Akkor mi történt? A megoldás kulcsa a közterület fogalmának sajátos értelmezésében található. A törvény szerint közterületnek minősül a mindenki számára korlátozás nélkül igénybe vehető terület, út, utca, tér. Vagyis, ha egy terület használata bármilyen korlátozás alá esik, megszűnik közterület lenni, oda nem lehet gyülekezést bejelenteni. Ha mégis így tennénk, a rendőrség saját hatáskörének hiányát állapítaná meg, mondván, a bejelentett hely nem közterület, ott gyülekezést nem tud tudomásul venni. Ki és hogyan érte el, hogy a Szabad sajtó útja, ami 2011. október 23-án még közterület volt, 2012-ben már nem az? Az előző kormány által alkalmazott módszer a közterület megszüntetésére a kordonépítés volt. Sokat kellett küzdenünk azért, hogy a bíróság – négy évvel később – kimondja: a kordon jogorvoslattal támadható, és a konkrét esetben a rendőrség jogellenesen zárta el a Kossuth teret a gyülekezni kívánóktól.

A Fidesz más megoldást választott a gyülekezési jog korlátozására: egyszerűen „kibérli” az összes fontos közterületet, ezzel a „bérlőnek” lesz használati joga a közterület felett, így az ideiglenesen megszűnik közterület lenni. Vagyis előáll az az abszurd helyzet, hogy a „bérleti jog” felülírja az egyik legfontosabb klasszikus alapjogot. Ugyanis olyan szabály nem létezik, amely meghatározná, hogy az esemény előtt hány hónappal, évvel korábban és mennyi időre lehet lefoglalni egy területet. A bérleti díj sem jelenthet gondot, ha a kormány foglal területet egy önkormányzatától, mert vagy az adófizetők pénzéből rendezi azt, vagy megkapja ingyen. Hiszen a kormány rendezvénye mégiscsak közérdek, amiért egy „tisztességes” önkormányzat nem kér pénzt. És a kör bezárult, nem tüntet itt már senki sem, csak a nemzet ünnepel.

Persze nem olyan egyszerű ám a képlet, mint amilyennek a magyar szabályozás alapján tűnik. Amennyiben a helyzet nem változik, és március 15-én Budapesten egyik ellenzéki mozgalom sem tüntethet, akkor a magyar államot a strasbourgi bíróság a gyülekezési jog megsértése miatt sok milliós kártérítés megfizetésére kötelezheti. Megtette ezt már korábban is, amikor 2004-ben Medgyessy Péter háza előtt tiltották meg a gyülekezést. Két hete pedig éppen a kordon-ügyben marasztalta el hazánkat a strasbourgi bíróság (láthatjuk, hogy az előző kormányok sem tartották tiszteletben az ellenzék jogait!). A bíróság várható marasztaló döntésének indokolása borítékolható: a jelenlegihez hasonló konfliktusok kialakulását, az alapjogok korlátozását a magyar jogszabályok hiányosságai idézik elő, a szükséges törvényi változtatás kialakítása pedig az állam feladata. Ráadásul a területfoglalást egy állami szerv kérésére egy másik állam szerv döntése tette lehetővé, így a jogsértés a magyar államnak mindenképpen betudható.

Összegezve: vagy lehetővé teszi a kormány, hogy a nemzeti ünnepeken a kormány politikájával elégedetlenek nyilvánosan is hangot adhassanak nemtetszésüknek, vagy kártérítést fizet a magyar állam az adófizetők pénzéből a strasbourgi bíróság döntése után. Harmadik lehetőség nincs!

 szerző: Pokerface

Blogindító bejegyzésünk azt elemzi, hogy a közelmúltban elfogadott – határainkon belül és kívül egyaránt – sokat bírált jogszabályok miért nem tekinthetőek elméleti értelemben jognak, és hogyan vezetnek a jogállamiság elvesztéséhez. Ez saját bőrünkön is megtapasztalható demokratikus deficittel jár, elég, ha a szólásszabadságot, vallásszabadságot, tulajdonjogot sértő szabályozásra vagy a jogbiztonság hiányából fakadó gazdasági következményekre gondolunk.
A jogállam elemzésén keresztül kívánjuk bemutatni a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt, emberi jogi elveken alapuló kritikai megközelítést.

Jólét = jogállam?

A kilencvenes évek elején sokan reménykedtek abban, hogy a rendszerváltás után kialakuló demokratikus jogállamban a politikai szabadság mellé automatikusan jólét és az életszínvonal szinte folyamatos emelkedése társul. Azóta eltelt húsz év és ezt az illúziónkat is elvesztettük. Az általános jólét helyett a szegénység és a nélkülözés kezd általánossá válni, a rend helyett pedig egyre nagyobb káoszt tapasztalunk. Úgy tűnik, sokan ebből arra következtetnek, hogy a jogállam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és helyette valami más kell. Mi egyértelműen a demokratikus jogállam mellett érvelünk. Nézzük meg miért!

Jogállamban a jog uralkodik

A jogállam legáltalánosabb megközelítésben olyan politikai rendszer, amelyben az emberek helyett a jog uralkodik. Ehhez nem elég, hogy „az állami parancsot” jogalkotási hatáskörrel rendelkező szerv vagy személy alkossa meg. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A jognak mint a szabályok sajátos kategóriájának, különleges jellemzői vannak (ezeket hívta Lon Fuller, 1978-ban elhunyt amerikai jogfilozófus a „jog belső erkölcsének”). Eszerint a jog olyan általános, kihirdetett, jövőre irányuló, megfogalmazásában egyértelmű, ellentmondásmentes és viszonylag tartós szabályok összessége, amelyek alkalmazása összhangban van az írott normákkal. Ha ezek a feltételek szisztematikusan nem érvényesülnek, akkor az alkotói által jognak nevezett szabályrendszer elveszti jogi jellegét. Ez a gyakorlatban a jogkövetés egyre gyakoribb elmaradásával jár.
Ha az állampolgároknak hektikusan változó vagy visszaható hatályú, esetleg tömegeket hátrányosan érintő jogszabályokhoz kell igazodniuk, nem tudnak a szabályok követésére épülő értelmes életstratégiát kialakítani. Emiatt egyre többen vonják ki magukat a jogszabályok betartása alól. Ahogy ezt megfigyelhetjük például a megtakarításukat Bécsbe menekítőknél, akik pénzüknek a kiszámíthatatlan állami döntések elől keresnek biztosnak gondolt menedéket.

Az alkotmányos jogállamban elvárjuk, hogy az állam tartsa tiszteletben és garantálja alapvető emberi jogainkat, szabad és egyenlő állampolgárként kezeljen mindannyiunkat. Mert azt gondoljuk, hogy nincs okunk engedelmeskedni egy államnak akkor, ha annak joga nem ismeri el vagy nem biztosítja alapvető jogainkat.
Ahol az egyházi törvény nem biztosítja a vallásszabadságot, ahol a tulajdon nincs biztonságban (lásd a magánnyugdíjak államosítását, a rendvédelmi dolgozók szolgálati nyugdíjának visszamenőleges megvonását), ahol a törvényhozás menete nem átlátható, ahol nincs jogbiztonság, ott még a legalapvetőbb normák betartását is csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Ezáltal a legitim hatalom illegitim kényszerhatalommá válik, amelyben az emberek nem meggyőződésből, hanem félelemből követik a jogot. A jogra pedig legitim és elfogadott kötelezettség helyett a hatalmasok parancsaként tekintenek.

A politikai kisebbség nem elnyomni való rendszerdefektus

Az újkori demokrácia a modern kor legitimációs problémáira adott válasz. Az emberek még a legalapvetőbb kérdésekben is eltérően vélekednek. A nélkülözhetetlen társadalmi együttműködéshez szükséges keretek és szabályok kidolgozására így demokratikusan választott testületek kaptak felhatalmazást. A testületek a jogalkotás során kötelesek nyilvános vitákat folytatni, hogy igazolni tudják, döntéseikkel a választókat és nem pusztán saját érdekeiket szolgálják. A viták pedig arra valók, hogy a másik, akár kisebbségben lévő fél véleménye és érvei is teret kaphassanak. E testületekben a többség és a kisebbség vitáiban is megmutatkozik, hogy a kisebbséget is tiszteletre méltó érdekek és értékek hordozóinak tekintik, s nem egyszerű rendszerdefektusnak, amelyet elnyomni kell ahelyett, hogy teret adnának neki. A demokrácia biztosítja, hogy a politikai közösség képes korrigálni a rossz döntéseket, lehetővé téve azt, hogy a kisebbségből akár többség is lehessen, a rossz döntéseket hozó politikai elit leváltásával.

Motor mellett fékek is kellenek

A jogállam demokratikus működéséhez az is szükséges, hogy ne koncentrálódjon egy kézben visszaélésre lehetőséget adó korlátlan hatalom. A politikai hatalom korlátozásának két fontos dimenziója van. Az egyik az állami hatalom határát jelentő szabadságjogokban testesül meg. A másik pedig abban, hogy az államnak saját mozgásterén belül is meg kell osztania a hatalmat az egymás működését is ellenőrző intézmények között. Ebből a szempontból a Magyar Köztársaságban az Alkotmánybíróságnak és a független bíróságoknak van kitüntetett jelentősége. Ezért ezek működésének korlátozása, jogkörének csorbítása komoly, a jogállam intézményét romboló antidemokratikus következményekkel jár.

A jogállam elveszett, a demokrácia romokban

Ha a fentieket összevetjük a mai magyar valósággal, meg kell állapítanunk, hogy hazánk ma nem jogállam. Törvényeink egy része nem teljesíti a jog leírt kritériumait. A jogalkotás rohamtempója ugyanis lehetetlenné teszi a szabályok alapos megismerését, és a visszamenőleges szabályozás is bevett alkotmányos lehetőséggé vált (pl. nyugdíjak utólagos megvonása, különadók kivetése). Emellett az állami hatalom korlátai is megszűntek.

Az alaptörvény bármikor módosítható, ha ugyanis az Alkotmánybíróság egy – a kormánynak kedves – szabályt alkotmányellenesnek talál, azt a kormány azonnal beleírathatja az alaptörvénybe, elkerülve az AB felülbírálását. De alkotmányos lehetőség immár a tulajdonjog megsértése, mint azt a magánnyugdíjak államosításakor láttuk, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog csorbítása azzal, hogy a legfőbb ügyész vagy az Országos Bírói Hivatal elnöke jelölheti ki az eljáró bíróságot. Egy további sok évszázados alapelv, a bírói döntéshez kötött fogvatartás szabálya is immár a múlté, amióta a bírósági titkárok is dönthetnek szabálysértési elzárásról, annak ellenére, hogy az AB már kétszer is kimondta, hogy a titkár nem bíró.

A hatalommegosztás elve pedig mintha feledésbe merült volna. Hogyan valósulhat meg az állami intézmények ellenőrzése akkor, ha a köztársasági elnöktől a legfőbb ügyészen át, az állami számvevőszék elnökéig és az Alkotmánybírósáig, mindenhol volt Fideszes képviselők vagy párttagok, esetleg családtagjaik ülnek?

A kétharmados törvények gyakran még indoklást sem tartalmaznak, a jogalkotás ilyen módja így eleve alkalmatlan a demokratikus legitimációra. Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője – egykori helsinkis fogdamegfigyelő – nem is titkolja, hogy a demokratikus vitát elfojtandó úri hóbortnak tartja.

Súlyos árat fizetünk a jogállam elvesztéséért és ez nem csak a forint árfolyamában jelentkezik. Elvesztettük bizonyosságunkat abban, hogy van egy határ, amit az állam semmilyen körülmények között nem léphet át.
S hogy mit nyertünk vele? Azt a fontos tapasztalatot, hogy a jogállami deficit költségvetési deficittel is együtt járhat. A rendszerváltáshoz fűzött jóléti illúziók kudarca nem a jogállam és a demokrácia miatt következett be, hiszen a nem-jogállami rendszerünk jelenleg még rosszabb gazdaságpolitikai teljesítményt nyújt. Megtanulhatjuk egy időre, hogy az alkotmányos jogállam a szabadságot tudja garantálni, és a szabadság sérülékeny dolog, azt mindannyiunknak gondozni, óvni kell.