Helsinki Figyelő

Egyre kevesebben vagyunk

A lassan csordogáló 2011-es népszámlálási adatok tanúsítják: a magyarországi népességfogyást nem hogy megállítani, de még lassítani sem sikerült. Az elmúlt évtizedben 216 ezer fővel csökkent Magyarország lakossága, ami olyan, mintha egy Debrecen nagyságú város tűnt volna el nyomtalanul. Ha nem számolunk a be- és kivándorlókkal, a kép még sötétebb. Az ezredforduló óta érkezett mintegy 170 ezer bevándorló nélkül a népességfogyás mértéke a 400 ezerhez közelítene, ami már egész Baranya vagy Csongrád megye lakóinak eltűnésével lenne egyenlő.

Elsősorban nem a népesség létszámának csökkenése, hanem a társadalom ezzel együtt járó elöregedése ró súlyos terhet a gazdaságra és a társadalmi ellátórendszerekre. 2050-re az európai lakosság egyharmada 65 évnél idősebb (értsd nyugdíjas) lesz, amire még nem volt példa a világtörténelemben. A magyar népesség fogyásának és elöregedésének fő oka azonban nem a várható élettartam növekedése, hanem az alacsony, és – a kisebb kilengésektől eltekintve – egyre csökkenő gyermekvállalási hajlandóság. Bár az európaiak általában is később és kevesebb gyermeket vállalnak, mint korábban, a három évtizede töretlen természetes népességfogyás még az elöregedő kontinensen is hungarikumnak számít.

Már a szinten tartáshoz is jóval több gyerek kellene

A demográfusok szerint a népesség számának szinten tartásához 10 nőnek átlagosan 21-22 gyermeket kellene világra hoznia élete során. Ehhez képest ma Magyarországon 10 nőre átlagosan 13 gyermekszülés jut, ami az egyik legalacsonyabb adat az Európai Unióban (Litvániával és Portugáliával osztozunk a kétes dicsőségen). A gyermekvállalási hajlandóság számos régióbeli országban érezhető biztató növekedése annak ellenére elkerüli hazánkat, hogy a rendszerváltás óta minden kormányzat igyekszik többé-kevésbé látványos intézkedéseket hozni a népességfogyás megállítására. A valóságban azonban óriási szakadék tátong a hangzatos jelszavak (lásd például „három szoba, három gyermek, négy kerék”) és a magyarokat gyermekvállalásra ösztönző konkrét, tudományosan is megalapozott intézkedések – pontosabban azok hiánya – között.

Fotó: HVG/Túry Gergely

Pedig lenne miből tanulni: az uniós kutatások rendre kimutatják, hogy többnyire azokban az európai országokban magasabb a gyermekvállalási kedv, ahol a) fejlett intézményi ellátórendszer áll rendelkezésre már a kétévesnél fiatalabb gyermekek számára is, és b) ahol a nők nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon. Magyarul: ha bármely kormány jó eséllyel akarja a fiatalokat gyermekvállalásra ösztönözni, akkor biztosítson kellő számú ingyenes (vagy legalább megfizethető) bölcsődei és óvodai férőhelyet, és aktívan segítse a fiatal anyukák visszatérését a munka világába. A részmunkaidős és rugalmas foglalkoztatás meghonosítása, a kismamák számára nyújtott munkajogi garanciák, az apák és nagyszülők által igénybe vehető GYES/GYED népszerűsítése és a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem segíthetnek mindebben. Magyarország jelenleg fényévekre van ettől (lásd például blogunk nőnapi bejegyzését), a nőket a háztartásba visszaterelgetni szándékozó kormányzati politika csak a születésszám további csökkenéséhez vezethet.

A születésszám sem növelhető korlátlanul

A gyermekvállalási kedvet azonban olyan nehezen mérhető és befolyásolható tényezők is befolyásolják, mint például hogy milyen a fiatal generáció jövőbe vagy a családba, mint intézménybe vetett hite, „divat-e” a gyermekvállalás, vagy hogy mennyire vallásos a társadalom. Számos kutatás igazolta, hogy még a legsikeresebb gyermekvállalást ösztönző állami szabályozással is csak korlátozott hatást lehet elérni. A 10 nőre vetített korábbi példánkat alapul véve a maximális eredmény eleddig általában plusz 4 gyermek volt. Például Svédországban, a világon az egyik leghatékonyabbnak tartott bababarát politikával is 15-ről „csak” 19-re sikerült feltornászni a 10 nőre jutó gyermekszülések számát az ezredforduló óta.

Magyarországon évtizedek óta kiugróan alacsony az átlagos termékenységi mutató, a lakosság várakozásai pedig számos kutatás szerint tartósan borúlátóak, ezért a gyermekvállalást ösztönző hazai politika mozgástere nagyon szűk. Az esetleges pozitív hatások (több aktív, munkaképes korú ember) pedig egyébként is csak évtizedek múlva jelentkeznének. A demográfiai adatok ismeretében kijelenthetjük, hogy a javuló gyermekvállalási kedv önmagában nem lesz elég a népesség „önfenntartó” növekedéséhez.

Importra szorulunk

A magyar népesség fogyására és elöregedésére így az egyetlen, már rövid távon is hatásos gyógyír a bevándorlás. Magyarországon ugyanis – minden tévhittel ellentétben – a bevándorlók között jóval nagyobb számban vannak magasabb végzettséggel, szakképesítéssel és állással rendelkező, adót fizető fiatal felnőttek, mint a teljes magyar népességen belül. Ez igen lényeges szempont, hiszen hazánkban a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb korlátja a kirívóan nagyarányú inaktív, a munkaerő-piacon már meg sem jelenő, sokszor az állam anyagi támogatására szoruló népesség. Egy ésszerű és fenntartható bevándorlás-politika a nagy társadalmi ellátórendszerek (társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, egészségügyi ellátás stb.) gondjain akár néhány éves távlatban is enyhíthetne. Középtávon pedig – kiegészítve a magyarok gyermekvállalását ösztönző politikát – ez segíthetné elő a lakosság elöregedésének megállítását, és egy egészségesebb társadalmi korstruktúra kialakulását (értsd: több gyerek, több fiatal, több munkaképes korú személy).

A hiányszakmák problémájára is ez lehetne az egyetlen, rövid távon is működő megoldás. Az oktatási szerkezet átalakítása vagy más ösztönzők hatása többnyire csak jó pár év múlva érezhető (hiába lesz több államilag finanszírozott hely az informatikus- vagy orvosképzésben, öt-nyolc év is eltelik, mire a „többletgólyákból” szakember lesz). Szakképzett külföldi munkaerő célzott befogadásával azonban már egy-két éven belül is orvosolni lehetne az egyes szakmákban létező munkaerőhiányt.

Struccpolitika

Mindezek ellenére Magyarországon két évtizede nem létezik bevándorlás-politika. A külföldiek betelepüléséről és beilleszkedéséről stratégiai szinten nem folyik sem szakmai, sem szélesebb társadalmi párbeszéd. Az egymást követő kormányok – nyilván a kirívóan magas hazai idegenellenesség miatt – félnek felvállalni ezt a témát, a sajtó pedig kevés kivételtől eltekintve csak a negatív sztereotípiákat szajkózza, sokszor tovább mélyítve ezzel az amúgy is elképesztő fogalmi zűrzavart (lásd például korábbi blogbejegyzésünket). A téma magyarországi megközelítésére általában jellemző a koncepció-nélküliség, valamint a sokszor indokolatlanul eltúlzott rendészeti szemlélet (miszerint a máshonnan jött ember eleve gyanús, sőt, nem kívánatos – hacsak nem jómódú turista vagy befektető). Pedig Magyarország létérdeke lenne, hogy végre túllépjen a rendszerváltás előtti szemléletet tükröző megközelítésen, és elfogadja, hogy a bevándorlás a XXI. századi Európában bár szabályozható, de nem elkerülhető társadalmi szükségszerűség, ami egyúttal hozzájárulhat elöregedő és gazdaságilag indokolatlanul inaktív társadalmunk jólétéhez is.

Fotó: Creative Commons: by Umberto Salvagnin

A folyamat egyik előfeltétele, hogy a bevándorlással kapcsolatos, közkeletű tévhiteket eloszlassuk, és megismerjük a tényeket. Blogunk a következő hónapokban egy cikksorozattal igyekszik ezt elősegíteni.

Szerző: El Duende

süti beállítások módosítása